bezár
 

film

2013. 02. 11.
Berlinale – Kávé és cigaretta
Berlinale – 63. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 2013. február 7-17., Berlin
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Berlinale – Kávé és cigaretta Az ember reggel bemegy, magához veszi a sajtó számára kirakott újságokat (Screen, The Hollywood Reporter, német napilapok) és beáll a sorba. Körülbelül háromnegyed órával a vetítés előtt kinyitják a termet. A várakozás alatt lehet olvasni, aztán amikor a filmnek vége, irány a sajtókonferencia, a terem hol egészen szellős (Ulrich Seidl), hol a csillárról is lógnak (Matt Damon), nem feltétlenül a filmek minőségének arányában.
Amikor kintről kiabálás kezd beszűrődni, már tudható, hogy rövidesen elkezdődik a tájékoztató. A fotósok hangoskodnak ennyire, próbálják beállítani maguknak az adott film alkotóit. Akik a Photo-Call után végre megjelennek, leülnek, és jöhetnek a kérdések. Aztán a következő film, és a következő sajtótájékoztató. Tolakodás, furakodás, várakozás, enni nincs idő, kávéval és cigarettával azonban túlélhetővé válik mindez. Agyrém, de valahogy mégis szórakoztató.

Thomas Arslan Gold című filmje két órás, cselekménye eléggé redukált: hét ember útját követjük nyomon a vadonon keresztül Klondike felé a 19. század végén. Egy német csapat, akik az Egyesült Államokba emigráltak, most pedig Kanadában próbálnak aranyat találni. Miközben a csapat egyre fogy, különböző western-sémák bukkannak fel, de alapvetően nem haladunk semmerre, mint ahogy hőseink sem. A karcos aláfestőzene a Halott emberre emlékeztet, a párbeszédek gyakran suták, a táj szép ugyan, de nem ellensúlyozza a cselekménytelenséget. A filmben azonban van egy-két szellemes jelenet. Majd valakinek le kell vágni a lábát. A magányos pisztolyhős kissé esetlen képviselője pedig nekiáll fűrészelni, a végére egészen belejön, a teremben pedig nevetés hullámzik végig. Két vetítés között találkozok egy ismerősömmel, akivel szóba kerül a film, ő szerette, én nem, ő szándékosnak gondolta a film kissé karikaturisztikus humorát, én ezt rendezői baklövésnek véltem. Bár Arslantól csak egy korábbi művet láttam, az alapján nem gondolnám, hogy tréfára hajlamos alkotóval van dolgunk, de persze nem kizárható. Elkezdünk jeleneteket felidézni a filmből, és tényleg működik, akár lehetne egy finom iróniával megközelített art-western is, a baj azonban az, hogy ehhez nem elég kitartó és nyomatékos. Ráadásul mintha az emigrációs kérdés is csupán felületesen jelenne meg benne. Mégis elbizonytalanodom, és bár még mindig nem kedvelem ezt a mozit, kicsit óvatosabban nézek rá. Ebben a futószalagszerű filmnézésben ugyanis nincs idő hátrébb lépni, és mégegyszer ránézni e művekre. Így a téves értékelés lehetősége mindig fennáll.

Thomas Arslan: Gold

Reggel, fél kilenc körül az Arkaden nevű bevásárlóközponton reggeliért végighaladva látom, ahogy a még bezárt jegyárusító bódék előtt emberek fekszenek matracon, hálózsákban, ülnek összecsukható székekben, alszanak, olvasnak, várnak a nyitásra. Vajon melyik film éri meg ezt a tortúrát? Annyira lenyűgözőeket eddig nem láttam, pár jobbat azonban érdemes megemlíteni.

A lengyel versenyfilmtől (In the Name of / W imię...) - témája miatt - kissé tartottam. Hőse egy pap, akit egy kis településre helyeznek, ahol elég nehéz sorsú kamasz fiúkkal dolgozik együtt, egyikükbe pedig beleszeret. Lassan, eltalált jeleneteken keresztül, aprólékosan megjelenítve szövődik köztük a szerelem. Małgośka Szumowska mozija, habár érinti az egyház és a homoszexualitás viszonyát, tulajdonképpen mégsem erről szól, hanem a magányról és a szerelemről, és teszi ezt rendkívül érzékenyen és empatikusan, amiben nem kis szerepe van az önmagával állandó küzdelemben álló papot megformáló Andrzej Chyra kiváló alakításának.
Malgoska Szumowska: In the Name of / W imię...

Ulrich Seidl, aki egy hatórás film anyagát forgatta le, végül úgy döntött, hogy mégsem terhelné meg ennyire közönségét, ezért három részre szedte művét, és három különböző fesztiválra nevezte be. A Paradicsom: Szerelem (Paradise: Love - Szerelmet a feketepiacról / Paradies: Liebe) tavaly Cannes-ban, a Paradicsom: Hit (Paradies: Glaube) Velencében szerepelt a versenyfilmek között, a trilógia záró darabja, a Paradicsom: Remény (Paradies: Hoffnung) pedig itt, a Berlinalén. Seidl könyörtelen alkotó, aki rendkívül különös helyzetbe képes taszítani nézőit. A Hitet ugyan nem láttam, a Szerelemhez képest azonban a Remény valamivel gyengébbnek tűnik, de azért így is elég ereje van, ahhoz, hogy kiemelkedjen a versenyfilmek közül. Az anya és a nagynéni után a kissé molett lány története következik, aki egy eléggé abszurd fogyókúra táborban beleszeret az ötvenes tábori orvosba. A férfi egy egészen furcsa passzív-aktív játékot játszik, bizonytalan szituáció alakul ki kettőjük között, mely az utolsó percig fenntartja a fesztültséget. Hogy az osztrák alkotónak nem ez az egyik legjobb filmje, az biztosnak tűnik, ellenben az is, hogy Seidl azon kevesek egyike, aki mostanság képes újszerűen és hatásosan filmezni, mindezt úgy, hogy meglehetősen minimalista eszközökkel dolgozik. A fordított Lolita-történet legérdekesebb vonása, hogy van humora, ám ez a humor olykor legalább annyira kellemetlen tud lenni, mint amikor öreg emberek orgiáját kell szemlélnünk a Kánikulában.
Ulrich Seidl: Paradies: Hoffnung

Egy A-kategóriás filmfesztiválon vagyunk, ahol valóban sztárok és a filmvilág elismert alkotói fordulnak meg, ezt ellenben eddig nem tükrözik a filmek. Nem mondanám, hogy kiemelkedően rossz mozik is versenybe kerültek, bár néha magam sem értem, hogy egy-egy film hogyan fogta meg a válogató grémiumot. Hogy ez a Berlinale hibája, vagy valóban kevés tényleg fontos mű készült, nem tudom, de talán korán van még a pesszimizmusra, hiszen a vetítések nagy része eddig le sem zajlott.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ruprech Dániel --

Ruprech Dániel a Pécsi Tudományegyetem filmelmélet és filmtörténet, valamint esztétika szakán végzett, jelenleg a berlini Deutsche Film- und Fernsehakademie hallgatója.


További írások a rovatból

Beszélgetés Lichter Péter kísérletifilm-rendezővel a hosszú távú karrierépítésről és a sikerparadoxonról
Sajtótájékoztató Enyedi Ildikó új filmjéről, A feleségem történetéről
film

Én vagyok Vasember Én vagyok Vasember
Bosszúállók: Végjáték

Más művészeti ágakról

Interjú Szegedi Katalinnal a külföldi gyerekkönyvkiadókról, a svéd nyelvű Palkóról, szerzőségről és hatásokról
irodalom

Huszonegyedik #7 Huszonegyedik #7
Poszthumanizmus és szimpátia. Avagy kiút az identitáspolitika csapdájából
színház

Horror Otthon Horror Otthon
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatóinak előadása
Interjú Bazsó Adriennel színház-pedagógiáról, nyitottságról és kíváncsiságról, kezdésről és újrakezdésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés