PRAE.HU: Könyved alcíme szerint a Vadállatok a kabátzsebben egy papás mese. Hogyan kell értenünk ez a magyar olvasóközönség számára korántsem megszokott hívószót?

Prágai Tamás: Azt hiszem, a regény két olyan területet talált el, amely manapság kurrensnek számít, de ez egyáltalán nem volt tudatos marketingstratégia. Az egyik a zöld vonal, a környezetvédő szál, a másik pedig a csonka család témája, amely alig jelenik meg a hazai gyerekkönyvekben. Maga a család is ritkán tematizálódik a magyar gyerekirodalomban, itt ráadásul egy papa egyedül neveli a fiát, egy mama pedig a lányát. A papás mese alcímet egyébként a kiadó találta ki, valószínűleg érezték, hogy ez ügyben hiány van a piacon.

Azt gondolom, hogy a válás olyan nemzedéki probléma, amivel mindenképpen kezdeni kell valamit. Nem szeretem, hogy a válás majdnem mindig drámai beállítást kap, ez csak az egyik oldal. A válást  "normálisan" is le lehet vezényelni, és igenis megtalálhatja mindenki a számára legmegfelelőbb megoldást. Az is közhely, hogy egy házasságon belül is lehet rosszul vezetni a dolgokat.

PRAE.HU: A könyvedben előforduló szentenciák nem közhelyesek, a példázatszerűség hiteles, sőt, a pedagógiai szándéknál is sikerült kikerülnöd a rosszízű didaxist. Sütő Csaba András egyszer azt mondta, hogy erős nálad a szerzői szándék. Mit akartál itt jelezni, hangosítani?

Pár éve bekattant, hogy váltásra van szükség a világban. Mindenfelől áramlottak a hírek, hogy gazdasági válság van, krízis és még sorolhatnám, de ez igaziból csak egy felület. Nem olyan nagy okosság, ha azt mondom, hogy valahol mindenkinek személyes feladata van, azaz, hogy kezdjen magával valamit ebben a helyzetben. Nekem ez komoly döntés volt, és életmódváltást is jelentett. Korábban is természetmániás voltam, amolyan zöld, egyszer kipróbáltam, hogy milyen az élet a Zselicben víz és villany nélkül egy tanyán. Most sikerült összhangba hoznom ezt egy civilebb életformával Pázmándon. Nem lehetek világmegváltó vagy társadalmi csodamanó. Azt gondolom, hogy olyan életformát kell keresnünk, amit a legjobbnak tudunk megélni, de közben megfelel az elképzeléseinknek.

Hogy merre tart a világ, hol és hogyan vagyunk benne? Felgyorsultak a dolgok, én is radikálisan másképpen élek két-három éve, és ha egy mondatban szeretném összefoglalni, hogy mi érdekel, azt mondhatnám nagyzolás nélkül: a Föld jobbítása. Szimplán materiálisan. Ha kimegyünk egy magyar faluba mit látunk? Félig-meddig lepusztult házak váltakoznak csekély számú újgazdag épülettel, nincs állat, nincs növény. Európa tőlünk nyugatabbra vagy keletebbre fekvő részein ez nem így van. Egyébként szenvedélyem a lepukkant házak helyreállítása, így vettem egy parasztházat, szőlőt, présházat, és megalapítottam Pázmándon a Prágai Udvarkert Vállalkozást, ami egyelőre mentálisan létezik és őstermeléssel kezdtünk el foglalkozni Szilágyi-Nagy Ildikóval. Fő profilunk a bor és a kecskesajt, növénytermelő mellékággal, zöldségekkel, gyümölcsökkel. A szemlélet a szenvedély, de a projekt az hobbi, a felesleget akarjuk értékesíteni. Én főképpen a bort szeretném, Ildi meg a sajtot.

PRAE.HU: Akárcsak Tasnádi István legújabb regényében (A kőmajmok háza) , a  te mesédben is megfigyelhető egy mágikus szint, amely bizonyos problémák jelzéséhez szükséges és egyben problémamegoldási stratégiaként is funkcionál.

Ez nehéz dolog. Valahol tényleg volt bennem egy kis tanítói szándék. Egy gyerekkönyv a szülőnek is szól, nemcsak a gyereknek. Nem véletlen, hogy az elejétől kezdve a papa mesél a fiának. A családok életében kevés az ilyen intim helyzet. Egész nap rohanunk, alig kommunikálunk egymással, így az esti lefektetés ideje felértékelődött, mert ilyenkor van végre egy kis idő egymásra. Volt egy olyan tervem is, hogy kicsit megszólítsam a szülőket, hogy a hétköznapi helyzetekben is globálisan gondolkodjunk, próbáljuk meg átlátni, mi történik velünk.

Erről szól az afrikai szál, igyekeztem úgy megírni, hogy ne legyen didaktikus. Kihívás volt beleszőni a történetbe úgy, hogy ki is lógjon, meg ne is, és így, kerettörténetként beleilleszkedjen könnyedén a hétköznapokba, mint mese. A mágikus szálnál a gyerekek fantáziája segített, Ungubu (egy afrikai törzs törzs gonosz varázslója, aki elvarázsolja a vadállatokat, amelyek aztán a főszereplő kisfiú életében megjelennek) meséjével sikerült egy jó metaforát megjeleníteni, a mágikus realista szál a varázslóval, és az állatok lekicsinyítésével nem lóg ki a gyerekek életéből. Így nem egy Harry Potter-féle mágikus vonal lett az egészből, hanem egy olyan jelképiség, amelynek funkciója is van, mondjuk egy metaforagubanc.



PRAE.HU: A címben vadállatok szerepelnek, miközben lírai a szöveg, egészen költői sorokkal. Nehezen határol be téged a kritika, sokat játszol szövegeidben. Te hova sorolnád a könyved?

Tudom, hogy sehogy sem tudnak besorolni, nemcsak esztétikai értelemben. Ha prózát írok, akkor narratív prózával próbálkozom, az Inka (Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz gentleman úti breviáriuma, regény, 2000) például elég experimentális volt, nem véletlen a breviárium megnevezés. Sokat bízok az olvasóra, talán túl sokat, persze azt is tudtam, hogy egy mesekönyvben nem szabad mindent az olvasóra hagyni. Nekem ez nagy feladat volt, és persze az is, hogy nyelvileg valamivel egyszerűbb legyen,  jól kidolgozott, logikus próza, de nem a minimalista stíluseszményre gondolok, hanem egy hétköznapi átlagnyelvre, ami kidolgozottabb, mint amit a mindennapokban használunk.

PRAE.HU: Honnan erednek a gyereknyelven megfogalmazott, különösnek tűnő mondatok, amelyek kibuknak a gyerekszereplők száján?

A legtöbb ilyen mondat - gondolom, a legjobban sikerültek - a gyerekeimtől jön. Emellett elég furcsa a memóriám, gyakran megidéződnek szociális síkok, mondjuk egy pályaudvar. Felidézem, ahogy az utazók beszélnek, mert ezek az emlékek bennem elég mélyen megmaradnak, viszont könnyen elő tudom hozni őket. Itt a gyereknyelv egy beszédstílus, de nagy munka van benne, és a szerkesztőt is nagyon dicséri ez a könyv, mert Merényi Ágnes rengeteget foglalkozott vele.

PRAE.HU: Kik a szereplőid, némelyik olyan ismerősnek tűnik...

A hétköznapi szereplők esetében típusokat próbáltam megragadni. Pepita, az apa egyedüli neveli a fiát, ami nálunk persze szokatlan. A magyar rendszer elég egyoldalúan ítél, és nem mindig érzem igazságosnak a döntést, mert nem biztos, hogy mindig az anya az, aki jobban tud bármit is kezdeni a gyerekkel. A törvényi háttér valamivel megengedőbb kezd lenni, felzárkózik egy modernebb elképzeléshez, például azzal, hogy a papa is lehet gyesen, azaz a két szülő egyenjogú.

PRAE.HU: Két, első látásra zátonyra futott élet, mit jelent ez neked? A meséd happy end-jével az elvált szülők gyermekeinek minden bizonnyal reményt nyújtasz.

Nem gondolom, hogy az elvált szülők gyereke szükségszerűen csonka családban élne. Egy gyerek szociális mezeje összetett, és nemcsak attól függ, hogy apa otthon alszik-e vagy sem. Sok minden függ attól is, milyen a kapcsolata a többi rokonnal, milyenek a barátai, vannak-e igazán fontos kapcsolatok az életében. Sokat tanultam én magam is, hiszen szülőnek lenni hosszú tanulási folyamat, és úgy érzem, már jobban tudok bizonyos helyzeteket kezelni. A mi nemzedékünk nem tanulta meg ezeket, csak valahogy felnőttünk. Ami nagyon fontos ebben a könyvben, hogy van egy adott helyzet, és abból az adott helyzetből mit tudunk úgy kihozni, hogy mindenki számára jó megoldás születhessen. Nem receptnek szánom, de talán jó példa lehet arra, hogy saját viszonyaink között kell megtaláljuk azt, ami a lehető legjobb megoldás (a jó túl idealista lenne).

PRAE.HU: Minderre mennyi időnk van még a blogodon található inka számláló szerint?

21 napunk.

PRAE.HU: Egyszer azt mondtad egy interjúban, hogy a népszerűség köszönőviszonyban sincs a valódi értékekkel. Most mit gondolsz erről?

Ugyanezt.