bezár
 

színház

2012. 06. 28.
Hejehuja-rutyutyu
Constanza Macras happeningje a Trafóban
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hejehuja-rutyutyu Mit tehet a kritikus, ha (szemmel láthatóan) hatalmas energiák dolgoznak a színpadon, de a végeredmény egy ordenáré nagy kakofóniába torkollik? Kétféleképpen állhat hozzá az elemzéshez, mindkét hozzáállásból részletek következnek alább Constanza Macras előadásával kapcsolatban.
Vannak hívószavak a kultúratudományban/tudományban, amelyekkel le lehet festeni egy adott periódust, évtizedet. Ilyen volt a strukturalizmus, a gender vagy ha még korábbra megyünk, a pszichoanalízis. Az utóbbi időkben (többek közt) a szegregáció- és a kisebbségkutatás "divatját" éljük, egy korunkból adódó létkérdését. A művészet feladata azon túl, hogy elemeljen a rideg valóságtól, és valami általános szféra felé törekedjen, az is, hogy ott és jelen legyen, aktuális kérdésekkel fogalmazzon, és ez alól a színház sem bújhat ki. Kortárs darabok születnek, a klasszikusoknak új olvasatai bukkannak fel, és az embert arcul csapja az élmény. Az Open For Everything (Mindenre nyitottan) közel járt ahhoz, hogy a tánc nyelvével fejezzen ki valamit, ami közelebb hozhatott volna hozzánk egy olyan kultúrát, a cigányságét, amire valamiért mindig felülről tekintünk. Nem sikerült neki, mert az alkotóknak kevés mondanvalójuk volt a témában.

Open For Everything

Az előadás egy nemzetközi projekt eredménye, az ilyen projektek nagyon népszerűek az utóbbi időben. Adott egy díjakkal elhalmozott argentin koreográfus, Constanza Macras, profi táncosok, egy elhivatott szervezet és mélynyomorból kiemelt fiatal roma tehetségek Közép-Európa több pontjáról. Ilyen adottságokkal nehéz hibázni – gondolhatnánk, aztán mégis. A végeredményhez kétféleképpen állhat az elemző.

A produkció erényeit kiemelni igyekvő kritikus valahogy így fogalmazna: Constanza Macras lenyűgözően kézben tudja tartani 17 fős csapatát. A koreográfia precízen kidolgozott és összetett, a tánctér több pontján egyszerre zajlanak az események, így ha többször egymás után megtekintjük az előadást, csak éppen mindig más irányba fókuszálunk, újabb és újabb részletek tűnnek fel. A nagyszerűen stilizált mozdulatokban nem nehéz felismerni az utca erőszakos világát, a folyamatos státuszharcok sorát. Embert próbáló teljesítmények sorát látjuk a táncosoktól, a profik méltó partnerei a projekt keretében felfedezett amatőrök. A táncos betéteket az amatőr résztvevők vallomásai ellenpontozzák, amelyek folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a cigányok világa nem csak break-dance és popslágerek. A színpadkép a vidéki cigánysorok eklektikus, szemétből építkező életterének ötletesen stilizált kivitelezése, ahol jól megfér egymás mellett a Louis Vuitton mintás zsiguli, a zebrán lovagló apáca és a konténerlakás. A szereplők több nyelven beszélnek, ez is utal a romák tagoltságára, ahol a lóvári nem érti meg a beás nyelvét és viszont. A rendező a kívülálló szemszögével közelít és próbál meg új és újabb részletek kidomborításával mélyre hatolni, bár ez a mélység nem tárul fel, a produkció közel sem mond olyan sokat erről a világról, mint amennyit minden bizonnyal szeretett volna.

Szkéné színház

Open For Everything

A szarkasztikusabb elemző gondolatai következnek: A produkció láthatóan olyan kezekbe került, amelyek nem ismerik a bemutatni kívánt világot. A színpadon gyakorlatilag csak közhelyeket látunk: már az első kép is ilyen, amikor a zsiguliból legalább egy tucatnyi szereplő pattan ki. Ősrégi humorforrás, ami meglepő módon még mindig működik. Az előadásnak nincs dramaturgiai íve, két jól elkülöníthető részre oszthatók fel a jelenetek: a terjedelmesebb táncos betétekre, amelyek nem is betétek, hanem vélhetően Macras itt akarta elmondani a lényeget. Hiszen a jól elkülöníthető prózai vallomások egyenesen olyanok, mintha a Megható roma történetek című nem létező könyvecskéből ollózták volna össze őket. Az, hogy megtörténtek, hitelesíti őket, de számunkra, kelet-európai ember számára mind ismerősek és nem elég erősek. Az előadásban látható egy hippi amerikai lány, aki a Hairből is előléphetett volna: amatőr szociológusi attitűddel jön megfigyelni az imádott romákat. Az előadás akár épülhetne erre a csöppet sem eredeti, már-már amerikai filmes megoldásra is, nevezetesen, hogy egy elhivatott külső ember szemszögéből ismerjük meg a cigányságot. Csakhogy ez a karakter lóg a levegőben, csak néhol kap (hála Istennek!) szerepet, és annyira ellenszenves, buta, hogy erős visszatetszést kelt. Egy naiv kislány, aki gyalog indul a szafari parkba, aztán meg csodálkozik, hogy felöklelik rajongása tárgyai.

Sajnálatos módon az Open For Everything szinte csak ilyen eszközöket használ. A résztvevők nyílt színen elmondják, miért fontos nekik ez a munka, és mennyi mindent köszönthettek neki, no és persze hatalmas élmény volt. Aztán meg a gondolatmenet logikus folytatása: nem tudom, mi lesz velem, ha véget ér. Ha felkeresnénk a Megasztár/X-Faktor/Ki mit tud? résztvevőit, tőlük is ugyanezt hallanánk. Ha a projekt résztvevői sem tudják, merre ezután, ők sem láttak meg a több mint féléves alkotó munka folyamán valamilyen célt, amerre elindulhatnának kifelé a gettóból, akkor milyen felismeréssel szolgálhat a produktum megtekintőjének? Direkt válaszokat nem várhatunk, de itt még a jól feltett kérdések vagy a hatásosan bemutatott szituációk is hiányoznak. A kellemes és felemelő kirándulás a művészetek világába milyen lehetőségeket kínál a továbbiakra? Pályázni egy újabb nemzetközi projektbe? Egy újabba, aztán meg egy újabba, hátha valahol alternatívát kapnak a kiemelkedésre?

Open For Everything

Amit kapunk, mind-mind közhely: megtudjuk a romákról, hogy összetartóak, nagy családban élnek, általában rossz körülmények között, nagyon jól érzik a mozgást, és egy-két alapvető történelmi tényt is kimondanak. Értelmezhetetlen a rasszista német nő szerepe. Egészen addig nem értettem, miért kell felemlegetni Leni Riefenstahl A hegyek alján című filmjét, amikor eszembe jutott, hogy ezt a témát a média is akkor kezdte feszegetni, amikor a projekt kezdeti fázisában volt. Be lehet emelni aktuálpolitikai vitatémákat, ha annak helye van a rendszerben, de itt csak egy futóbolond nőszemély értelmezhetetlen agymenéseként funkcionált. Rossz kimondani, de még a "castingolt" tagok személyes története sem épül bele az előadás egészébe.

A koreográfiák viszont rendkívül magas színvonalon vannak beállítva, Macras a maximumot hozza ki mindenkiből, hatalmas fizikai teljesítményt, két órán keresztül helyt állnak a résztvevők. Még a monológok alatt is a háttérmozgás az, ami inkább leköti a figyelmet. Ha az előadást (körülbelül fél óra húzás után) roma revükét adnák elő, elégedettek lehetnénk, mert arra tökéletesen alkalmas lenne. Hiába fejeződik be háromszor, a közönség egy része a slágerek és táncok hatása alatt legszívesebb felugrana a színpadra, hogy együtt lehessen a szereplőkkel. Viszont a cél kimondottan nem ez volt, ezt hangsúlyozza az előadás propaganda-anyaga, az alkotók személye és a helyszín, a Trafó színpada. Amit kapunk, az azonban nem érdemli meg, hogy egy mondaton belül emlegessük a Katona József Színház Cigányok című előadásával vagy Fliegauf Benedek némileg azért szintén problémás Csak a szél című filmjével. Ezek az alkotások kemény kérdéseket tesznek fel, megrázó dolgokkal szembesítenek, Macras produkciója viszont csak egy felszínen lubickoló, néhol fárasztó, néhol idegesítő, máskor pedig magával ragadó show.

Mint mindig, az igazság valószínűleg a két megközelítés között van, a konklúzió viszont annyi, hogy az Open For Everthing élvezetéhez nagyban hozzájárul, ha inkább könnyed szórakozásként, happeningként tekintünk rá, és nem a választott komoly téma elemző bemutatását várjuk el tőle.


Open For Everything

Rendező és koreográfus: Constanza Macras

Előadók: Bordás Emil, Hilde Erbers, Anouk Froidevaux, Hegedűs Fatima, Horváth Ádám, Horváth László, Hyoung-Min Kim, Denis Kuhnert, Lakatos Viktória, Lakatos Zoltán, Iveta Millerová, Elik Niv, Orsós János Norbert, Monika Peterová, Rédai Rebeka, Rostás Iván, Rostás Magdolna, Rostás Viktor

Díszlet: Tal Shacham
Jelmez: Gilvan Coelho de Oliveira
Rendezőasszisztens: Annika Kuhlmann és Joao Victor Toledo

Magyarországi bemutató: 2012. június 8.
Trafó Nagyterem


Fotók: Thomas Aurin

nyomtat

Szerzők

-- Baráth József --


További írások a rovatból

Horváth János Antal – Nyáry Krisztián: Száz év Major, avagy az eszméimet nem cserélem a Városmajori Szabadtéri Színpadon
Beszámoló a 9. VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozóról
színház

Mary Shelley - Nick Dear Frankensteinje a Budapest Bábszínházban

Más művészeti ágakról

art&design

Tóth Anna Eszter Minták halmokban című kiállításáról
„A paradicsomot akkor ismerjük fel, amikor elveszítjük, a fészket akkor, ha kiesünk belőle.”


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés