A Regent`s Park melletti metrómegálló bejáratánál várakoznak a fiatalok a kovácsoltvas korlátnak támaszkodva. Egy rockabilly fiú könnyeden vállára teríti aranyszegecsekkel kivert bőrdzsekijét, egy lány a kötött hatvanas évekbeli, beatnikeket idéző ruháját igazgatja, türelmetlenül billeg a faklumpás lábain. Megérkezett Miss Kelet-Európa, gondolom, miközben összébb húzom Napóleon-kabátomat. Beállok a földi halandók kígyózó sorába. A végtelennek tűnő várakozás közben bőven jut időm nézelődni. A VIP- és Press-belépősöket egy kordon választja el tőlünk. Vörös szőnyeg ugyan nincs, de a körülöttem állók izgatott duruzsolásából könnyedén lemérhető, mikor halad el mellettünk egy-egy példakép, híres művész, újságíró. Nem tudok ellenállni, nekem is muszáj felhívnom anyámat, amikor Wes Anderson elsétál a kordon másik oldalán.
A Frieze Nagy-Britannia legjelentősebb művészeti vására, idén tíz éves. Csak a kortársak krémje képviselteti magát, a legnevesebb galériák itt kínálják eladásra legkiválóbb áruikat. Chris Ofili, Damien Hirst, Cindy Sherman, Richard Prince, Marcel Eichner kepei lógnak egymástól kartávolságnyira. A Gagosian, a Sadie Coles, a Sprüth Magers, a Carlos/Ishikawa, minden és mindenki jelen van, aki számít, nem csupán a Brit-szigetek vonzásköréből, de széles e világ minden szegletéből. A felállás: a 20 fontos belépő kifizetésével minden földi halandó bebocsáttatást nyerhet a kortárs művészet legzsúfoltabb, legnyüzsgőbb komplexumába. Az ambiciózus fiatalok, újságíró palánták, önjelölt művészek, a proccos angol dámák, az álcás, lehordott tornacipőt és koszos mackónadrágot viselő orosz, indiai és brazil milliárdosok mind rákényszerülnek arra, hogy egy levegőt szívjanak egymással. Habár az igazi vevő kirí a tömegből, őt a galerista vezeti körbe, majd magával húzza egy eldugott, hátsó szobába, ahol az alkudozás folyik. Erről már csak a kávézóban értesülök, ahol a hátam mögött álló spanyol hölgyeményt egy angol dandy-külsejű úriember oktatja éppen az üzletkötés szabályairól. A lazacos bulgursalátám felett még annyit azért elcsípek, "Soha ne vedd elő egyből a csekkfüzetedet, hagyd, hadd dolgozzanak meg a pénzedért!"
Bár nekem nincsen 175 ezer fontom egy Turner festményre, amelyek hírhedten a legdrágábbak a piacon, azért körbenézek. A Sadie Cole-nál az idei Turner-díjra jelölt Spartacus Chatwynd szobrai és applikációi láthatóak. A performanszairól híressé vált művésznő szobrai, díszletei, papírmasé-házacskái pasztellszínekben, élénk kékben és bugyirózsaszínben pompáznak. Nem messze, a Lisson galéria standjánál találom Anish Kapoor egyik legújabb betonszobrát, amelyen három rúzsvörös nyílás van.

Simon Periton üvegképeit a Spirit of Salt 2009-es kiállításból a Taylor Gallery standjánál találtam meg. A korai művek, az anarchista, angol politikai rendszert élesen kritizáló papírterítők, az Aubrey Beardsley, Christopher Dresser es a Sex Pistols keresztezésére emlékeztető munkákat követően a művész ezüsttükrökkel kezdett kísérletezni. Az eredmény ősi, mitikus ereklyékre, szakrális tárgyakra hasonlít. Gótikus és pszichedelikus egyszerre, sötét, mégis szemet kápráztató.
Sarah Lucas ezúttal Mumum című szobrával képviseltette magát. Ami távolról egyszerű, plafonról lelógatott fotelnek tűnik az valójában degeszre töltött, anyamellet formáló harisnyák puha, egyszerre hívogató, mégis taszító összessége. Legnagyobb sajnálatomra sem a Mattress (egy matracra tett, nőt szimbolizáló vödör, mellette két naranccsal és uborkával, azaz férfival), sem a Két tojás kebabbal nincsen jelen ma.
Ami viszont újdonság, hogy az idei évben elindították a Frieze lánytestvérének becézett Frieze Masters-t, amely a 2000. év előtti jelentős művészeti cikkek kiállítóhelye. Nem csupán a legkiválóbb reneszánsz mesterek, kínai porcelánok és több ezer éves antik ereklyék találhatók itt, de Rothko, Andy Warhol és Manet képei is. A hetvenes években aktív, amerikai származású, feminista szobrásznő, Lynda Benglis és Louis Bourgeois szobrai például egyazon térben láthatóak. Giacometti párbeszédbe kerül Warhollal, a konstruktivista alkotók művei a barokk portrékkal.
Az egynapos, hosszúra nyújtott sokkhatás után lerogyok a Regent’s Park egyik padjára. Még éppen rálátok Yayoi Kusama szobrára, amely a Frieze idejére felállított szoborpark része. Innen éppenséggel húsevő virágnak tűnik. A körülötte játszó gyerekeket ez nem zavarja. Ők Simon Periton műve mögött is láthatóan nagy élvezettel, önfeledten bújócskáznak.
A Frieze forgatagában tett több órás séta után sokan számolnak be – hozzám hasonlóan – akut fejfájásról, kifolyó szemekről, letargiáról és kedvetlenségről, ami nem véletlen: itt csak az avatott műgyűjtő ismeri ki magát. Híres műtárgyak rengetegét találtam meg, és ami ez első órában valódi izgalommal töltött el, az pár órával később már semmilyen hatást nem váltott ki belőlem. Ez nem egy múzeumi tárlat, nincsen válogatási szempont. Rengeteg a "must-see". Elhíresült vagy híres műtárgyak tömkelege sorakozik előttünk. Itt nem a művészi hatásra kerül a hangsúly, ez itt a felső tízezer bolhapiaca. A művészi érték háttérbe szorul a befektetési érték mellett. Nem véletlen, hogy hallgatózás közben olyan mondatokat csípek el, mint "Tényleg nem rossz édes, de gondolj csak bele, a nappalink falán is ilyen értékesnek fog tűnni, mint itt?"

Ettől függetlenül a Frieze mindenképpen hatalmas élmény, és gyorstalpaló a kortárs, legfrissebb művészet világában. Egy helyen ennyi hírességgel nem találkozhatnánk másképp. Összességében, a Frieze tehát az anyagi értékkel bíró, igazán drága műtárgyak lelőhelye. Itt érzelmességnek és széplelkeknek helye, sajnálatos módon, nincs.

Frieze London, Regent’s Park, 2012. október 11-14.