A beszélgetést a moderátor, Győri László azzal a kellemetlen kérdéssel nyitotta, hogy mit is jelent maga a zsidó identitás. Érdekes volt azt hallani, hogy tulajdonképpen a magyar, az amerikai és az izraeli származású személy is ugyanazt a választ adja: a mai világunkban hihetetlenül nehéz meghatározni ezt a fogalmat. Rényi András művészettörténész szerint azért bonyolult a definíció megadása, mert azzal még ma is óhatatlanul megsértjük bizonyos emberek érzéseit. Laura Kruger, a New York-i Hebrew Union College Múzeum igazgatója szerint a meghatározás kibontását a kortárs világban a pluralizáció nehezíti meg. A mai kortárs művészet ugyanis lebontja a régtől zárt és jól körülhatárolható határokat, összemosódnak a kategóriák és egy új nemzetközi nyelv jön létre. Laura Kruger azonban azt vallja, hogy ő szereti ezeket a határokat: szerinte Amerikában vannak hitre alapozott művészetek, amivel ő is foglalkozik, ám vannak regionális művészetek is. Ő ez alapján úgy határozta meg a zsidó művészetet, ami olyan képeket hoz létre, melyek imára szólítanak és segítik a zsidó vallás gyakorlását. Karin Eden, a berlini Bauer Und Ewald Galéria kurátora izraeli származású, így azt gondolnánk, hogy számára teljesen mást jelent a zsidó identitás. Ugyanakkor ő is a definiálás nehézségéről beszélt: egyrészt egyetértett Laura Kruger kijelentésével, mely szerint a modernizmus mindent megváltoztatott, és így a határok is fellazultak, másrészt elmondta, hogy zsidó művészetről vagy izraeli művészetről még ma is kellemetlen beszélni, hiszen ezek a kifejezések rendkívül sok feszültséget generálnak. És hogy is beszélhetnénk zsidó művészetről, ha a legtöbb izraeli alkotó származása sem stílusban, sem témaválasztásában nem lelhető fel?

A beszélgetés a magyar viszonyokra terelődött: Győri László szerint Magyarországon a zsidó művészet nem választható el szorosan a holokauszt problémájáról. Erre Harsányi László, a Holokauszt Emlékközpont volt igazgatója egy újabb kutatása néhány részletének felidézésével reflektált. A zsidótörvények kerültek középpontba, melyek azért érdekesek, mert jogilag határozták meg bizonyos emberek identitását és egyes alkotók művészetét. 1939 és 1944 között a zsidó származású alkotók egyre kevesebb helyen állíthattak ki, ami a megélhetésüket is veszélyeztette. E tény miatt pedig sok művész stílusa változott, érdemes ezt jobban is megfigyelni. Ott van például Paizs Goebel Jenő, a KUT egyik tagja, aki a törvények kiadása után is megmaradt expresszionista művésznek, ugyanakkor ezen évek alatt megfestette a tizennégy zsidó ünnepet. De beszélhetünk Herman Lipótról is, aki csak a háború évei alatt festett zsidó tematikájú alkotásokat.



Böröcz László, a 2B Galéria igazgatója elárulta, hogy ők az alapítástól kezdve foglalkoztak a holokausztot megélt zsidók művészetével: a galéria alapításakor, 2002-ben például az Erdély család művészetét mutatták be, akik maguk is a holokauszt áldozatai voltak. De több ilyen család művei felkerültek a kiállítótér falaira. Az eddigi legjelentősebb zsidó tematikájú kiállításuk a 2004-es Waldsee 1944 című tárlat volt, amely a holokauszt áldozatainak kívánt emléket állítani. A kiállítás alapötlete azon képeslapok által született meg, melyeket a deportáltak Auswitzból küldtek az itthoniaknak. Ezekkel a levelezőlapokkal a németek azt akarták, hogy a zsidók saját kezével írt, megnyugtató üzeneteket kapjanak, sok esetben kikényszerítették a “jól vagyok, minden rendben" típusú írásokat. A kiállításra a Böröcz testvérek negyven művészt kértek fel, akik ugyanilyen képeslapokat gyártottak, azzal a különbséggel, hogy ők a holokauszttal kapcsolatos gondolataikat írták le. Böröcz László szerint mérhetetlenül tanulságos volt a tárlat, amit az a tény is bizonyít, hogy még New Yorkba, Berlinbe és több más nagyvárosba is elkerültek a kiállítási darabok.

Ezen a ponton Rényi András átveszi a szót, megpróbál a beszélgetés kaotikus volta ellen fellépni. Azt mondja, hogy már eleve értelmetlen feltenni azokat a kérdéseket, hogy mi a zsidó művészet vagy egyáltalán mi a zsidó, ugyanis heterogén válaszok halmazával találkozhatunk csak, melyek nem visznek közelebb semmihez. A sok válaszból nem születik meg egy végső konklúzió, így maga a kérdés is rossz. Mert mi is a zsidó művészet? A zsidók művészete vagy zsidó tematikájú művészet? Laura Kruger hitre alapozott művészetdefiníciója sem tetszik neki, mert szerinte a kortárs művészetben ez sem egy hatékony kategória, hiszen szubkulturálissá teszi a művészetet. Rényi szerint sokkal termékenyebb lenne a zsidó művészet helyett magának a holokausztnak a művészetéről beszélni a továbbiakban, mert ez a trauma még ma is elevenen meghatározza a kortárs alkotást, és még ma sem a tények ismeretének kérdéseként merül fel. Rényit leginkább az érdekli, hogy a holokauszt óta eltelt néhány évtized miként sápasztja el annak tapasztalatát, és a művészet mi módon képes életben tartani ezt a tapasztalatot.



Laura Kruger elmondja, hogy az amerikai holokauszt múzeumok többsége történeti múzeum, vagyis csak a tények elmondásával és nem annak művészi értelmezésével foglalkozik. Még ma is elég sok feszültséget kelt ez a téma, így sokkal biztonságosabb magukat a tényeket feltárni. A Waldsee 1944 kiállítással ő maga is foglalkozott, hiszen Amerikában neki köszönhetően került el több városba is. Úgy gondolja, hogy ez a tárlat igazán zseniális módon nyúlt hozzá a holokauszthoz. Érdekes volt látni, hogy mennyire megérinti azokat az embereket, akik egyébként már csak történelemként tekintenek a holokausztra. E kiállítás is kiváló bizonyítéka volt annak, hogy a holokauszt ma is egy tátongó fekete lyuk, ami még mindig meghatározza a kulturális emlékezetünket, hiszen nemcsak a zsidók képzeletében jelenik meg traumaként. Karin Eden arról beszélt, hogy az izraeliekben ma is elevenen él ez a trauma, ám nem történelemként foglalkoznak vele, hanem a jelennel való kapcsolatként. Szerinte éppen ezért születhetnek meg azok a művek, melyek a giccs eszközével kívánnak a traumát átélt emberek és azok leszármazottjaira hatni.

Rényit a következőkben az emlékezés-felejtés problémája érdekli. Laura Kruger szerint minden embernek egyénileg kell eldöntenie, hogy a holokausztra emlékezni akar vagy el szeretné felejteni azt. Szerinte sokszor a képzelet szörnyűbb tud lenni, mint maga az igazság. Ezután arról beszél, hogy tulajdonképpen a művészek azért alkotnak, hogy az emberekben az emlékezés mozzanatát ültessék el. A művészet nem történelem és a művészet nem személyes emlék, de egy kiváló eszköz arra, hogy az emberek érdeklődését felkeltsék a saját hagyományaik iránt. A holokauszt művészete ilyen értelemben még ma is a társadalom része.

Rényi a beszélgetés vége felé Adornónak azt a mondatát idézi fel, mely azt mondja, hogy "Auschwitz után verset írni barbárság" (Adorno: Negatív dialektika). A holokauszt akkora traumája volt az emberiségnek, hogy utána évtizedekig képtelenségnek hatott művészi eszközökkel, figurálisan feldolgozni a témát, mert az botrányos lett volna. A háború utáni néhány évtizedben a holokausztról való beszéd néma volt tehát, feldolgozását csak dokumentumok és absztrakt alkotások segítségével oldották meg. Adorno negatív tapasztalatról beszél: a dokumentumok csak tényeket közölnek, de nem értelmeznek, az absztrakt műalkotások pedig a fenséges minőségével játszanak el, ami a felfoghatatlanságról, meg nem ragadhatóságról szól. Rényi szerint ma egyre inkább kezd eltűnni ez a fajta negatív tapasztalat és a holokauszt második és harmadik generációs túlélői azok, akik e trauma értelmezéséhez már a figurális és fikcionalizált művészetet is elő tudják venni.

Zsidó identitás és történelem a kortárs művészetben, kerekasztal-beszélgetés az Art Market keretében, Budapest, 2012. november 8.