Az Iron Sky olyan, mintha egy elvetemült német összeesküvés-elméletet Quentin Tarantino finn unokaöccse adaptálta volna a vászonra, közepesen jó humorérzékkel és pár olcsón dolgozó CGI-tervező geekkel. Az alapötlet: a nácik 1945-ben a Holdra menekültek, ahol megépítették a Helium3 nevű anyaggal működő, hatalmas tömegpusztító-fegyvert, a Götterdämmerungot, hogy azzal később visszafoglalhassák a Földet. A filmet csupán annyira kell komolyan venni, mint ahogy ez a történetváz hangzik. De mióta Tarantino és Rodriguez Grindhouse-mozija iróniával legitimálta, és újra divatba hozta a különböző trash- és exploitation-filmeket – amelyek zsigeri ábrázolásmóddal és szenzációhajhász témákkal igyekeztek hatni közönségükre –, azóta nem is lehet túl komolyan közelíteni a hasonszőrű ötletekhez. A Hollywood komolyságát és álszentségét lazán gúnyoló Iron Sky szerencsére szintén nem veszi komolyan magát, ám 10 milliós büdzséjéből meglepően korrekt látványvilágra és digitális trükkeffektekre is futotta. 

Merthogy a "nácik a Holdon" tematika értelemszerűen (inváziós) science fictiont ígér. A Holdra érkező amerikai felderítőexpedíciót – amely a Hélium3 nevű anyagot keresi – hamar elfogja Adler százados, aki titokban a hatalomátvételt és a földi invázió felgyorsítását tervezi. Maga az invázió és az űrcsata pedig jócskán felüllicitálja a Syfy-csatornához szokott nézői igényeket, mivel az Iron Sky a sci-fi kötelező látványorientáltságát is hagyja érvényesülni: Star Wars-t idéző csatajelenetek, monumentális űrhajók, és komor-borongós színvilág egyéníti az alkotást. A film azonban nemcsak korrekt sci-fiként, hanem politikai szatíraként is megállja a helyét, hiszen az amerikai külpolitikát, a választási kampányokat szintúgy karikírozza a film, mint a nácikról alkotott sztereotípiákat.
 

A film humora azonban nem válik inkorrektté, se politikailag, se máshogy, mégha tálcán is kínálná ezt a náci-tematika. Az Iron Sky valójában kettős játékot folytat: be akar sorolni a trendi, ironikus trash-filmek közé, ám közben nem él semmilyen extrém provokációval. Nincs inkorrekt humor, nincs gátlástalan erőszakábrázolás, vagy extrém szex-jelenet – vagyis semmi, amiről a nazisploitationök hírhedtek lettek. A finn alkotók filmje így mindenki számára élvezhető és vicces lehet, aki nem Adam Sandler vígjátékain csiszolta humorérzékét. 

A filmgeekek persze előnyt élveznek, ugyanis az Iron Sky ironikus szemléletmódjához méltóan gyakran kacsint ki korábbi, klasszikus alkotásokra. De nem csak a Csillagok háborúját, más filmeket is előszeretettel idéznek meg úgy, hogy az elrejtett utalások felfedezése plusz örömöt okozzon a filmrajongóknak – ezáltal a Kubrick-klasszikus Dr. Strangelove híres tolószékes jelenete ugyanúgy felbukkan, mint az Apokalipszis, most bombázás-epizódjának soundtrackje, vagy a Youtube-on mémként terjedő, a dolgozóit őrjöngve letoló Hitler jelenete A bukásból. Ahogy az intertextek, úgy a színészválasztások is korábbi sikerfilmeket idéznek: hasonszőrű "rosszfilmekben" gyakran kapnak szerepet karrierjük csúcsán túljutott színészek (lásd legutóbb David Hasselhoffot a Piranha 3DD-ben), és ez az Iron Sky-ban sincs másképp. A führert játszó Udo Kier minden horror-rajongó szívének kellemes perceket fog okozni a filmben (kár, hogy csak ritkán kapott súlyt szuggesztív jelenléte), ahogy a Washingtont megszemélyesítő Christopher Kirby is, akit legtöbben bizonyára a Mátrix Mauserjeként ismernek (igaz, ezúttal nehéz ráismerni, mivel a fekete bőrű karaktert a film során egy mengele-i aspirációkat és einsteini kinézetet egybegyúró doktor árjává maszkírozza át). A Klaus Adlert játszó Götz Ottóval egyetemben mindhárman kellő parodisztikus éllel hozzák a képregényszerűen elrajzolt karakterek extravaganciáját. 

Tagadhatatlan, hogy mindezek ellenére az Iron Sky-nak is megvannak a maga hibái – a forgatókönyvön lett volna még mit csiszolni, a tempó itt-ott megakad, és a poénok sem ütnek mindig akkorát, mint a Götterdämmerung atom-töltete –, de összességében felesleges kötözködni, netán mélyelemzésbe bonyolódni a film kapcsán. Az akció és a gyakorta blőd humor többségében működik, és azáltal lesz felszabadító, hogy az alkotók tudják: egy akciódús, de blőd filmet készítettek, aminek nincs más igénye, minthogy másfél órán keresztül szórakoztasson. Az Iron Sky pedig, jó katona módjára, eleget is tesz a kiadott ukáznak, még úgy is, hogy közben egy Hollywoodhoz méltó "szeresd a felebarátodat" üzenetet is lenyom a nézők torkán.

Ennyi baj legyen: a szellősen könnyed humor, az eszement koncepció és a tisztességes látványvilág bőven kárpótol minden negatívumért – az Iron Sky pedig bizonyítja, hogy nemcsak a trash fér meg a mainstreamban, hanem azt is, hogy a rajongók általi finanszírozás (a 10 milliós büdzsé nagy része adományokból jött össze) is járható útja az underground filmkészítésnek. Ráadásul úgy látszik, ahogy a nézők, úgy a stáb is jól szórakozott a filmen: a hétköznapjaiban black metal énekes Timo Vuorensola rendező már leszerződött az I Killed Adolf Hitler című képregény-adaptációra, amely talán már a magyar mozikig is eljut majd egyszer – ha már az Iron Sky nyújtotta bűnös élvezeteknek csak a fesztiválokon vagy a TV-ben adózhatunk…

Iron Sky
Színes, finn-német-ausztrál sci-fi akciófilm, 93 perc, 2012.
Rendező: Timo Vuorensola
Író: Johanna Sinisalo
Forgatókönyvíró: Michael Kalesniko
Zene: Laibach
Szereplők: Udo Kier (Wolfgang Kortzfleisch), Julia Dietze (Renate Richter), Christopher Kirby (James Washington), Götz Otto (Klaus Adler), Stephanie Paul (Egyesül Államok elnöke)