A sebhelyesarcú egy remake, azon kevés újradolgozások egyike, amely túlnőtt eredetijén, sőt, a valaha készített legjobb remake-nek is nevezhető (egy hajszállal előzi meg A dolog és A légy című opusokat). Az 1932-es eredeti az ős-gengszterfilmeknek egyike olyan remekművek mellett, mint A kis cézár, A viharos húszas évek vagy A közellenség. A filmet Howard Hawks rendezte, őt pedig Howard Hughes producermogul támogatta. Bemutatásakor botrányt kavart erőszakosságával, Hughes emiatt új befejezést forgattatott hozzá, de a cenzorokat ez sem győzte meg - az esetet Scorsese eleveníti fel a Hughes-biopic Aviátorban. De Palma remake-je követte az eredeti remekmű szellemiségét, bemutatásakor annak rendje s módja szerint fel is borzolta a kedélyeket. A cenzoroknak tengernyi problémájuk akadt a filmmel - pornófilmes korhatár-kategóriába sorolták, mire De Palma és producerei pszichológusokat és kriminológusokat hívtak hadba a korhatár-ítészek ellen, amellett érvelve, hogy a film egyszerűen csak olyannak ábrázolja a gengszterizmust, amilyen az valójában.

Hawks eredetijének történetét és hősét Al Caponéről mintázták: egy alvilági kiskirály felemelkedését és bukását látjuk, a film egyszerre korkép, társadalomkritika, „kéjes élvezet” és konzervatív tanmese. A régi A sebhelyesarcút kora hírhedt gengszterfilmjeinek legambiciózusabb darabjának is nevezhetjük: az ilyen műfajú filmeket akkoriban morális veszélyként tételezték, emiatt képmutató alcímeket (A Sebhelyesarcúhoz A nemzet szégyene társult) és elhatárolódó közleményeket mellékeltek hozzájuk, hasonlóan a korabeli horrorfilmekhez és számos későbbi exploitationhöz.  A gengszterfilm valóban veszélyesnek bizonyult, a harmincas évekre tehető aranykora után hosszú időre háttérbe is szorult. Aztán jött A Keresztapa, amely viszont nem reprezentatív műfajdarab, sokkal inkább maffiafilm. A stúdiórendszer válságával megszaporodtak a „menekülő szerelmesek” típusú gengsztermozik (pl. Bonnie és Clyde) és a blaxploitationök, ám ezek sem sorolhatóak egy kategóriába a klasszikus gengszterfilmekkel, melyek felemelkedő-majd-bukó, eleinte outsider "self made man" (anti)hősre épülnek. Al Pacino, Stone és De Palma döntöttek úgy, rehabilitálják a zsánert, amely A sebhelyesarcú sikere után új erőre kapott.

A legtöbb remake alkotói pusztán átveszik az eredeti sztorit, esetleg igyekeznek az adott korhoz igazítani azt. A sebhelyesarcú csak annyiban különb, hogy a könyvét Oliver Stone írta. Akkoriban az Éjféli expressz szkriptjéért kapott Oscar-díjának köszönhetően nagy névnek számított, és a tőle megszokott alapossággal vetette bele magát az anyaggyűjtésbe. A harmincas évektől akkorra az alkoholt felváltotta a drog, Stone pedig végigjárta a közép-amerikai drog-színtér állomásait, miközben maga is függőségével küzdött. Meg is rendezte volna a filmet, de akkor még két csúnya bukta (két horror, a Seizure és a The Hand) szerepelt csak direktori filmográfiájában, így az Universal jobbnak látta egy veteránra bízni ezt a szerepet, így jött a képbe Brian De Palma. Klasszikus felállás: a sztori, a tartalom a forgatókönyvíróé, a stílus, a forma a rendezőé.

Stone zsánere a „hősfilm”: a sikeres, népszerű emberek érdeklik, legyen szó olyan fiktív alakokról, mint a nagykirály Conan, a barbár és a sorozatgyilkos-celeb Mickey és Mallory Knox (Született gyilkosok), vagy akár olyan nevekről, mint Nagy Sándor (Nagy Sándor, a hódító), Castro (Commandante), Jim Morrison (The Doors) és Bush (W.). Stone ember és hatalom viszonyát, az önmegvalósítást vizsgálja, ehhez pedig keresve sem találhatott volna jobb műfajt a klasszikus gengszterfilmnél. Betartja a műfaj szabályait, sőt tovább is gondolja őket, filmjére minden fokozottan érvényes, amit Robert Warshow (A gengszter mint tragikus hős) vagy Király Jenő írnak a zsánerről. Egy példa: a gengszterhősöknek mindig problémájuk van a szebbik nemmel, általában a szeretőjükkel és az anyjukkal, Tony Montana  viszont a húgával sem tud zöld ágra vergődni.

Pacino karaktere szintetizált gengszterhős, a protagonista típus übermensche, A sebhelyesarcú pedig a gengszterfilm műfajának kvintesszenciája, Stone-t viszont nem a zsáner evolúciója érdekelte, sokkal inkább szerzőiségét vitte a filmbe.

Nehéz eldönteni, hogy mennyiben szócsöve Tony Montana az alkotóknak, mivel antihősről van szó, de megkockáztatom, Stone azonosul protagonistájával. A kubai Tony eleinte úgy véli, Castro diktatúrájánál nincs rosszabb, de az amerikai kapitalizmust megismerve változik a véleménye. Azért választja a bűn útját, mert minden ajtó becsukódott előtte, de az így szerzett hatalom is zsákutca, szenvedéshez és bukáshoz vezet; az amerikai álom délibáb csupán. A klasszikus gengszterfilmben a hős azért hal meg, hogy a közönség "a szomszéd tehene is" alapon nyugodtan alhasson, itt viszont eleve balsors a gengszter-lét. Stone gyakran problematikus nézeteit legalább annyira tükrözi A sebhelyesarcú, mint leginkább személyes rendezései: nemrég például egy többszörösen ellentmondásos, elfajult botránnyal hallatott magáról, mely nem átmeneti elmezavar volt (ahogy Lars Von Trier hasonló esete sem), már A sebhelyesarcúban ott az előjele. Hitlert és Sztálint koruk termékeiként, kauzális alapon mentette, szerinte csak empátiával érthetjük meg a történelmet, ilyen szenvtelen objektivitással ábrázolja Tony Montana absztrahált antikrisztusát is.

Stone és De Palma rokonlelkeknek nem nevezhetőek: előbbi önként jelentkezett a vietnami háborúba a Yale-t hagyva ott, utóbbi viszont homoszexuálisnak álcázta magát, hogy ne sorozzák be. Világlátásban nem állnak távol egymástól, háborús filmjeik (Stone trilógiája és a Háború áldozatai, valamint a Cenzúrázatlanul De Palmától) kevés különbséget mutatnak. A differencia leginkább abban áll, hogy Stone a tartalom, De Palma a forma megszállottja. De Palma volt a tökéletes rendező Stone szkriptjéhez, csak egy hozzá hasonlóan ambiciózus és tehetséges, sőt megalomán direktor realizálhat méltóan egy ilyen grandiózus történetet. Az eredetileg kiszemelt Sidney Lumet kezei alatt kisrealista film készült volna, De Palma viszont inkább „larger than life” alapon, hőseposzként, ultrastilizált operaként képzelte el Tony Montana történetét.

De Palma teljes rendezői repertoárját prezentálja A sebhelyesarcú alkalmával, filmje mellett a gengszterfilmek (de a műfaji kikötés talán el is hagyható) többsége egyszerűen kisstílűnek tűnik. Megkockáztatom: példaképét, Hitchcockot is túlszárnyalja, zuhanyzós jelenete (fenyítés A texasi láncfűrészes mészárlás után szabadon) mindenkit kiakasztott, pedig nincs benne onscreen gore, ahogy nem volt a Psycho nagyjelenetében sem; De Palma ráadásként egész Miami Beach-et bejárja kamerájával, nem csak operatőri munkában, hanem hangvágásban is filmszakos kötelező anyaggá érett mesterkurzust tartva. A zene is etalon: az Éjféli expressz score-jáért Oscar-díjat kapott Giorgio Moroder kultikussá vált popszámokkal festi alá a történetet, miközben a „Miki egeres” és a klasszikus heroikus témákban is remekel.

A sebhelyesarcú elsősorban videón vált kultikussá: dumáit a kizsigerelésig idézgetik, ez minden második geek mozibuzi kedvenc filmje (köztük az enyém is), (pop)kulturális hatása, öröksége felbecsülhetetlen. Sikeréből hosszú távon De Palma profitált, később megrendezte a stílusos, de kevésbé ambiciózus Aki legyőzte Al Capone-t és a Carlito útja című gengszterfilmeket, előbbihez prequel-t terveztek, utóbbinak folytatása készült. A Sebhelyesarcú hamar mércévé vált a gengszterfilm műfajában, de nagyon kevesen ugrották meg, például Abel Ferrara a New York királyával és Scorsese a Nagymenőkkel, majd a Casinóval.

Nincs még egy film, ami ilyen szerencsés csillagzat alatt született volna: botrányfilmként illett a Universal akkori hazárdőr profiljába, nagy költségvetés párosult alkotói szabadsággal és tehetséggel. A Sebhelyesarcú par excellence kultfilm: bemutatásakor nem lett kasszasiker, de újabb és újabb generációk fedezték fel maguknak, népszerűsége nőttön nő. Ellenzői egyre inkább kihalófélben vannak, kiállta az idő próbáját, nem túlzás az egyik legkiválóbb modern eposzként emlékezni meg róla.



Forgalmazó: Universal
Megjelenés dátuma: 2011.10.13.