A történet maga olyan nemesen egyszerű, mint a ’40-es, ’50-es években az olajon meggazdagodott texasiak életútja: a közösségkedvenc Bernie, aki a carthage-i temetkezési vállalatnál dolgozik, egy újgazdag, zsémbes özvegyasszony pártfogoltja lesz, előbb a háztartást, majd a számlákat is ő vezeti, végül azonban az agyára megy a posszesszív, élősködő öregasszony, és egy szép őszi délutánon kiiktatja az élők sorából Mrs. Nugentet. Habár az archetipikusnak tűnő sztorimagból akár zsenge paródia is sarjadhatott volna, Richard Linklater hagyta a járt utakat, és konvencionális formalitása ellenére is szerteágazó, kísérletező művet hozott létre az alapanyagból. Filmjének különcségét elsősorban az szolgáltatja, hogy a Texas Monthly nevű folyóiratban olvasott, valóban megtörtént esetet áldokumentumfilmes formába ágyazta, vagyis Bernie karakterportréjának és a kettős párkapcsolatának nagyobbik szeletét a kisvárosi lakókkal készített interjúrészletekből ismerjük meg.

A film humorát is inkább a tősgyökeres texasi polgárok aranyköpéseiből, mintsem Bernie nőies karakteréből fakasztja. A Bernie a részletek, az apróságok filmje, a miniinterjúk pedig rengeteg komikus epizóddal szolgálnak: a barátnője minden mondatán nevető, de meg nem szólaló lánytól kezdve a politikai korrektség mázát ügyetlenül fenntartó ügyészig frappáns, eltalált figurák népesítik be Linklater moziját. A részben igazi carthage-i lakosok által "játszott" carthage-i lakosok csavaros, de direkt jellemzései olyan túlcsorduló, szaftos verbális leírásokat adnak a karakterekről, amit egy színész se tudna megfelelően visszaadni. Talán csak Jack Black, aki újból bizonyítja, hogy jobb karakterszínész, mint humorista, mivel úgy kölcsönzi gesztusait a feminim, jótékonykodó, szívélyes Bernie-nek, mintha csak beleszületett volna a szerepbe. Hogy Black megkedveltesse karakterét a nézőkkel, alapvető fontosságú, hiszen Linklater-filmje arra apellál, hogy Bernie nem volt csaló: ő tényleg az az egyszerű, de mégis minden felebarátját a keblére ölelő temetkezési vállalkozónak tűnik, aki nem azért segített a férjüket gyászoló özvegyeken, hogy a pénzük közelébe férkőzhessen, hanem hogy vigaszt nyújtson nekik e szomorú időkben. Egy mezítlábasabb komédiában Bernie szimpla szélhámos lenne – az őt elítélni igyekvő jogász annak is tartja –, ám Linklater olvasatában Bernie egy különc "all-American guy", akit értékrendszere egy – nem minden szatirikus felhangtól mentes – tragédiába sodort.

Habár az elrajzolt-eltúlzott texasi miliő és a szaftos verbális humor a fekete komédia irányába tolja el a filmet, Linklatert mégis jobban érdekli az a közeg, amibe beágyazza történetét. Ezért még azt is megkockáztatja, hogy filmje egyenetlen, és néhol határozottan unalomba hajló mű legyen, hiszen nem dúsítja plusz konfliktusokkal a történetét. Helyette a Bernie-t övező véleményáradattal árnyalja központi figurájának identitásképét, amikkel azonban nem csak Bernie-ről fest szokatlanul pozitív képet, de egyben a carthrage-i értékrendszert is precízen körvonalazza. A Bernie így nem is annyira Jack Black-komédia, mintsem esszé az amerikai karakterről – ezúttal a texasi kisvárosi polgárokéról. Linklater ennek jegyében több, az amerikai mítoszok által már kellően súlyozott kérdést is megnyit. Van is rá ideje és terepe, hiszen a Bernie nem rejtélyfilm: hogy ő ölte meg Marjorie-t, az egy percig sem vita tárgya. Az már inkább, hogy miben bűnös Bernie: vajon eltekinthetünk-e a gyilkosságtól, ha az nem a jelleméből fakadt, hanem egy elborult (tébolyult?) pillanat műve? Hol kell megtartani a tárgyalást: ott, ahol az esküdtszék ismeri Bernie-t, tudja, hogy milyen ember "valójában", vagy egy másik városban, ahol csak a gyilkosság száraz tényeit látják? Vagy bűnnek számít-e az, hogy Bernie a meggyilkolt özvegyasszony pénzét milliószám költötte jótékonysági célokra?
Linklater egy ősrégi western-mítoszt emel be a képletbe, az önbíráskodó kisközösség toposzát, ami a western-filmekben többnyire negatív színben, az igazság helyett a bosszúra felesküdő "redneckek" túl korai ítéletalkotásában nyilvánult meg (ld. Különös eset). A Bernie-ben a saját igazságát propagáló közösség képe ellenkező előjellel rajzolódik ki: a metodista templom hívői, a lokális színház musical-estjeinek rajongói, vagy a dohos sarki kocsma vendégei teljes mellszélességgel, kimért naivitással védelmezik saját almuk kölykét. Igaz, hogy Linklater megpedzegeti a kizárólag a külsőségekre és formalitásokra adó, a megjelenés, az appearance makulátlanságát valló kisváros kritikáját, de mikor a Bernie-t támadó ügyészt ellenszenvessé stilizálja, már egyértelműen Bernie és Carthage oldalán tör pálcát. Olyannyira, hogy a forgatókönyvbe is besegítő Skip Hollandsworth cikkében még akkurátusan lejegyzett homoszexualitást és a bizonyítéképpen felemlegetett szex-videókat csupán pletykaként hesegeti el filmjében.
A komédia oltárán beáldozott ambivalenciát viszont a carthage-i környezet dokumentarista igényű modellezése helyettesíti, amiben Linklater szinte gyermeki örömmel örökíti meg azt a keresztény, musical-szerető, gospel-éneklő, a felebaráti szeretetet és kedvességet mindennél előbbre tartó amerikai értékrendszert, ami a lojalitás érdekében még a morált is képes háttérbe szorítani. A lokalitás melletti állásfoglalással a rendező az egységes Amerika mítoszával is szakít (Bernie-t is úgy sikerül elítéltetni, hogy az esküdtszék tagjaitól kulturálisan eltérőnek állítja be őt Danny Buck), és a Texast is öt részre bontó, a helyi különlegességeket kidomborító jellemzés mellett teszi le a voksát. A carthage-i mikrokozmosz szatírával sötétített portréja pedig még a brit komédiákat idéző főszálnál is szórakoztatóbb – Jack Black, valamint Shirley MacLaine alakítása mellett már csak ezért is megéri végigszórakozni a Bernie-t.