A törikönyv volt a kedvencem általánosban, nagy élvezetemet leltem abban, hogy golyóstollammal órák alatt új külsőt varázsoltam a képeken látható híres államférfiaknak és történelmi személyiségeknek. Legjobban annak örültem, ha nem volt bajszuk és szakálluk, mert akkor rajzolhattam nekik, de jobbára volt, így aztán maradt a John Lennon-szemüveg vagy a kalózos kötés az egyik szemre, vagy a szivar a szájba, vagy a denevérfül. Élesen emlékszem, hogy szegény Rákóczival buktam le, fontoskodó, labilis idegzetű, poroszosan merev és humortalan tanárnőnk kiszúrta, hogy Drakulát csináltam belőle, és magából kikelve üvöltözni kezdett velem, hogy éppen én, akinek az apja olyan fantasztikus regényeket szerzett be a férjének, éppen én teszem ezt egy könyvvel – megszégyenülten ültem le, bár a mélyben ahhoz hasonló sértettség és harag bujkált bennem, mint amilyen majd pár évvel később, már a gimiben kavarog bennem, amikor a diri hazazavar, mert Coca-Cola feliratú pólóban jelenek meg reggel az osztályban (valamikor réges-rég volt ez, az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején, egy távoli galaxisban, egy országszéli zugban).

No de mi van akkor, ha az ember a kezébe vesz egy könyvet, és az áll a borítóján, hogy NemKönyv, és hogy ezzel most megtehet "86 dolgot, amit mindig meg szeretett volna tenni egy könyvvel, de mindig megtiltották", mindeközben azonban nem irodalmi vagy másféle szövegeket talál benne, hanem jobbára csak üres lapokat egy-egy csínytevésre buzdító utasítással, rajzocskával? Hát akkor én kapásból zavarba jövök, affélébe, mint mikor először találtam szembe magam a híres Magritte-festménnyel, amelyen egy érzékletesen ábrázolt pipa látható, alatta azonban, magára a vászonra festve ez olvasható: Ceci n’est pas une pipe (Ez nem pipa). Zavarba jövök, mert a törikönyv esetében éppen az volt az izgató az egészben, túl azon persze, hogy a firkálgatással telt-múlt a múlni nem akaró idő, hogy bármikor tetten érhettek. Rákócziból Drakulát csinálni blaszfémiával ért fel katonás tanárnőnk szemében. Tétje volt a dolognak.


De van-e tétje annak, amire a NemKönyv bátorít, jelesül, hogy borral vagy kólával rajzoljak egy üres könyvlapra, vagy hajtsak át biciklivel megint csak egy üres oldalon, vagy tegyem a kötetet éjszakára a mélyhűtőbe, vagy fújjam be spray-vel, olvassam zuhogó esőben? Lett volna-e tétje a könyvek elégetésének a 451 Fahrenheitben vagy a náci Németországban, ha lapjaikon nem "veszedelmes" vagy nemkívánatos szerzőktől származó irodalmi szövegek olvashatók?

Ez a problémám ezzel az amúgy jópofa kötettel: mint címe leleplezően elárulja, ez nem könyv, csupán könyv alakú tárgy, ahogy Magritte pipája sem pipa, csak egy pipát ábrázoló kép, amit nem lehet dohánnyal megtömni, amivel nem lehet a pipázás élvezetének hódolni. Magyarán egy könyveket imitáló nemkönyvvel tehetem most meg azt, amit a könyvekkel nem vagy csak titokban mertem eddig megtenni. Márpedig – számomra legalábbis – akkor lenne igazán izgalmas és fájdalmasan élvezetes a dolog (vagy élvezetesen fájdalmas, ki tudja), ha mindezt egy olyan könyvvel volna merszem megtenni, amely a szó szoros értelmében az. Vagyis ha a NemKönyv lapjain olyan irodalmi szövegeket (is) lelnék, amelyeket talán kéjes öröm volna megbecstelenítenem, vagy azért, mert rossz emlékeket idéznek bennem, vagy éppenséggel azért, mert mérhetetlenül szeretem őket.

A produktum így nem bátor, csak kétségkívül ötletes, szellemes. Azzal együtt is, hogy logikája helyenként mintha megbicsaklana, amikor, mint valami munkafüzet, rombolás, pusztítás helyett kreatív alkotótevékenységre ösztönöz (pl. Helyezz a papír alá egy pénzérmét és satírozd be!; Ki találja ki a legjobb rímet?).

Mindez persze a felnőtt, lehet, hogy ostoba felnőtt hümmögése, és egy gyereket ez az egész teljesen hidegen hagy, márpedig ez mégiscsak egy gyerekeknek szóló "könyv". Lehet, hogy számára elég a kötet nyújtotta szórakozás, az élvezet, hogy itt ez a könyvszerű munkafüzet, amit kedvére leönthet a kedvenc italával, amit kihajíthat az ablakon, amit kilyukaszthat, aminek két lapját kipukkasztott rágógumival összeragaszthatja, amibe színes ceruzáit marokra fogva krikszkrakszokat rajzolhat, amit a gombfelvarrás gyakorlására vagy kalapácsnak, ütőnek, légycsapónak használhat, amit ruhadarabként viselhet, aminek a borítóját vadul összekaparhatja, aminek az egyik lapját kitépheti és egy napig kétes illatú zoknijába dugva hordhatja, amit kipróbálhat frizbiként, amibe lyukat égethet, amin kitöltheti példának okáért a kötelező olvasmányok miatt érzett dühét stb., stb. Bizonyára egy szimpla homokbuckát szétrúgni is szórakoztató lehet, ha nem is akkora élvezet, mint egy türelmes munkával megépített homokvárat egy jól irányzott rúgással, sátáni kacajjal földig rombolni. Egyszóval, hümmögés ide, hümmögés oda, mégiscsak jó, hogy ez a könyv van, és a Manó Könyvek Kiadó jóvoltából magyarul is megjelent, mert még ebben a formájában is azt sugallja, hogy a szent sem szent, hogy a komoly mögött mindig ott a komolytalan, és a komolytalan mögött a komoly, és aki nem ennek a tudatában él, az könnyen belesétálhat abba a kelepcébe, hogy szentnek hiszi magát, holott ő sem az. Ahogy Ionesco írta a Pont és ellenpontban: "Semmi sem szörnyű. Minden szörnyű. Semmi sem komikus. Minden tragikus. Semmi sem tragikus. Minden komikus."

Csak azt sajnálom, hogy nem került be a kötet valamelyik oldalára egy híres ember képe, mert akkor most bennem is felébredhetne a lázadó gyermek, és galádul bajuszt-szakállt rajzolhatnék neki. Így most kénytelen vagyok beérni azzal a szerény pusztítással, hogy a borítón szép gondosan, vastag fekete filccel sötét pacává változtatom a Nem szót, hogy amikor szabad használatra átadom a kötetet a gyerekeimnek, már csak ezt a címet találják rajta: Könyv.

NemKönyv
Fordította: Mesés Péter
Manó Könyvek, 2012
176 o., 1490 Ft