A koncerten ezért elsősorban a ritmusszekció munkáját illette dícséret, főként Örményi Ákos basszusgitárosét, aki geek kinézetével, illetve finom trükökkel, fricskákkal bővített basszusfutamaival még a legegyszerűbb verzéket is élménnyé varázsolta.

Miatta nem vált az Óriás koncertje egyszemélyes show-műsorrá – még ha a figyelem nagyrészt Egyedi Péter énekes-gitárosra terelődött, aki – Lovasi András és Szűcs Krisztián után szinte kötelező jelleggel – a humorizálást is kötelező kelléknek tekintette a frontemberkedésben.

Legalább szórakoztató volt az átkötő szövegeket hallgatni, ahogy a külföldiek felé viccesen tört angolsággal tolmácsolta saját mondatait, vagy ahogy az első sorok árnyékába invitálta az akkor még kb. 20 fős hallgatóságot.

 

Ez a korai délutáni (15.30-as kezdésű) buli bizonyította, hogy az Óriás kiváló előzenekar, azaz a hátrányos körülményekből (délután, napsütés, nulla érdeklődés) is képes kellő humorérzékkel előnyt faragni – vagy legalábbis némi iróniával elütni azokat. Másrészt, hangulatteremtésért se kell a szomszédba mennie, a súlyosabbra vett riffek és a húzós ritmus azokat is beindította, akiket amúgy nem fogtak meg az alulkevert énektémák, vagy nem vágták kívülről a dalszövegeket.

Habár a koncert első felében akadtak kevésbé érdekfeszítő dalok is, és Egyedi témái sem tűnnek a legjobban összerakott dallamoknak a műfajon belül, az Óriás mégsem untatott egy percig sem, ami – az ingerküszöböt feltornázó, sokszínű és túlzsúfolt fesztiválon – bizony ritkaság.
Habár a metál zenét sikeresen kigyilkolták a Sziget-programból, a véletlenül leszerződtetett Amon Amarth vikingjei egyenesen az északi mitológia viharverte, háború dúlta idejéből érkeztek, hogy bosszúcsapást mérjenek az elpunnyadt Sziget-fesztiválra – hogy ebből mégsem lett underground vérengzés, arról az ironikus helyszín (Party Aréna), illetve a svédek áramvonalasra szabott halálmetalja tehetett. Az Amon Amarth ugyanis abból csinált magának karriert fémzenei berkekben, hogy az északi melankóliát sötét-borongós, de mégiscsak melodikus death metálba ágyazta, amit néhol rendkívül könnyen megjegyezhető ritmusú betétekkel tett emlékezetessé.

 

Tény, hogy a kétméteres, tülökből söröző Johan Hegg vezette zenekar csak egy kötelező best of bulit nyomott el nekünk, amit álmukból felverve, öntudatlan-részegen is csuklóból kiráznának, ám mivel a Szigeten nehézfémet csak kukában lehetett találni, az Amon Amarth koncertjén tombolta ki magát az összes, egy Placebo és egy Killers koncert között "coming-outoló" rocker, aki valami heveny bizsergést érez úgy szívtájékon a torzított elektromos gitár szava hallatán.

Nos, a heveny bizsergés talán pont ezért maradt el, ugyanis a gitárokból kb. annyit lehetett hallani, mintha a tenger alól szóltak volna, miközben a viking hajón csak egy ütős verte volna a ritmust. Szerencsére Hegg süvöltése áttört azon a csendvarázslaton, amit a gonosz parti-hangmérnökök mértek a gitáros szekcióra, és így az Amon Amarth különleges, a drum ’n bass helyett "drum ’n growl" partiszettet nyomott.

 

 

Mivel a zenekari fejlődést megakasztó, de azért minőségi korongnak bélyegezhető Surtur Rising turnéjának programját egy velős best of-ra redukálták, a jelzésértékű gitártémák ellenére is élvezni lehetett a bulit, ráadásul az említett körülmények okán a hangulat sem éppen mindennapi volt.

Hegg a tőle már ismerős frontemberi eszköztárral, sűrű köszönömök és még sűrűbb halálhörgések közepette vezényelte le a menetelős csatahimnuszokra, és black metálos áthallássokkal dúsított vihar-balladákra emlékeztető dalokat. Miután elbólogatták a Fate of Norns-t, a Twilight of the Thunder Godot és eltrappolták a The Pursuit of Vikings-t, a koncert hátteréül szolgáló vászon is legördült a maga képregénybe illően grandiózus csatajelenetével (ha a Marvel tényleg ütős Thor-adaptációt szeretne, Amon Amarthot zúzatna a soundtracken).

Ugyanúgy, ahogy az Amon Amarth zenéje képregényszerűvé stilizálja a viking mitológiát és grandiózus metál-zúzdákban fogalmazza meg egy letűnt (és elképzelt) kor atmoszféráját – a Szigetes koncert csak arról tanúskodott, hogy a zenekar harci szelleme a rossz körülményeket átüti, a fenntartásokra okot adó rutinszagot pedig messzire űzi egy Amon Amarth buli háza tájáról.

 

 

A svédek könnyed délutáni előadása után a viking férfiideállal nem rokonszenvező Magic Mirror sátorba tévedtünk be, ahol futurisztikus techno-ritmusra előadott akrobata cirkuszmutatványok zajlottak a MACIVA társulat előadásában.

A hipnotikusan ismétlődő ritmusok és a bravúros performanszok láthatólag sokakat megdelejeztek – a 7 és 8 közé passzintott cirkusz-óra az Amon Amarth időutazásához hasonlóan szakított ki a fesztivál téridejéből, hogy egy cyberpunkba oltott Fellini-filmbe vigyen minket.

Hasonlóan technicista, a hierarchikus emberi viszonyokat modelláló jövőképet vetített elénk a Nagy Utcaszínházban a Pipototal társulat Basculoscopia című előadása is, amin ostorcsattogtatás és kerékcsikorgás közepette, zenét, táncot, ill. fény- és hangeffekteket ötvöző előadásban az élet körforgását mutatták be az artisták, néhol indusztriális, zajokra épülő rock operára emlékeztető hangok keretében.

 

 

Az este csalódását végül nem is az elkerült Killers-koncert, vagy a Doors-örökséget továbbra is megkérdőjelezhető színvonalon ápoló Doors emlékzenekar, hanem a Sziámi koncert jelentette – vagyis annak rövidsége. Merthogy a beharangozó titulus, a "Sziámi és barátai fesztiválzáró buli hajnalig" arra engedett következtetni, hogy szokáshűen egy maratoni, három órás Sziámi-koncerttel zárul az idei Sziget is – ám Müller Péter szűk egy óra örömzenélés után levonult a színpadról, de nem azért, hogy átadja a mikrofont valamelyik balatonos vagy eu-kiadós haverjának – hanem hogy a színpadot ezután fel nem konferált zenekarok vegyék át. Nem is vártuk meg, mit alkotnak Sziámi barátai, hisz mi Müller Péter kesernyés költészetéért ittuk magunkat Sziámi-hangulatba hajnal 1 órára.

 

 

A magyar alternatív zene keresztapja persze nem tudott hibázni, se különlegességként elővezetett (Akárki megtenné, Vigyetek el), se a biztos pontnak számító dalokkal (Nem én vagyok, 100 bolha, Kicsi kicsiszolt kő), és habár a körítés (Open Színpad) nem volt méltó egy élő legendához, ez mit sem rontott az előadáson.

A szokásos profizmussal zajlott le a koncert, amit csak a megtévesztő hirdetési baki tett végül csalódássá – az a hiányzó két óra kellett volna ahhoz, hogy egy igazán fergeteges Sziámi-koncerttel záruljon a Sziget.

A hiány amúgy is már a Sziget-program szerves részévé vált, de minden magyar ajkú Sziget-temetés és siránkozás ellenére, a Sziget még mindig az a különleges hangulatú fesztivál, amiért érdemes egy hétig sutba dobni a józan észt, a mindennapi spórolást és az egykori ütős program iránti erős vágyakozást.

Mivel a Sziget viszont spórolt (a szigetelők pénztárcájának rovására), ezért reméljük, hogy jövőre a szervezők is a feszten verik el a megkeresett pénzt, és nemcsak portalanításra, hanem a tavalyihoz méltó programra költik azt – és nem a huszadik, hanem a tizenkilencedik Sziget Fesztiválra húznak még egy lapot.