bezár
 

220VOLT

2012. 03. 08.
1953 – Az álom lépcsőin
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
1953 – Az álom lépcsőin Felálltam, és azt mondtam: Vége a színjátéknak – kezdődhet a realitás. Vége a valóságnak – kezdődhet az álom.

Milyen lesz a világ, három évvel a születésem előtt? Milyen volt a világ három évvel a halálom után? Nem tudhatom pontosan, de sejteni engedi a megélt és élhetetlen időzár. Ki kell bányásznom emlékezetemből a jövőt, álmaimból a múltat. De tömbbé kristályosodtak bennem, szétzúzhatatlanul. Az álmok, nyomasztó vagy éteri konstellációi az elképzelhetetlennek, mindent tudnak. És, mint a hús, hanyagul foszlanak le fagyos lelkünkről. Még nem láttam őket, de ezek lesznek az én feledhetetlen vízióim, lidérces és mámorító álmodásaim, a jövőben.

Kint járunk nagyapával a földeken, csak mi ketten. Kicsi vagyok, szeretek vele lenni, nagyon. Borongós november van, esteledik. Ameddig ellátok, kopár a határ. A száraz kukoricaszárak asztagba állítva, kúpos őrtornyok sora, védik a fagytól az alájuk húzódó verebeket, pockokat, szentjánosbogarakat. Bebújok én is, éppen elférek, langyos göröngyökön ülö. Lesek kifelé, kuncogok, Tata már messze jár, észre sem veszi, hogy eltűntem. Hirtelen kormos madarak raja sötétíti el az eget, varjak vagy kányák. Hangtalanul köröznek fölöttünk, recsegnek a szárak, ahogy összezsugorodok, és rikoltozik, suhog mellkasomban a félelem.

Péter László: Örvény (Tulabara, 1988)

Ötödikben saját szobát kapok a külvárosi hosszú parasztház hátsó végében. Keskeny, külön bejáratú helyiség, korábban zöldséges kamra volt, a gangról nyílik, távol a felnőttek lakrészeitől. Nincs benne, csak egy könyvszekrény, fényezett bükkfából, és egy kék-vörös Taurus gumimatrac. Nekem nem kell más, olvasni akarok, minden nap, sokszor éjfélig falom a regényeket. A szekrényben, ami valójában vitrines komód, sorakoznak kincseim, a könyvek: Egri csillagok, És mégis mozog a Föld, Kétévi vakáció, Robin Hood és az Elfelejtett szigetek, amit 1966. április 20-án kapok "kitűnő tanulmányi eredményem és példás magaviseletem" jutalmául. Gauguin életéről szól Tahitin, és akkor még nem sejtem, hogy már én is hajózok az elérhetetlen felé. Ha lehet, ott is alszok a rideg szobácskában, álmodozva a fantasztikus kalandokról. Jó itt. Egyik "késő őszi esti órán", túlolvasva magam, álmomban megjelennek a számok. Sorakoznak egymás után, végtelen kíméletlenséggel, kiszorítva tudatomból mindent. Nem ismerem a logaritmustáblát, de megkapom előre. Nem lesz belőled, öcsi, senki. Reszketve futok vissza nagyszüleim hálószobájába, rácsos kiságyam védelmébe..

     

Benes József: Már az anyaméhben II. (Kecskemét, 1990)

Álomtalan évek jönnek, felnövök és elhagyom az alvó várost. Sokat virrasztok, lesem az éjszaka fényeit, amíg békésen szuszog mellettem valamelyik kedvesem. Én is kedves próbálok lenni, nevetve mesélem a számok katatón támadását. Nem értik, velem vihognak. Veszélyes álomtörek ez, mulatságos sztori, de a zsigereimet mindig összerántja a reménytelen elveszettség, netovább.

A lebegés, váratlanul és rendszeresen visszatérve. Stabil talajon állsz, rugalmas izmokkal. Lassan előredőlsz, mind jobban és jobban elhajolsz a világ síkjától. Már nem tarthat meg a gravitáció, amikor hátul, fényévnyire a fejedtől, elszakítod a földről a jobb, majd a bal lábad. Megállsz a levegőben, félig ferdén, lehetetlen pózban, akár a szárnyatlan angyalok, és tudod, hogy nem lesz lezuhanás. A kezed előrenyújtod, mintha fejest ugrani akarnál, és kínos megfeszülésben, felszállsz.

 

Siflis András: Transformation (Budapest, 2002)

Mikor a ketrecben éheztem, 40 évesen, végül megmutatkozott nyersen ez a titoktalan másvilág. Napközben kétszer is elszunnyadtam a padlón. Azt álmodtam, egy pillanatig, hogy ketrecben alszom, a padlón. Egész éjjel elkerült az álom – kinyílt a szemem, hangosan vert a szívem. Hason feküdtem sokáig, államat a kerek zafuba(1) fúrva, karomat magam mellett nyugtatva, akár egy gúzsba-kötve-zuhanó. A pince mélyét figyeltem, fenséges és félelmes volt: a faragott kőből rakott falak és a sivár betonpadló kortalanná tették. Azután a hátamra fordultam, a szívem verdesése nem csitult. A láthatatlan mennyezetre függesztettem a tekintetem, ahol az éjszakában megbújva, ott világoltak valahol az én napjaim. Nem gondoltam semmire, nem álmodtam semmit.


Tizenhárom-fél álmot láttam, és mákteán felnőtt barátom kérésére, lejegyeztem őket. Sokat beszélt róluk, én meg csak néztem, némán. Kilőttünk a hiperűrbe? – gondoltam, ő meg csak hallgatott, tétován. Zograf, a hipnogogikus víziók mestere később megrajzolta az egyiket: militáns közhely. Féltünk, nem szégyen már. A "komikus kockák" mégis túlhaladták szorongásainkat: színesek, akár a kolibrik, akár a démonok, akár a víz borította kurvák.

Aleksandar Zograf: Triceps (Pancsova, 2005)

Menedékben járok, mint mindenki, mélyen az aszfalt alatt, szűkölő, fegyvertelen családok tömegében. Figyelnek, én pedig a teljes nyugalom és biztonság érzésével telve haladok át közöttük, tovább.

Megérkezem egy városba, ami talán az otthonom volt. Háborúból jövök, vagy valami szörnyű helyről. Egészséges vagyok és erős. Rögtön a börtön épületében találom magam, ami folyosórendszerek escheri szövevénye, lefelé, a mélybe hatol. Keresem az igazgatót. Egy öreg férfiba, majd egy öreg nőbe botlok, de nem adnak választ, riadtan elmenekülnek. Leérek a létesítmény szívébe, egy szűk, bunkerszerű szobába, ami kényelmesen be van rendezve: kanapék, könyvespolc, rádió. A középkorú börtönigazgató ott iszogat a barátaival. Nem lepődnek meg a jöttömön. Elkérem a fegyverét. Fényes, nagy coltot ad a kezembe. Most meg kell, hogy öljelek – mondom neki. Nem mozdul. A fejéhez nyomom a csövet, és elhúzom a ravaszt. Tompán kattan, nem történik semmi. Hirtelen nem vagyok benne biztos, hogy nem ezt akartam. Leülök az egyik szélső fotelba, hallgatom őket. Ölembe engedem a coltot. Tudom, hogy csőre van töltve, de már nem hiszem, hogy ölnöm kellene vele. Lassan, elemi erővel tör fel belőlem a sírás. Zokogok, siratok valamit, ami elveszett. Megértően hallgatnak, mintha ez természetes lenne.

Napos délután Pesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának dísztermében, diplomaosztáson. A Bécsből scercelt, fekete mikrokord bársonyból szabott öltöny feszül rajtam, bőr nyakkendővel. Ünnepélyes ceremónia, boldog hangulat, a dékán átadja az oklevelemet. Mindenki ott van, aki anyám halotti torára eljött, és senki más. Az egyik hátsó sorban ül az apám: józan és elegáns, 24 éves, mint a születésemkor. Rámosolyog az ő Gizikéjére, de nem csókolják meg egymást. Valamennyien átmegyünk a Százéves étterembe, ahol bőséges vacsora vár bennünket, mint az ünnepeken nagyanyámnál: gyöngytyúkleves, borjúpaprikás galuskával, egészben sütött nyúl párolt almával és tökös rétes. Büszke vagyok rád, kisfiam – mondja sírósan a Mutti, és Forró Laci barátom, az atomfizikus, gyöngéden átöleli a vállát. Az Egyetemi Színpadról idehallatszik a Spions együttes koncertje, torz gitárszóló, és Molnár Gergely üvöltve énekli: "nincs sanszod, válassz hát engem / most még csak az én késem fegyelmez / ez most még csak az én szerelmem!"(2) Beomlik a boltív, és mint egy tűzijátékban, fényes üstökösök szállnak ki Amerika felé. Végül a szabadkai lakás nagyszobájában ülünk, már nincs villany se, szemben egymással, anya és én. Egy bőröndre mutat: Vidd magaddal, benne van minden, a fényképek, az iratok és az arany. Te vagy a családban a diplomás.

Kerekes László: Éjszakai találkozás (Pétervárad, 1986)

Elképzelem azt az időt, amikor a végtelen roncstelepek, rozsdamarta metropolisok és a vegyi csapadék által tisztára mosott mezők fölött átsuhan egy merev büszkeségű lézersugár: úton a sehonnanból a sehová – és a Maradék, felkapva fejét a bunkóról, az égett húsról, a mart csecsről, hideglelős csodálattal bámul rá: befogadva ezt az atmoszférában sivító fényt mint totális műalkotást. Megfosztva a világban-lét és önlét, a történelem és a művészettörténet tudatától, katartikus rémülettel és mimetikus bánattal telve, talán. Igen, ez a kor lesz az én életem, az én álmaim ideje.

Anyám 1953-ban már nem fonja copfba a haját, és arra gondol, hogy két év múlva egy kisfiút szül, aki hamarosan elhagyja, örökre. Álmodik, és Szent Antal szelleme lebeg a pannon síkság felett. És tudom, mit álmodott, mire elszállt a nyár.


VÉGE A REALITÁSNAK

Felálltam, és azt mondtam:
Vége a színjátéknak – kezdődhet a realitás.
Vége a valóságnak – kezdődhet az álom.

Előreléptem, és azt mondtam:
Lekerült a hús, kerüljön most le az álarc!

Levettem az álarcot, és azt mondtam:
Az Álom és a Valóság megegyezik.
Vegyetek bőven mindkettőből.

Küzdjetek az Álom realitása,
és a Valóság álmai ellen!

(1995)



1 zafu: buddhista meditációs párna (japán)

2 Spions: Anna Frank álma (Budapest, 1978)

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

220VOLT

Danubia, egy Danubia, egy
(életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

irodalom

Boszorkánymesterek Boszorkánymesterek
Harry Partch vs Gergely Edit*
Mészöly Ágnes válaszai a prae.hu körkérdésére


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés