bezár
 

irodalom

2011. 11. 26.
Ilyen a természetük
Mosonyi Aliz: Magyarmesék, Magvető, Bp., 2011.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A mesék egyik (nagyobb) részében a magyarok undok, kapzsi, önző nép, ha valami szerencse éri őket, azzal soha nem érik be, mindig többet szeretnének, és így elvesztik a már meglévőt is. A jóságos Elvira néni varázspálcájával megállítja nekik a villanyórát, erre ők azt kérik, ne is legyen villanyóra. Hálátlanságuk jutalma egy rettenetesen magas villanyszámla, ahogy a szerencsemalacot is inkább levágják és megeszik ahelyett, hogy türelmesen várnának, hogy rájuk mosolyogjon.

Vannak olyan mesék, amelyek kifejezetten gyerekeknek szólnak, és vannak olyanok, amelyek mintegy álcaként használják a mese „műfaját”, valójában nem gyerekeknek szánják őket. És nyilván van a két végpont között számtalan fokozat: ezek megítélése szubjektív. A Magyarmesék elhelyezése ezen a skálán nem egyszerű: a könyv a nemzeti karakterre rákérdező ornamentális-mesei fragmentumok gyűjteménye, amelynek biztosan kulcsfogalma a nemzet és a játék – vagyis nem prototipikus mesekönyv a szó hagyományos értelmében.

Mosonyi Aliz 1973-óta publikál gyerekkönyveket, sikeres szerző: már a műveiről szóló szövegeket olvasva is kitűnik, hogy nagyon jellegzetes hanggal rendelkező íróról van szó. Utóbbi könyveinek (Szekrénymesék, Boltosmesék) annyiban mindenképp folytatása a most megjelent Magyarmesék című kötet, hogy a cím hasonló szerkezetű. Nem nehéz kitalálni, hogy itt valamiképp a nemzeti karakter, nemzeti identitás kérdései merülnek fel a mese világán átszűrve: ez a mesében egyfajta univerzális ornamentikát látók számára furcsa lehet, egyébként kézenfekvő ötlet. (Utalhatunk Parti Nagy Lajos az ÉS-ben futó Magyar mesék sorozatára, ahogy Radnóti Sándor is utalt erre a kötet bemutatóján: a két cím majdnem egyezik, de a szavak egybeírása lényegi különbséget rejt - a magyar nemcsak jelzője, de témája, alakja, formája is, esszenciája e meséknek.) Mosonyi Aliz látásmódja keveri az abszurdot, az iróniát, a játékot és a gúnyt, természetesen, mint minden mesében, ezekben is van bőven testi-lelki kegyetlenség is. Meséi rövidek, egy oldalnál egyik se hosszabb, de van, amelyik szinte csak néhány soros. Az efféle visszafogottságban különösen jól érezhetők azok a finom stíluselemek, amelyek észrevétlenül határozzák meg a szöveg jellegét: egy-egy felsorolás íve, a köznyelvi fordulatok őszintesége, a kortárs közeg beszüremkedése a mese világába. A mesék mindig egy konkrét figura és a magyarok viszonyáról szólnak, amiből természetesen „a magyarok” önmagukhoz, saját országukhoz és az őket körülvevő világhoz való viszonyát is megismerhetjük. A magyarságsztereotípiáknak egyrészt ironikus újraértelmezése, másfelől mégiscsak újramondása történik itt: szívesen gondolnám azt, hogy e mesék (legalább saját hatáskörükben) felszámolják ezeket a sztereotípiákat, de ez nem történik meg. Ugyanakkor a játékossággal elindítanak egy folyamatot, amely valóban a nemzeti identitás sokféleképpen artikulálható mezején belül akár az önkritikus szemlélet magasabb szintjére is vezethet bennünket. Márpedig ez nagyon fontos lenne, hiszen a játék, a felszabadult jókedv teljesen ki van radírozva a magyar szó jelentéstartományából.

Magyarmesék

A mesék egyik (nagyobb) részében a magyarok undok, kapzsi, önző nép, ha valami szerencse éri őket, azzal soha nem érik be, mindig többet szeretnének, és így elvesztik a már meglévőt is. A jóságos Elvira néni varázspálcájával megállítja nekik a villanyórát, erre ők azt kérik, ne is legyen villanyóra. Hálátlanságuk jutalma egy rettenetesen magas villanyszámla, ahogy a szerencsemalacot is inkább levágják és megeszik ahelyett, hogy türelmesen várnának, hogy rájuk mosolyogjon. A jó tett helyébe jót várj mondást a magyarok sajátosan értelmezik: jó tett helyébe jót követelnek, és ha nem kapják meg, gyűlölni kezdenek. Így lesz egy sajátos pszichológiai csavarral a kérésből az ellenségeskedés alapja. Egy vándor vizet kér a magyaroktól, akik arra számítanak, talán álruhás király vagy jótevő: mivel mégsem az, nagyon dühösek lesznek rá; a kedves király pedig, aki mindenkinek kitüntetést oszt, de a magyaroknak már csak egy kisebbet tud adni, nem is kedves többé a szemükben: „Hol itt az igazság? Hol? Hol? Nekünk járt volna a legnagyobb! Nincs igazság! Rossz király vagy, nem vagy kedves!” Annak ellenére, hogy berzenkedem a magyarok általános jellemzésétől, ez valahonnan nagyon ismerős.

De Mosonyi Aliz magyarjai szerencsére nem csak ilyenek. Van némi remény. Miközben a tehetségeket, a zenészeket, a repülő embert, a fotográfust, a számolóművészt elzavarják, mert nem tetszik, amit csinálnak, sőt a „rettentően kacskarigósan” gondolkodó embert le is fejezik, Tetves Mariska például, miután minden lehetséges tárgyat telehímzett, ezekkel a szavakkal lendül neki a fal hímzésébe: „Majd én megmutatom! Magyar vagyok, megcsinálom. És addig, addig, míg sikerült neki.” A magyar gróf szerencséje megmaradt a magyaroknak, amióta elnyerte a világszép balerina kezét, egy hordár pedig, „aki rettentő erős volt”, egyszer elvitte a magyarok nehéz életét, „mire a magyarok szép borravalót adtak neki, és azontúl boldogan éltek.”

A szereplők között mintha ismerős alakok is feltűnnének: egy bizonyos Petőfi Sándor nevű pizzafutár, Mátyás nevű parkolóőr, Toldi Miklós, egy „csöndes természetű gyerek”, vagy a péknek készülő, de hosszú haja miatt más szakmát választó Liszt Ferenc. A nagy nemzeti mítosz kavalkádjában áramlanak ezek a nevek, ugyanúgy ide-oda illesztgethetjük őket, ahogy az egyik mesében a magyarok „huszáros történetéről” szóló képeskönyv lapjai is cserélgethetők: „Ha valami nem tetszett nekik, azt az oldalt kitépték, és beragasztottak helyette egy másikat.” A játék leírásának érvényessége és aktualitása nehezen megkérdőjelezhető.

A Magyarmesék könyvtárgyként is jelentős alkotás. A borítón egy mézeskalácsszívben (amit egy a házasságtól megcsömörlött mézeskalácsos azért süt majd, hogy az a lány, aki eszik belőle, ne nézzen többet férfira) kis tükröt látunk (jó, ezüstösen csillogó papírt), ennek üzenete világos: az önmagáért való ornamentika és az önvizsgálat összekapcsolódik – a szívben. A könyvnek Medve Zsuzsi rajzai adják meg vizuálisan is a derűs, de inkább lemondó, játékos, de inkább fájdalmas hangulatot, amelyet a mesék olvasása is kivált. Az illusztrációk is hozzájárulnak a hangos felnevetésekhez, amelyek az olvasást kísérik: ilyenkor kicsit magunkon is nevetünk. Kérdés, hogy a könyv humorát mennyire értik/értékelik a gyerekek: szerintem nem nagyon, de ki kell próbálni. Nekik sem árthat a magyarságunkról nem komolykodón, hanem ötletesen és játékosan folyó beszéd. Senkinek sem árt, ellenben módfelett szórakoztató.

prae.hu

nyomtat

Szerzők

-- Pogrányi Péter --


További írások a rovatból

Tudósítás az ELTE Tolnai-emléknapjáról - első rész
irodalom

Bemutatták Szeles Judit Világatlasz című verseskötetét
irodalom

Az örmény idő nyomában
irodalom

Sajtótájékoztató az Esterházy alkotóház alakulásáról

Más művészeti ágakról

Az A.P. Art Galéria Echoes című tárlatáról
színház

Cyrano de Bergerac a Budaörsi Latinovits Színházban
Len Wiseman: Balerina
színház

Legyetek jók, ha tudtok. Zenés játék a Magyar Színházban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés