bezár
 

220VOLT

2012. 10. 12.
1958 – Élet, veszély
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
1958 – Élet, veszély Nekitámaszkodom a cserépkályhának, hátrateszem a kezemet, nyitott tenyerem épp az ajtaja fölött ér a meleg csempékhez – a vasajtón átsugárzó forróság a lábaimat melegíti. Milyen jókat tud ez az Apa, nagyszerű. Most is egyszerre ugranak oda, felkapnak, rángatják rólam az izzó kontúrral olvadó gyapjúnadrágot ...
Beugrott a széngáz, mondja apám, és sietve kitárja az erkélyajtót, hadd vigye ki a huzat. Kilép utána, kihajol a rácson, lenéz az utcára, körbeszemléz, hm, fekete Karácsony, állapítja meg, semmi hó. Anyám a háta mögé áll. Na, mondja a kórház felé biccentve, még két hónap, és megyek. Úgy bizony, fordul meg apám, mész és jöttök, a kisfiúval. Ráteszi a tenyerét anyám hasára, aki szintén mosolyog, de a fejét csóválja. Mitől vagy te ebben olyan biztos, négy lány után. Kettő, mondja apám, kettő. És két angyal. Jaj, a süteményem, sikkantja anyám, és ezzel besietnek, én meg kitotyogok az erkélyre a nyitva hagyott ajtón, megfogom a rácsot, lenézek, körbeszemlézek, ahogy apám az előbb. Szemközt a kórházkerítés mentén ballag egy kutyás bácsi, az ebecske vidáman ugrál, most átjönnek a mi oldalunkra, a kutyust már nem is látni, csak a bácsi kalapját, fellépek az első rácsra, még mindig nem látom, feljebb lépek, onnan már át tudom karolni az erkélyládát, szárad benne valami maradék zöld, meg akarom szagolni, még feljebb lépek. Ekkor visít fel anyám, és már ugranak is, ketten egyszerre, leszednek, anyám vékony hangát hallom: Jaj, Jóska, hányszor mondtam, ne hagyd nyitva az erkélyajtót! Apám egészen biztos benne, hogy mindig odaérnek időben, most se félt, hogy leesek, nyugodtan mondja anyámnak: Te is becsukhatod, vagy figyelj erre a kis vagányra, merre van. 
 

A Sportkórház az
erkélyről
 (Buda, 1958)
 
Anyám sok mindentől fél. Apám semmitől, talán csak a széngáztól, aki gyakran beugrik hozzánk, olyankor nagyon szaladnak ajtót-ablakot nyitni. Én tőle se félek: épp itt heverek, ahol jön, a cserépkályha mellett. Délutáni pihenő van, de most ünnep, ezért kivételesen ide, a saját kinyitott rekamiéjukra raktak le minket aludni, míg ők a hallban duruzsolnak, pakolgatnak titokzatosan, aztán már nem hallatszanak, biztos kimentek a konyhába. Jó ez a titkokkal teli csönd, nézem a halványsárga kályhacsempéket, hajszálvékony vonalak futkároznak rajtuk, azt figyelem, miféle rajzot adnak ki, ni, ott egy madárka, ott meg egy nagyszoknyájú nőalak, nem látom pontosan, tündér-e vagy boszorka, hogy szárny van-e a hátán vagy púp. Közben olyan jó szédülős álmosság fog el, ami a legfinomabb alvásba vezet. Tudom, hogy ezt a széngáz csinálja velem, az ringat, az hintáztat, bánom, amikor abbahagyja, és betódulva az orromig szalad a szúrós hideg a kicsapódó erkélyajtón át, a széngáz meg kiugrik rajta. 
 
Biztosan ezt a sok kikergetést bosszulja meg, ezért robbantja fel az ünnep kellős közepén a cserépkályhánkat: csak megemeli könnyedén a tetejét és már ejti is vissza, puff!, lerakva ugyanoda, ahonnan felkapta. Látszik, hogy nem akar rosszat, csak kellemetlenséget: nem csinál tüzet, csak egy hatalmas szürke füstfelhőt, gyönyörűen bodorodót, szobában sose látott, vastagon gomolygó, gyorsan terjedőt, amilyet csak a vihar tud ereszteni. A por szép lassan elül, minden szürke lesz és puha, karácsonyfa, terített asztal, rántott hal, bejgli, Ancibaba a babakocsival és a csipkés szélű babaágyneművel együtt, amit anyánk varrt neki. Ancibabát a nővérem kapta ajándékba, de mindketten játszunk vele – az Andrea játékainak rendesen ez a sorsa. 
 
Nővérem az Ancibabával – és én az Ancibabával (Buda, Győri út, 1958)
 
Apánk valami vizes kásával pancsol, ütemesen karistolja a fémet, ahogy a lábosban keveri, és ezzel a hangos valamivel visszaragasztja a helyére a szelíd behemót cserépkályha tetejét, amitől én ez után se félek. Bezzeg a mi kis vaskályhánktól a gyerekszobában! Az sokkal veszélyesebbnek látszik: ahogy Apa az ajtaját nyitja, a keze felé mindig kinyaldos a levegőbe, néha egyszerre három nyelvvel is a tűz, este meg félelmetesen buhog, és a sötétben átizzik a vörösség az ajtó fölött vékonyodó fémen. Éjszaka a félig nyitva hagyott kukucskáló rostélyból mindenféle árnyak kúsznak föl a plafonra, ott elvékonyodik a lábuk, elválnak a kályhától és önálló táncba kezdenek, akkor derül ki róluk, hogy melyik micsoda: hadonászó banya, felém fenekedő éhes farkas, két lábon álló medve. 
 
A kis kályha illik a Karácsonyhoz, apám kente le kályhaezüsttel az ünnep előtt. A tetejére anyám almát rak, és most narancshéjat is. Hát ezt hol szerezted, kérdezi apám, ahogy a narancsot meglátja, és valamiért mérges a hangja. De közben ránevet anyámra, aki visszanevet, és meghámozza, majd gerezdekre szedi, és ezeket, mint a kenyérkatonákat, négy egyforma hosszú sorba rendezi. Ezen elcsodálkozom: a különleges finomságokat kétfelé szokás osztani. Apánk is ilyesmire gondolhat, mert még szélesebben vigyorral odatolja a maga gerezdcsapatát az anyánkéhoz. A pörkölődő narancshéj illata nagyon tetszik, és az is, ahogy napszínű sárgája selymesen belevilágít az esteledésbe. Amúgy igaza van Apának, ha haragszik érte, nem jó a narancs, savanyú, összehúzódik tőle a szám – az édes sült alma sokkal jobb: anyám leszedi a héját, majszolom melegen, nézem a kályha fölötti képen az angyalt, és én is biztos vagyok benne, hogy mindig odaérnek időben. Az őrangyalos képen a rendesen ácsorgó kis szőke az Andrea, a másik, a barna hajú, a nadrágos lány, aki a víz fölé mélyen behajol a rózsáért, az vagyok én. 
 

Szőke – barna
 
 
Nekem háromkerekű biciglit hozott az angyal Karácsonyra – vagyis elvette nekem a kis pirosat az Andreától. Korai volt még, nem tudok vele rendesen menni, akkor se, ha már régóta nincs pelenkacsomag a hátsómon, ami akadályozna a megülésében. Nem a jármű nagy, én vagyok ügyetlen. Andrea a Bartal Bucitól megörökölt zöld rollert hajtja a folyosón, nagyon gyors, nem esik el, nem is botlik vele. Bartal Buci büszkén, kissé gőgösen mosolyog le ránk, ahogy eltolja mellettünk vadonatúj Csepel Pajtását a lifthez. Mennek le az apukájával az utcára, hogy kipróbálja. Én is ki akarnám már próbálni a háromkerekűt, nem tudom, mikor lesz a tavasz, amit Apa emleget. A folyosót kicsinyellem, azt hiszem, azért nem haladok, mert hamar véget ér. Az utcán! Mint a Bartal Buci! Ott aztán tudnék száguldani – ezt hiszem. Anyám kinéz a folyosóra és beszól maga mögé: Tényleg semmi hó, Jóska, akár le is mehetnétek, míg én megfőzök. Erre én átvetem a lábam a biciklimen, kiaraszolok a lépcsőházba, leteszem magam a nyeregre és neki a lépcsőnek. A negyedik és harmadik emelet között állok meg a fejemen, lábaim beakadva a kerekek közé, kormánya a hátamban. A fél emeletnyi bucskázás lelassítja a zuhanást, mire leérünk, a vasjárgány súlya nem üt meg, csak rám telepszik. Éktelenül üvöltök, de egy karcolás se esett rajtam. Szánnak, vigasztalnak, azt hiszik, az ijedség miatt nem hagyom abba a bömbölést, a mutogatást, bici, bicííí!, a kis pirosra. Repülésemet balesetnek vélik, megdádázzák a csúnya biciklit, nem értik, hogy én nem ezt akarom, hanem azt, hogy visszaülhessek rá, mert még mindig az utcára akarok menni.
 

Kis piros repülés
 
Kaptunk még Andreával téli ruhát is, mind a ketten ugyanolyat: drapp kötött gyapjú nadrágocska és pulóver, a felsőn körbe piros norvégminták. Egyforma magasak vagyunk, hamar beértem nővéremet a növésben, a nénik az utcán ikreknek néznek minket, pedig ő szőke, kékszemű, én meg sötétbarna, zöldszemű vagyok, de a nénik nem figyelnek a részletekre, hagyják magukra hatni az egyformaság első benyomását. Nagyon tetszik nekem ez a kötött. Nem babaruha, szabadon enged mozogni. Van egy gyűjtemény a fejemben kedvenc ruhákból, tárgyakból, formákból, szavakból, testtartásokból, fényszögekből – a síruhát is beemelem közéjük. Remekül illik az egyik mozdulathoz: ahogy apám a begyújtás után háta mögé tett kezekkel áll a cserépkályhánál, és nyitott tenyerével nekitámaszkodva csöndes örömmel élvezi, ahogy melegszenek a csempék. Addig figyeltem ezt a pózt, míg ellestem tőle – most, hogy a megfelelő ruha is megvan hozzá, itt az ideje kipróbálni. 
 

Kályhakalandok
 
Nekidőlök a kályhának, kezeim hátul, tenyerem épp az ajtaja fölött, a vasajtón átsugárzó forróság a lábaimat melegíti. Milyen jókat tud ez az Apa, nagyszerű. Most is egyszerre ugranak oda, felkapnak, rángatják rólam az izzó kontúrral olvadó gyapjúnadrágot – nem égek meg, ezúttal is megúszom sérülés nélkül. Ne sírj, kicsim, semmi baj, hallom anyám hangját, csak nagyon megijedtél, áj-báj, kecskeháj, mindjárt bekeni a Mami. Hozd gyorsan, Jóska, a Neogranormont, azt a tégelyt, ott van a tükrösben! Nem, nem, a lábán sincs semmi, erre a gyerekre az angyalok vigyáznak.
 

 
ITEM MCMLVIII
 
mondd bátran csodának azt a kegyelmet
ha megvárja majd az érett halál
hogy míg korán jön végül mindig elmegy
mellette pedig hányszor rátalál
csapdát mutatva zsenge életének
saját testeddel fednéd el pedig
ahogy nekimegy életnek-veszélynek
kísérnéd óvón a keresztutig 
s ha ott saját útjára épen engeded
azt összetett kezekkel megköszönheted
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

Palicsi anzix Palicsi anzix
Hét emlék (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül
színház

8in1 élmény 8in1 élmény
Textúra a Szépművészeti Múzeumban
art&design

Szörnyek, emberi ruhában Szörnyek, emberi ruhában
A Bestiárium című kiállításról a Rugógyár Galériában
színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés