Illyés regényét lánya, Mária ismerteti, első része olvasható a Holmiban. Bevallom, engem a Puszták népe is nyomasztott, úgyhogy kicsit félve fogtam bele a szövegbe, szembesülvén a falusi miliővel. Aztán a regényrészlet pszichológiailag árnyalt lezárása meggyőzött: bármilyen távol lehet tőlem az ábrázolt atmoszféra és a kor, a pletykától szorongó, magányos fiatalasszony képe bármikor és bárhol időszerű lehet.



Kemény István verse (A távoli Olümposz) a maga acsarkodó Hérája és Zeusza által generált finom iróniával feloldja az elhidegülés-téma komorságát. Kovács András Ferenc egy világirodalmi toposzról, a, szigetről dúdol álomba ringató zeneiséggel – sajnos emiatt a tartalomra nem tudok koncentrálni. Olvashatunk 1765-ös esszét Shakespeare-ről Samuel Johnson tollából, Ludassy Mária tanulmányát Rousseau-ról, hasznát is vehetném, de a következő – félig esszé, félig könyvismertető – írás elhomályosítja őket. Pontosabban nem is maga az ismertető szövege: Cseke Ákos Pascal Quignard francia író Le paradisiaques című könyvéről ír: "A kérdés, amelyet Quignard felvet, így fogalmazható meg: miféle köd száll egyszerre férfiak és nők szemére, hogy nem látják meg abban, akit látnak, azt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretnek?" Mitológiai és mesebeli példák során elmélkedik a szerző szerelemről, szeretetről, magunk és a másik ismeretéről, ennek csapdáiról – el kellene olvasnom ezt a könyvet, gondolom.

A kritikarovatból elsősorban a Temesi Ferenc Bartók-regényéről írott két kritikát emelném ki: az egyiket Wilheim Andrásnak, a másikat Margócsy Istvánnak köszönhetjük. Elsősorban azért, mert a Tóth Erzsébet könyvéről írott recenzió (Gálla Edit) ugyan alapos, de meglehetősen iskolásra sikeredett, azaz dolgozatszagú, úgyhogy felüdülés utána a két szabadszájúbb szöveget olvasni – főleg, hogy a kritikusok csöppet sem burkoltan (de a jó ízlés határain belül) olvasnak be a szerzőnek a pontatlanságaiért – a poénokat nem lövöm le, főleg, hogy Margócsy szó szerint viccmeséléssel zárja a Wilheiménél ugyan elnézőbb, de dicsérőnek épp nem mondható kritikát.

A Kortárs Karácsonyi Zsolt Hamlet-versével indul (Hamlet a túli tárlaton), afféle irodalomtörténeti szituációs játék ez. Turczi István regényrészletéből (Nagy a világ, jut benne hely mindenkinek) inkább idézek pár mondatot: "Egy férfi sok nőt akar elveszíteni" "Ha valaki elmegy, az azért van, mert jönni fog helyette valaki más." Ezen kívül van még benne sok szex és még több cinizmus, esetleg nihil. Nekem ez mint létélmény túl sokat nem tesz hozzá eddigi hasonló olvasmányaimhoz, és a részletből nem nagyon tudtam összerakni, kiégett férfival vagy kései Kékszakáll-leszármazottal van-e dolgom (mint olvasónak).



Ismét versek következnek, Pollágh Pétertől (2012, Akcentus a Dédi): nyomasztó játékosság az elferdített nyelvi formulákban. Korpa Tamás Orbán János Dénes-hommage (Skótkockás) által röpít minket Kolozsvárra (meg Velencébe). Follinus Anna Ahogy ereidet című verse nem győz meg: várhatott volna még a közléssel, ugyanis a finom szóképek között sok a közhelyes, és a rímek is erőltetettek. Thimár Attila vezeti be a Budapest-blokkot: olyan jelenségekről olvashatunk a lapszámban, amelyek a modern nagyváros velejáróivá, szimbólumaivá és egyben attribútumaivá váltak. Császtvay Tünde a budapesti prostituáltak életét ismerteti. A legmegdöbbentőbb: ha nőként független akartál volna lenni, a gyári munkán és a prostitúción kívül nem sok lehetőség állt előtted akkoriban. Ez nem teljesen igaz, csak sajnos túl kevés példa támasztaná alá a cáfolatomat. Tóth Klára az art mozik kipusztulásáról tudósít, és az annak hátterében álló strukturális problémákról, Bornemissza Ádám a kocsmazenéről – nagyon vegyes, sajnos a mérleg mindig a gázsi javára billen olyan értelemben, hogy az adott szórakozóhely tulajdonosa nem mindig tudja megfizetni a színvonalasabb előadókat. Fáy András festőművészre unokája emlékszik vissza, mint emberről és mint alkotóról is mesél nekünk. Kálnoky László magyarság-verseiről Alföldy Jenő írt - a 100 éve született szerző egy picit több helyet is kaphatott volna.