Az öt szekcióból álló beszélgetéssorozat vezérfonala talán Európa, illetve az európaiság lehetne, ha nem kerültek volna szóba olyan témák, amelyek nem kifejezetten és nemcsak Európára jellemzőek – a másság, a kulturális és egyéb identitás, a történelmi múlt és annak kezelése – ugyanis a világ bármely táján felmerülhetnek, fontos és kell is róluk beszélni. A kérdés az, sikerül-e újat mondani, megoldást találni, vagy csak felpiszkálják ezeket a sokszor égető problémákat.

Az első, Csordás Gábor moderálta beszélgetés során Közép-Európát kellett volna elhelyezni – azaz meghatározni – Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, ám a meghívott szerzők kissé sokáig időztek saját identitásuk meghatározásával. Nem mintha kritikának szánnám, hiszen jól elszórakoztam a két, teljesen eltérő felfogású dán költő, Henrik Nordbrandt és Pia Juul vitáján: Juul dánnak vallja magát, és csakis Dániában tud élni, ezzel szemben Nordbrandt hosszú évekig mediterrán országokban élt, menekülve északról, és nemhogy nem érzi magát dánnak, az anyanyelvét is ocsmánynak találja, és bajosan tud kibékülni azzal a ténnyel, hogy ronda nyelven kell verset írnia. Mit is mondhatna erre Juul, minthogy nem érti, hogy képes valaki olyan nyelven költő lenni, amit nem szeret – ő ugyanis imádja a nyelvét.

A második szekcióban Kúnos László moderál, a központi téma pedig a kollektív emlékezet. Rettenetes és véres, vagy éppen kibeszéletlen időszakok rémlenek fel a svéd, lengyel, litván, olasz, portugál és izlandi történelemből, a vendégek pedig, úgy tűnik, egyetértenek abban, hogy bármilyen népről van szó, rosszul kezelik a történelmi traumákat, ami kihat a jelenre, a feldolgozás egyik lehetséges módja az irodalom. Egyedül Alessandro Mari, fiatal olasz író lóg ki a sorból: Olaszország ugyan rossz oldalon állt a második világháborúban, de voltak ott partizánok is, szóval tessék így kezelni a történelmi múltat. Ez az olasz optimizmus, kiabál be Krzysztof Varga, aki néhány éve írta könyvét – többek között – arról, mennyire pesszimistán is látják a múltjukat a magyarok. Ő zárja a beszélgetést is: valóban kellenek a nagy ötletek, de emlékezzünk arra, hogy a nagy ötleteknek köszönhetjük azokat az eseményeket, amelyekből történelmi traumák lettek.

Ebédszünet után skandináv krimikről beszélget Marek Seckar – egytől egyig skandináv írónőkkel. Naima Chahboun dán költőnő és Janne Teller, dán-osztrák írónő kivételével bűnügyi regényeket írnak, és erről bontakozik ki a programsorozat legizgalmasabb beszélgetése. Magas- és populáris kultúra határai, elkülöníthetősége, definíciója, gender és irodalom összefüggésének kérdései kerülnek napirendre, de csöppet sem tudálékos módon: a hat írónő, műhelytitkaikról nyilatkozva mintegy öntudatlanul világítanak rá a fenti problémakörökre. Janne Teller például azt mondja, mélységesen átéli azt, amit a karakterei éreznek, és amúgy férfiakról, férfi szemszögből szeret leginkább írni. Az empátiát illetően Leena Lehtolainen finn krimiíró is így van ezzel: sír, amikor gyilkosságot ír meg, mert gyűlöli magát közben. "Ilyenkor a saját legsötétebb oldalamat kell felfedeznem" -, mondja, és ettől azért végigfut a hátamon a hideg. Katerina Mazetti, aki krimiket ír, érdekes anekdotával szolgál: egyik kollégájának mondta, hogy olyan jó a könyve, hogy nem is kellene bűnügyi regénynek lennie, mire a meg nem nevezett szerző azt válaszolta, hogy ha nem lenne a könyvében gyilkosság, meg se vennék az emberek. Mazetti azt fűzi hozzá, hogy épp ezért sok nem krimiszerző próbálkozik meg a krimiírással, amiből ritkán keveredik ki sikeres vagy egyáltalán értékelhető szöveg – vagyis az írjon krimit, aki ért hozzá. A siker oka pedig az emberek, olvasók misztériumfüggősége lehet – nem a gyilkosság, hanem gyilkos megtalálása, a nyomozás, a rejtély megfejtése szögez minket ezekhez a könyvekhez. A populáris vagy magaskultúra közötti ellentmondást pedig talán Janne Teller hidalja át a legszebben: számára önmaga is misztérium, illetve minden egyes ember énje, viselkedése, motivációja is az, ugyanolyan rejtély, amit meg kell fejteni – nos, ő például ezért ír.

A negyedik szekciót Bán Zsófia vezeti, és a másságról, illetve a kulturális sokféleségről folyik a diskurzus. A meghívott szerzők könyveik alapján nyilatkoznak a témáról; a másságot sokféleképpen lehet értelmezni, és ezt a vendégek véleménye is tükrözi. Clara Royer francia írónő – aki egyébként közép-európai irodalmat tanít a Sorbonne-on, és a magyar irodalom egyik szakértője ‒, azt mondja, annyian írtak könyvet a saját zsidóságuk felfedezéséről, hogy úgy döntött, ő inkább arról ír könyvet, hogy valakiről kiderül, hogy nem is zsidó (azt ezek szerint nem tudja, hogy a hatvanas években erről egy német szerző írt már drámát, de nem baj). Kjerstin Annesdatter Skomsvold norvág írónő a saját másságát abban látja, hogy idős emberekről ír, és ezt mások furcsállják; ő a halálfélelemben és az univerzális magányban oldja fel a másság, azaz a sokféleség problematikáját. Hanne Højgaard Viemose dán írónő a nemi sztereotípiák mentén közelíti meg a másságot: a könyve egy olyan lányról szól, aki rosszul érzi magát Dániában, ezért elmegy Ausztráliába inni, drogozni és szexelni, mert elege van abból, amit otthon és nőként elvárnak tőle.

A beszélgetéssorozatot a Visegrad Insight című, most indult, angol nyelvű folyóirat bemutatója zárja, amelyet rövidre fognak: bemutatkoznak a szerkesztők, majd kedvesen felajánlják, hogy vegyünk a kihelyezett lapszámokból. A folyóirat egyébként nagyon szép, a kezdeményezés pedig becsülendő: ezért megérte végigülni az egész napot.