Homokszínű csészékbe öntögetnek vizet, mindegyik másként szóljon, öntenek, próbálgatják a hangokat, közben próbál a dob is, asztalra kerülnek a könyvek. Készülődés, nyüzsgés, helyfoglalás, ülő-, állópozíciók betöltve, megérkezik az Írók Boltjás kontingens is az ÉS tárcanovella-pályázat eredményhirdetéséről. Gyanítom, ők azok a kedvesen mosolygó arcok az ablakban, szerencse, hogy olyan szép, tavaszias az idő odakint. Kezdődhet a Triginta csengés-bongás, feszesebbre húzzák a feszültséget



Hogy kedvcsinálónak először olvasson pár verset a szerző, szellemes felvezetés, a csináláson itt ugyanis rég túl vagyunk, kedve már van mindenkinek, türelmünk volt kevés, hogy hallanánk már a Királynő gyerekkori költeményét személyesen. Az Elégiácskát, ahol nyílvessző süvít át a házon és persze A királynál is kellett nagyon, mert meguntam, hogy hallgat az Isten. Kemény Istvánhoz illik a Műhely, a régi, tarka szőnyegek, meséléshez a sokféle fotel. Dőlj hátra, őt hallgatod. A festmény a borítón régi kedvenc, először akkor láttam, amikor a két-hároméves gyerekeimnek mutattam egy reneszánsz albumban képeket, ez megbújt a végében, a futottak-festettek még másodvonalában. Albrecht Altdorfer Nagy Sándor csatája három évvel Mohács után készült, fontos ez nekünk, akkor úgy nézett ki, hogy nem csak nekünk. Ő festett először tájképet állítólag, úgy gondolhatta, miért ne fessünk csak hátteret. A kötetet a kép szerint szerkesztettem, a háttér felé mozogjon minden, elöl a csata, mögötte a mítikus, a transzcendens, a versek is eszerint helyezkednek. Greenaway is valami hasonló dolgot csinált. Nagy sztár volt, aztán eltűnt, egyik első komoly filmje, A rajzoló szerződése volt a legjobb, Antonioni Nagyítására ment rá. Olyan érzésem volt, hogy itt ugyanaz a poén bujkál, mintha a főszereplő megtalálna valami gyilkosság-félét az általa rajzolt képen. A Gyűrűk ura elején a csatajelenetben pedig a lándzsák hullámzanak ugyanúgy, mint az Altdorfer képen. Király Levente szlogengyanús ötlettel jön a további bemutatókra: Gyűrűk ura és Greenaway találkozása a boncasztalon.

Király Levente

A végső rejtély nem maradhat ki a verseimből, folytatja Kemény. Az, hogy az egyetem dédelgetett sztárköltője voltam, nem jutott el hozzám, jó is lett volna, azt, hogy egyöntetűen lelkesedtek volna értem az irodalmárok, nem hinném. Igaz, nagy mázlim volt a könyvekkel, a sárvári találkozóval, Mezey Katalinnal, aki többünk költői indulása mellett bábáskodott. Az ELTE-nek volt egy rövid életű könyvsorozata az Eötvös-könyvek, ebben jelenhetett meg 1984 végén az első kötet. A konyhánk ugyan epizód volt Sárvárhoz képeset, bár valóban irodalmi szalonként működött 96-tól néhány éven át, és a lányaim úgy nőttek fel, hogy reggelente ájultan alvó költőkbe botlottak. De látták azt is, hogy időről időre bőröndnyi verssel érkezem, miután pedig ők is írni kezdtek és álnéven pályázni, ez összeférhetetlen lett a zsűrizéssel, így eljöttem. Sárvár mindent áthat. A ma ötvenegynéhány év alatti irodalmárok közel fele megfordult ott: beavatás a diákírók, diákköltők találkozója, a magyar irodalom legjobb, legegészségesebb hagyománya.

Miskolcon Kemény István konferencia volt az ősszel, a Műút-számban Kemény-tanulmányok, kérdés, ismersz-e olyan költőket, akikre hatottál, akinek a költészetében benne vagy. Észrevettem ilyesmit, válaszol, direktben nem vadászom őket. Nem tudom, hogy nekem van-e stílusom, attól még lehet, hogy van. Inkább verseim vannak, esetleg köteteim, szemben azokkal, akik egyetlen sorukról felismerhetőek. Egy kis ellenkezés, majd áttérünk a Búcsúlevélre, mely elképesztő lavinát indított el mint hazafias vers, édes hazám, szerettelek. A diktatúra levegőjében nőttem fel, egy olyan korszakban, ami ellen nem mondhatnám, hogy túl sokat tettem, a rendszerváltás gyakorlatilag a közreműködésem nélkül jött létre. Az ember abban volt, hogy száz évig itt lesznek az oroszok, és nem fog megváltozni semmi. A 90-es években a novelláskötetem vezérfonala egy udvari bolond beszélgetése volt a királlyal, aki úgy tesz, mintha ő is hasonló pozícióban lenne, és fordítva, a király, mintha nem lenne érdekes a hatalom. Nincs olyan, aki függetleníteni tudná magát a saját hatalmától. A királynál című vers majdnem bekerült az Édes hazám antológiába, de végül nem, mert istenes, sőt az ellenség tábora is szerepelt benne, ami nem valami kellemes. Kéne, hogy minél több szó essen a hazáról, erősen korrodálódott a szó jelentése, tartalma, egy ideje csak pejoratívan lehet használni, közben meg sok dolog történik politikailag, ezek egyre ellenszenvesebbek lettek. A reménytelenség, szétesés, menjünk el-érzés, erről írtam, negatív kicsengésű ugyan, de remélem, mégis jövőt mutat. Álló vízbe követ dobni, ez volt a célom, a minimálprogram kicsit túl lett teljesítve.



Rosszkedvünk majdnem tele, és rá is tölt Az egyiptomi csürhe, ráadásul ott a Kishit, de van Remény, enélkül nem lehetne. A bűbájos sorok nélkül nem, Kérdezni jöttem fel, de a jósnő/ hazament a lázas kisfiához. (…) ez a végén lesz, itt még csak állok, / és érzem, ahogy elkezdek nevetni: / hogy lehettem én ennyire magányos. Az énekek könnyes-nevetősek, John Anderson éneke is az, könnyes, azután nevetős. Itt már ne sírjunk, úgyis hiába / nem követtünk el nagy hibákat, / végigcsináltuk rendesen, persze, hogy sírni kezdesz, mert van gyereked, és mert elmegy, lesz üres barlang-mennyországod, fázol és megéhezel, talán egyszer majd Burnst olvasol. Vagy Keményt, ma este a könyv titka úgyis megmaradt, benne mit találsz még.

Fotó: Bach Máté