Kevés esetben látom indokoltnak, hogy egy egész film vizualitását a kézikamera használatára építsék fel. A kamera hektikusan cikázik ide-oda, olykor zoomol is, ettől még irritálóbbá válik látvány. A képen a szereplők éppen születésnapot ünnepelnek, táncolnak, nem tudjuk, milyen irányt is vesz a történet, bennem pedig van egy alapvető elutasítás a képi világgal szemben, melyről tudom persze, hogy nem helyes. Aztán megtörténik a baleset, egy fiatal fiú meghal, mert egy férfi elgázolja. A harmincas férfi anyja pedig beleveti magát fia megmentésébe, szervez, megmozgatja kapcsolatait, vallomásának módosítására próbálja rábírni a szemtanút, miközben teljesen széthullik a már eddig is labilis kapcsolat fia és őközte. A helyzetek egyre izgalmasabbak, a karakterek ellentétes mozgása és viselkedése – a mindenen áttörni akaró anya, és a lelkiismeretfurdalástól letargikus fiú, aki igazából nem is akar “megmentve lenni" – egyszerűen a film közvetlensége folytán a moziszékbe szorítja nézőjét. Amikor pedig – részben illendőségből, valamint a helyzet javítása érdekében – az anya, és fia volt barátnője elmennek az áldozat családjához, végérvényesen bevonódunk a filmbe, és már nem tudunk tőle szabadulni. Calin Peter Netzer Child’s Pose című filmje mind témájában, mind stílusában egésszé válik, és ha végignézem az általam még kedvelt filmeket, valóban ennél a műnél érezhető egyedül az, hogy feszes, lényegretörő, közvetlen, egyszerű eszközökkel ér el maximális hatást, témája fontos, és nem csak egy anya-fiú kapcsolatról képes beszélni, hanem egy társadalmi állapotról is, ahol egy pénzzel, biztos háttérrel és széles kapcsolati hálóval rendelkező valaki bármit el tud érni – egyet persze nem tud megszerezni, fia szeretét. A Child’s Pose Arany Medve-díjához kétség nem férhet. A díjazott filmeket végignézve nemcsak a kelet-európai filmek sikere (Danis Tanovic An Episode in the Life of an Iron Picker két díja) látható, de némi párhuzam is felfedezhető e mozik között, mely lehet, hogy csak a véletlen műve, mégis képet ad a 63. Berlinale ízléséről.

Calin Peter Netzer: Child’s Pose

A Dieter Kosslick vezette brigád elmondta, a filmek a valóságról fognak beszélni, arról, milyen világban élünk, hogy a politika, a gazdaság hogyan semmizi ki az embert. A hozzám legközelebb álló darabok – a Child’s Pose, valamint a szintén díjazott Harmony Lessons (legjobb operatőr: Aziz Zhambakiyev) és Prince Avalanche (legjobb rendező: David Gordon Green) mellé venném még Ulrich Seidl Paradise: Hope illetve Malgorzata Szumowska In the Name Of című műveit – habár számos szempontból eltérő alkotások, mégis kirajzolnak egyfajta filmes irányt, amit a díjak is elismernek. Történeteik a lehető legegyszerűbbek, nem építenek komolyabb fordulatokra, valószerűek, legtöbbjük bárkivel, bármikor megeshet, ezt a fajta ismerősséget azonban jól használják ki. A Prince Avalanche helyszíne egy texasi erdő, főhőse két útépítő munkás: az idősebb, aki a fiatalabb nővérével jár, kissé pózőr típus, kijött a természetbe, ahol ír, művészkedik, elszakad éppen a civilizációtól, míg a fiatalabbik menne vissza a városba, unatkozik, szexre vágyik, elege van a természetből, és nem érti, mi baja társának. Az idősebbiket elhagyja a lány, akit szeret (miután persze ő önkéntes száműzetésbe vonult az erdőségbe), és emiatt kiakad. Ekkor kezd kirajzolódni, hogy a két ember különböző jelleme – miközben csiszolódnának – hogyan karistolják egy kicsit össze egymást ahhoz, hogy rájöjjenek, milyenek is saját maguk. Ebben a filmben nem történik túl sok minden, ellenben az apró dolgok, melyek időnként megtörténnek velünk is, okosan és érzékenyen filmrevételezettek, nem beszélve a két tehetséges színész humorban gazdag játékáról és a visszafogott, de okos rendezésről.

David Gordon Green: Prince Avalanche

Az alkotó visszahúzódása szinte mindegyik esetben megfigyelhető, érdekessége pedig az, hogy miközben akár Seidl, akár Tanovic vagy Netzer filmjének, de még a vizuálisan “ingergazdagabb" Harmony Lessons-nek is nagyon szikár a nyelve, mégis élesen eltérőek. Tanovic filmje mintha dokumentumfilm lenne, szereplői nem színészek, saját magukat játsszák, a stáb kicsi, követi hőseit, igyekszik azok életét a leghitelesebben és legközelebbről filmre venni, azért, mert ez akkor hat, ha nem nyúlnak hozzá, ha a néző érintetlen valóságnak érzi mindazt, amit lát. Seidl amatőr színészeket vegyít profikkal. Kameráját ritkábban mozdítja, beállítsait hosszan kitartja. Tudjuk, hogy több jelenete improvizált: a lányok beszélgettek, megszokták a kamerát és egymást, olyan dolgokat mondtak el, melyek nem idegenek tőlük. Humora éppen azért lehet ennek a filmnek, mert benne van a kamaszkori esetlenség, ám éppen ez a humor üt vissza azzal, hogy a film témája (egy fiatal lány és egy idősebb férfi közötti vonzalom/szerelem), és annak alakulása egyáltalán nem vicces. Persze a humor másik forrása a szatirikus társadalomkritika, de ehhez is kell a seidli visszafogottság.

Ulrich Seidl: Paradise: Hope

Az erős szerzői jelenléttel szemben mintha megfigyelhető lenne egy előreengedés: a színész és az általa megformált karakter kerül a film középpontjába. Nem a mese eredetisége lesz a fontos, de nem is a feldolgozás módja (legalább is nem abban az értelemben, ahogy a stílus filterén keresztül kerül egy történet új megvilágtításba). Mégis kapunk valamit ezektől a filmektől. Alkotóik a szó szoros értelmében éleslátóak. Meglátják az életünket mozgató dolgokat, rájuk világítanak, és ha mindezt úgy teszik, mint ezek a filmek, akkor ez éppen elég, akkor nincsen szükség eddig még soha nem látott csavarokra vagy beállításokra.