A beszélgetés előtt a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője, E. Csorba Csilla ajándékot, egy Kálmán Kata emlékkönyvet és egy Kálmán Kata-fotó másolatot adott át Nádas Péternek a hetvenedik születésnapja apropójából. Bazsányi Sándor indításképp megkérdezte, nem bontja-e ki Nádas az ajándékot, mire ő a magyar és a spanyol-holland etikett szabályait kezdte el magyarázni: hol, mi a rend, és mivel szerinte nálunk a monarchiabeli szokások rögzültek, az ajándék kibontására általában otthon kerül sor.

Nádas Péter és Bazsányi Sándor

Nádas Péter hosszan, nyugodtan nézett végig az olvasóin és mosolygott. A beszélgetés mindvégig termékeny volt, mélység és humor szabdalta, többfelé ágazó folytonosság. Nádasnak rendkívül rokonszenves tulajdonsága, hogy ahogy ír, úgy is beszél. Egy gondolat hosszú körmondatokon van végigvezetve, egy tétel levezetése a szavak és mondatok egységével kifejezve, akárcsak az írásaiban. Bazsányi Sándor a beszélgetés során a háttérben maradt, senkinek nem kellett attól tartania, hogy a Nádas-mondatokat, forgatva, elemezgetve, a tanár, a komoly kritikus veszi birtokba. Bazsányi itt és most kérdező, baráti érdeklődő volt, jó humorral, érdeklődéssel. A beszélgetés nagy része – kisebb kitérőkkel – a fotográfia körül folyt.

Rögtön megtudhattuk, hogy miért jött el annak az ideje, hogy Nádas Péter fotói végre együtt, egy kiállítóterem faláról nézzenek le ránk, a kép és a szöveg szerelmeseire. Az írót a svájci Kunsthaus Zug igazgatója kérte fel, hogy egy kiállításban mutassák meg az összefüggést a Nádas-képek és a Nádas-szövegek között. Ennek következménye, hogy egy hasonló válogatás eljutott a Petőfi Irodalmi Múzeumba is. Nádas elmondta, mennyit tanult gyermekkorában a szülein keresztül megismert festőktől; kocsmai beszélgetéseik, vitatkozásaik fültanúja volt. Kiemelte, hogy legjobban a komponálást köszönheti nekik.



Szóba került a fiatal Nádas, a hatvanas évekbeli Nők Lapja fotósa. Jött-ment az országban, a téeszesítés árnyékában kapta lencsevégre az embereket. A rosszat, a szomorúságot kikapcsolva, a pillanatnyi öröm előhívása volt a feladata, egy mosoly, néhány másodpercnyi hamis jókedv adta a képei "hitelét." Az iskolában megtanulta, hogy jóindulattal kell az alanyokat megjeleníteni, a rosszat nem eltüntetve, de annál erőteljesebben megtalálva, kidomborítva a jót. Szakmai szempontból ezek mind rossz képek voltak, a művészibb, igazabb képeket a szerkesztőség egytől-egyig visszaadta. Ebben a környezetben nem igazán érezte jól magát. A katonai szolgálat alatt a katonai hírszerzésnél kellett dolgoznia, laktanyákat, támaszpontokat fényképeznie.

A gyerekkor egyik fontos, utólag leellenőrzött, igazolt epizódja az édesanyját és őt, a kétéves Nádast ért légnyomás, minek következtében a falhoz csapódtak, de úgy, hogy az édesanya a kezében tartott kisbabát védve egy félfordulatot tudott tenni, ez a félfordulat tehet arról, hogy ma létezik egy Nádas Péter nevű, magyar író. Ez az esemény töredékeiben maradt meg benne, a helyrehozása utólagosan történt. Nádas kifejtette, hogy a világban, a világból látott dolgok az agyban elraktározódnak, majd idővel torzulnak, zavarossá válnak, majd aztán megidézhetőek, előhívhatóak a megfelelő módszerekkel. Szép és elgondoltató volt, amikor Nádas azt mondta, hogy mindannyian háborús sérültek vagyunk. A szüleinktől, nagyszüleinktől örököljük ezt, az ő túlélésük öröklődik át belénk. Nádas a fotózásból azt tanulta, hogy az ember kommentek nélkül rögzítsen, írja le a világot, majd a többit megoldja, befejezi a néző vagy az olvasó.

Mint egy megfellebbezhetetlen kinyilatkozás villant át a termen Nádas Péter mondata: minden etikai kérdés. Majd kicsit igazítva, lábjegyzetelve a kijelentést, azt mondta, hogy a művészi ábrázolás alkalmanként átléphet az etika határain. Példaként felmerült a My Lai-i szörnyűségekkor készült fotósorozat, vagy a pucér vietnami kislányt ábrázoló fénykép, amelyek megrázták az amerikai nézőket, némileg hatva a lelkiismeretükre.



A beszélgetésben szó esett még az írónak a fehér-fekete és színes képekhez való viszonyáról és a mögöttük rejlő filozófiáról. Nádas a halálélménye következtében jutott el a színes fotókig, egy új "nyelv" után kutakodva, az elmondhatatlanhoz megtalálva a legmegfelelőbb módszert.

Az utolsó kérdés az aktképekre vonatkozott. Nádas bevallotta, nem ért az aktfotózáshoz. Próbálkozott vele korábban, a férfiak és nők fotózásával, de mindig zavarta valami, akár egy ruhadarab nyoma a bőrön vagy bármi más, amivel érintkezett a test és az jól láthatóan megjelent rajta. Fontos a háttér is, ami körülveszi az alanyt. Ahogy Nádas Péter mondta: az aktjai brutálisra sikeredtek, véget is ért nála az aktképek készítése.

A beszélgetés után a hatalmas tömeg áthömpölygött a két szobát kitöltő kiállítóterembe – közben odafelé megnézhette az Ottlik kiállítást is. Bevallom, a rengeteg ember miatt hátraszorulva Nádas Péternek a fotókhoz fűzött kommentjeiből nem hallottam semmit, helyette a képeket néztem, elég beszédesek voltak azok valamennyien, önmagukban is. Árvaházi gyermekek, temetők keresztjei, Kerényi Grácia, Pilinszky János vagy a fiatal Nádas Péter portréja. A kiállítás 2013. február ötödikéig tekinthető meg, az élmény garantált, kabátot, sálat nyakba, irány a múzeum.

Fotó: Gál Csaba (PIM)