zene
2007. 03. 30.
Halasztott tapsvihar
Concerto Köln a Művészetek Palotájában, március 22-én.
Kraus c-moll szimfóniáját a zenekar az elvárható profizmussal adta elő, amit lelkes, de szolid taps jutalmazott. A kirobbanó sikerre számító zenészek ezt némiképpen csalódott arccal vették tudomásul. A Kraus Olympia-nyitányát és a Mozart g-moll szimfóniáját elválasztó hangolást aztán tomboló tapsvihar nyomta el, majd vastaps hívta újra és újra elő a koncert (és a ráadás) után elégedetten mosolygó zenészeket.
A Művészetek Palotájában a Bartók Nemzeti Hangversenyterem zsúfolásig megtelt, még a karzaton is lógtak az emberek annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban kiderült, hogy Waltraud Meier, a hangverseny világsztár énekesnője lemondta az esti fellépést.
Ehhez képest mind a zenekar megjelenése, mind pedig – az egyetlen csembaló kivételével – a megszólaltatott hangszerek a mai komolyzenei hagyományt képviselték. Tehát nem láttunk, nem hallottunk régi, régies hangszereket, előadási stílust, illetve öltözetet, a zenekar leginkább a jól értelmezett „modernségével” tűnt ki.
Az első előadott mű, Kraus (a „svéd Mozart”): c-moll szimfóniája nem hozott különösebb meglepetést: a zenekar a tőle elvárható profizmussal adta elő a darabot, és ahogy a lelkes, ám szolid taps – és a kirobbanó sikerre számító zenészek némiképpen csalódott arca – sejttette, az est problémamentesnek ígérkezett.
Mozart: C-dúr (Jupiter) szimfóniája sem kavarta fel különösebben a kedélyeket. A csembaló kissé halkan szólt, a jól ismert zene pedig valahogy furcsán hangzott. Az interpretáció volt némileg szokatlan. És ahogy a zenészek csalódottan visszavonultak, a közönség is reményeiben megcsalatva vonult ki a szünetre. Csak a levegőben volt valami, valami különleges.
Az igazi áttörést a koncert második fele hozta. Egyre világosabbá vált, hogy a historikus előadást nem a hangszerekben, illetve a játéktechnikában kell keresnünk – és így egyre érzékenyebbé váltunk az apró nüanszokra. És végül ezek a kis nüanszok hozták meg a kívánt hatást.
A darabok interpretációja volt szokatlan. Először csak arra figyeltem fel, hogy bizonyos részek szinte „érzés nélkül”, hűvös eleganciával szólnak, aztán meg majd belegörnyed szegény koncertmesterünk (Anton Steck) – hegedűje fölött – a nagy „kifejezésbe”. A kifejező (olaszos) és elegáns (franciás) karakter került kontrasztba ebben a különös interpretációban.
Azt hiszem, hogy a szünet utáni második rész ahhoz kellett, hogy a közönség feldolgozza a „sokkot”. Mert a Kraus (Olympia-nyitány) és a Mozart (g-moll szimfónia, K550) darabot elválasztó hangolást tomboló tapsvihar nyomta el, és vastaps hívta újra és újra elő a koncert (és a ráadás) után elégedetten mosolygó zenészeket.
Koncertmester: Anton Steck
Előadott művek:
Kraus: c-moll szimfónia (Wiener Sinfonie), Vb 142
Mozart: C-dúr (Jupiter) szimfónia, K 551
Kraus: Olympia – nyitány
Mozart: g-moll szimfónia, K 550
Ehhez képest mind a zenekar megjelenése, mind pedig – az egyetlen csembaló kivételével – a megszólaltatott hangszerek a mai komolyzenei hagyományt képviselték. Tehát nem láttunk, nem hallottunk régi, régies hangszereket, előadási stílust, illetve öltözetet, a zenekar leginkább a jól értelmezett „modernségével” tűnt ki.
Az első előadott mű, Kraus (a „svéd Mozart”): c-moll szimfóniája nem hozott különösebb meglepetést: a zenekar a tőle elvárható profizmussal adta elő a darabot, és ahogy a lelkes, ám szolid taps – és a kirobbanó sikerre számító zenészek némiképpen csalódott arca – sejttette, az est problémamentesnek ígérkezett.
Mozart: C-dúr (Jupiter) szimfóniája sem kavarta fel különösebben a kedélyeket. A csembaló kissé halkan szólt, a jól ismert zene pedig valahogy furcsán hangzott. Az interpretáció volt némileg szokatlan. És ahogy a zenészek csalódottan visszavonultak, a közönség is reményeiben megcsalatva vonult ki a szünetre. Csak a levegőben volt valami, valami különleges.
Az igazi áttörést a koncert második fele hozta. Egyre világosabbá vált, hogy a historikus előadást nem a hangszerekben, illetve a játéktechnikában kell keresnünk – és így egyre érzékenyebbé váltunk az apró nüanszokra. És végül ezek a kis nüanszok hozták meg a kívánt hatást.
A darabok interpretációja volt szokatlan. Először csak arra figyeltem fel, hogy bizonyos részek szinte „érzés nélkül”, hűvös eleganciával szólnak, aztán meg majd belegörnyed szegény koncertmesterünk (Anton Steck) – hegedűje fölött – a nagy „kifejezésbe”. A kifejező (olaszos) és elegáns (franciás) karakter került kontrasztba ebben a különös interpretációban.Azt hiszem, hogy a szünet utáni második rész ahhoz kellett, hogy a közönség feldolgozza a „sokkot”. Mert a Kraus (Olympia-nyitány) és a Mozart (g-moll szimfónia, K550) darabot elválasztó hangolást tomboló tapsvihar nyomta el, és vastaps hívta újra és újra elő a koncert (és a ráadás) után elégedetten mosolygó zenészeket.
Koncertmester: Anton Steck
Előadott művek:
Kraus: c-moll szimfónia (Wiener Sinfonie), Vb 142
Mozart: C-dúr (Jupiter) szimfónia, K 551
Kraus: Olympia – nyitány
Mozart: g-moll szimfónia, K 550
Szerzők
-- Danczi Csaba László --
