bezár
 

irodalom

2011. 11. 26.
Ilyen a természetük
Mosonyi Aliz: Magyarmesék, Magvető, Bp., 2011.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ilyen a természetük A mesék egyik (nagyobb) részében a magyarok undok, kapzsi, önző nép, ha valami szerencse éri őket, azzal soha nem érik be, mindig többet szeretnének, és így elvesztik a már meglévőt is. A jóságos Elvira néni varázspálcájával megállítja nekik a villanyórát, erre ők azt kérik, ne is legyen villanyóra. Hálátlanságuk jutalma egy rettenetesen magas villanyszámla, ahogy a szerencsemalacot is inkább levágják és megeszik ahelyett, hogy türelmesen várnának, hogy rájuk mosolyogjon.

Vannak olyan mesék, amelyek kifejezetten gyerekeknek szólnak, és vannak olyanok, amelyek mintegy álcaként használják a mese „műfaját”, valójában nem gyerekeknek szánják őket. És nyilván van a két végpont között számtalan fokozat: ezek megítélése szubjektív. A Magyarmesék elhelyezése ezen a skálán nem egyszerű: a könyv a nemzeti karakterre rákérdező ornamentális-mesei fragmentumok gyűjteménye, amelynek biztosan kulcsfogalma a nemzet és a játék – vagyis nem prototipikus mesekönyv a szó hagyományos értelmében.

Mosonyi Aliz 1973-óta publikál gyerekkönyveket, sikeres szerző: már a műveiről szóló szövegeket olvasva is kitűnik, hogy nagyon jellegzetes hanggal rendelkező íróról van szó. Utóbbi könyveinek (Szekrénymesék, Boltosmesék) annyiban mindenképp folytatása a most megjelent Magyarmesék című kötet, hogy a cím hasonló szerkezetű. Nem nehéz kitalálni, hogy itt valamiképp a nemzeti karakter, nemzeti identitás kérdései merülnek fel a mese világán átszűrve: ez a mesében egyfajta univerzális ornamentikát látók számára furcsa lehet, egyébként kézenfekvő ötlet. (Utalhatunk Parti Nagy Lajos az ÉS-ben futó Magyar mesék sorozatára, ahogy Radnóti Sándor is utalt erre a kötet bemutatóján: a két cím majdnem egyezik, de a szavak egybeírása lényegi különbséget rejt - a magyar nemcsak jelzője, de témája, alakja, formája is, esszenciája e meséknek.) Mosonyi Aliz látásmódja keveri az abszurdot, az iróniát, a játékot és a gúnyt, természetesen, mint minden mesében, ezekben is van bőven testi-lelki kegyetlenség is. Meséi rövidek, egy oldalnál egyik se hosszabb, de van, amelyik szinte csak néhány soros. Az efféle visszafogottságban különösen jól érezhetők azok a finom stíluselemek, amelyek észrevétlenül határozzák meg a szöveg jellegét: egy-egy felsorolás íve, a köznyelvi fordulatok őszintesége, a kortárs közeg beszüremkedése a mese világába. A mesék mindig egy konkrét figura és a magyarok viszonyáról szólnak, amiből természetesen „a magyarok” önmagukhoz, saját országukhoz és az őket körülvevő világhoz való viszonyát is megismerhetjük. A magyarságsztereotípiáknak egyrészt ironikus újraértelmezése, másfelől mégiscsak újramondása történik itt: szívesen gondolnám azt, hogy e mesék (legalább saját hatáskörükben) felszámolják ezeket a sztereotípiákat, de ez nem történik meg. Ugyanakkor a játékossággal elindítanak egy folyamatot, amely valóban a nemzeti identitás sokféleképpen artikulálható mezején belül akár az önkritikus szemlélet magasabb szintjére is vezethet bennünket. Márpedig ez nagyon fontos lenne, hiszen a játék, a felszabadult jókedv teljesen ki van radírozva a magyar szó jelentéstartományából.

Magyarmesék

A mesék egyik (nagyobb) részében a magyarok undok, kapzsi, önző nép, ha valami szerencse éri őket, azzal soha nem érik be, mindig többet szeretnének, és így elvesztik a már meglévőt is. A jóságos Elvira néni varázspálcájával megállítja nekik a villanyórát, erre ők azt kérik, ne is legyen villanyóra. Hálátlanságuk jutalma egy rettenetesen magas villanyszámla, ahogy a szerencsemalacot is inkább levágják és megeszik ahelyett, hogy türelmesen várnának, hogy rájuk mosolyogjon. A jó tett helyébe jót várj mondást a magyarok sajátosan értelmezik: jó tett helyébe jót követelnek, és ha nem kapják meg, gyűlölni kezdenek. Így lesz egy sajátos pszichológiai csavarral a kérésből az ellenségeskedés alapja. Egy vándor vizet kér a magyaroktól, akik arra számítanak, talán álruhás király vagy jótevő: mivel mégsem az, nagyon dühösek lesznek rá; a kedves király pedig, aki mindenkinek kitüntetést oszt, de a magyaroknak már csak egy kisebbet tud adni, nem is kedves többé a szemükben: „Hol itt az igazság? Hol? Hol? Nekünk járt volna a legnagyobb! Nincs igazság! Rossz király vagy, nem vagy kedves!” Annak ellenére, hogy berzenkedem a magyarok általános jellemzésétől, ez valahonnan nagyon ismerős.

De Mosonyi Aliz magyarjai szerencsére nem csak ilyenek. Van némi remény. Miközben a tehetségeket, a zenészeket, a repülő embert, a fotográfust, a számolóművészt elzavarják, mert nem tetszik, amit csinálnak, sőt a „rettentően kacskarigósan” gondolkodó embert le is fejezik, Tetves Mariska például, miután minden lehetséges tárgyat telehímzett, ezekkel a szavakkal lendül neki a fal hímzésébe: „Majd én megmutatom! Magyar vagyok, megcsinálom. És addig, addig, míg sikerült neki.” A magyar gróf szerencséje megmaradt a magyaroknak, amióta elnyerte a világszép balerina kezét, egy hordár pedig, „aki rettentő erős volt”, egyszer elvitte a magyarok nehéz életét, „mire a magyarok szép borravalót adtak neki, és azontúl boldogan éltek.”

A szereplők között mintha ismerős alakok is feltűnnének: egy bizonyos Petőfi Sándor nevű pizzafutár, Mátyás nevű parkolóőr, Toldi Miklós, egy „csöndes természetű gyerek”, vagy a péknek készülő, de hosszú haja miatt más szakmát választó Liszt Ferenc. A nagy nemzeti mítosz kavalkádjában áramlanak ezek a nevek, ugyanúgy ide-oda illesztgethetjük őket, ahogy az egyik mesében a magyarok „huszáros történetéről” szóló képeskönyv lapjai is cserélgethetők: „Ha valami nem tetszett nekik, azt az oldalt kitépték, és beragasztottak helyette egy másikat.” A játék leírásának érvényessége és aktualitása nehezen megkérdőjelezhető.

A Magyarmesék könyvtárgyként is jelentős alkotás. A borítón egy mézeskalácsszívben (amit egy a házasságtól megcsömörlött mézeskalácsos azért süt majd, hogy az a lány, aki eszik belőle, ne nézzen többet férfira) kis tükröt látunk (jó, ezüstösen csillogó papírt), ennek üzenete világos: az önmagáért való ornamentika és az önvizsgálat összekapcsolódik – a szívben. A könyvnek Medve Zsuzsi rajzai adják meg vizuálisan is a derűs, de inkább lemondó, játékos, de inkább fájdalmas hangulatot, amelyet a mesék olvasása is kivált. Az illusztrációk is hozzájárulnak a hangos felnevetésekhez, amelyek az olvasást kísérik: ilyenkor kicsit magunkon is nevetünk. Kérdés, hogy a könyv humorát mennyire értik/értékelik a gyerekek: szerintem nem nagyon, de ki kell próbálni. Nekik sem árthat a magyarságunkról nem komolykodón, hanem ötletesen és játékosan folyó beszéd. Senkinek sem árt, ellenben módfelett szórakoztató.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pogrányi Péter --


További írások a rovatból

irodalom

Terék Anna: Csönd (drámarészlet) Terék Anna: Csönd (drámarészlet)
Megjelent a Prae folyóirat Ragály-számában
irodalom

Ki vagyok én és ki vagy te? Ki vagyok én és ki vagy te?
André Aciman: Harvard tér. Ford.: Neset Adrienn. Athenaeum Kiadó, 2020.
irodalom

A politikum csenddel telített helye(i) A politikum csenddel telített helye(i)
Maureen E. Ruprecht Fadem: Silence and Articulacy in the Poetry of Medbh McGuckian, Lexington Books, 2019

Más művészeti ágakról

art&design

Elegáns megoldások Elegáns megoldások
Interjú Bornemisza Eszterrel karriertörténetéről, szakmai önfejlesztésről és a kortárs textilművészet hazai és nemzetközi megítéléséről
Interjú Baráti Kristóffal pályakezdésről, menedzselésről, külföldi lehetőségekről
A 2021. február 18-i előadások
Zeneakadémia, 2021., február 8., koncertfelvétellel mutatjuk


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés