Eltérő földrajzi és történelmi végpontok, hasonló emberközeli döntéshelyzetek. 

A 79. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját a román Cristian Mungiu kapta, aki Fjord című filmjében kulturális, politikai és vallási nézetek metszetében a gyereknevelésre irányítja a figyelmet; leginkább arra a kérdésre keresi a választ, hogy a szociális intézmények és a társadalmi normák milyen viszonyba kerülnek az ellentétes értékrendet képviselő egyénnel, a Másikkal.

Mungiu a korábbi filmjei által kikövezett úton haladva tabukkal és súlyos dilemmákkal terheli az elbeszélést, szereplőit kényelmetlen és felkavaró szituációkba kényszeríti, nem foglal álláspontot és a konfliktust sem oldja fel mindenkit megnyugtató válasszal.

A norvég kisvárosban új életet kezdő román-norvég többgyermekes család eleinte zökkenőmentesen illeszkedik be a progresszív elveket valló nyugat-európai közösségbe, ám idővel a kelet-európai tradíciókat követő román apa és a hozzá simuló norvég anya szülői alkalmassága kerül a közbeszéd fókuszába, amikor kiderül, hogy otthon a szülői szigort tettekkel is nyomatékosítják. Az elfogadás és tolerancia címszavait hirdető Nyugat Mungiu filmjében csak addig felel meg az általa felvázolt ideának, amíg saját önképét nem sérti meg az asszimilációra kényszerülő Másik. A festői norvég városban játszódó Fjord látszólag a liberális és konzervatív eszme között húzódó feszültségekre koncentrál, azonban az erkölcsi fekete-fehér szembenállás dramatizálása helyett Mungiu elsősorban az előítéletek újratermelődését vizsgálja; azt, hogy az egyén a végletekig képes elmenni saját meggyőződése bizonyításának érdekében, és az sem számít, hogy ezzel milyen károkat okozhat az érintetteknek.

A Fjord egyenes vonalú narratívája lassan csordogál, a rendező teret enged színészeinek (Sebastian Stan, Renate Reinsve), akik visszafogott eszköztárral elevenítik fel a valós eseményeken inspirálódott történetet. A film főbb helyszíne a magánszféra (otthon) és a közösségi terek (iskola, templom, bíróság) összefonódott hálója, az idill illúzióját kínáló norvég táj ironikus ellenpontja a közösséget bomlasztó bizalmatlanságnak. 

A román mester filmje már a cannes-i premierje után diskurzust generált; amint szélesebb körökben elérhetővé válik, szinte biztosra vehető, hogy izgalmas párbeszédeket indíthat el és a nemzetközi stábnak köszönhetően az Oscar-díjig is eljuthat. 

Míg a Fjord-ban Mungiu a zárt közösséget definiáló normákból építette fel a szereplők szabadságát korlátozó útvesztőt, addig Andrej Zvjagincev Minotaur című filmjében az orosz társadalmat bekebelező korrupt rendszert teszi meg főszereplőnek, de a görög mitológiát átértelmezve, itt, a labirintusban csapdába esett emberek egyszerre áldozatok és elkövetők.

A Fjord-hoz hasonlóan a Minotaurban is elmosódnak a határok jó és rossz között, utóbbiban az állami gépezet olyannyira megfertőzte a nép elméjét, hogy a legfelsőbb körökben mozgó vezetők nyugodt szívvel küldik háborúba embereiket és ölnek szerelemféltésből. 

Az orosz rendező Chabrol 1969-es A hűtlen feleség című drámáját ülteti át napjainkba, viszont újabb adaptáció helyett a sablonokból építkező történet olyan mérgező környezetben bontakozik ki, ahol a háttérben meghúzódó hatalmi folyamatok és sorsfordító döntések nyomasztó korlenyomatot festenek meg a ma Oroszországáról. Mivel a narratíva fő mozgatórugója a vagyonos és befolyásos vállalatigazgató, Gleb Morozov (Dmitriy Mazurov) és felesége, Galina (Iris Lebedeva) kihűlt kapcsolata és az ebből adódó félrelépés következménye (a megcsalt férj hidegvérrel megöli az asszony szeretőjét), az orosz-ukrán háború a mindennapok velejárójaként van jelen. A könyörtelen részvétlenség rideg fuvallata söpör végig a karakterek közötti interakciókban, Zvjagincev lecsupaszítja a thriller eszköztárát, kioltja a feszültséget, és a szerelmi dráma mindössze ürügyként szolgál arra, hogy betekintést nyerjünk az emberi életeket eltipró politikai mechanizmusba. A Grand Prix-díjjal jutalmazott Minotaur komor és lehangoló alkotás, mely tükrözi a rendező reményt nem ígérő ars poeticáját. 

Nemes Jeles László első francia nyelvű rendezésében a második világháború alatt szerveződő francia ellenállás alakjáról, Jean Moulinről forgatott filmet. A Moulin annak ellenére, hogy felkérésre készült, magában hordozza a rendező markáns stílusjegyeit és tematikai motívumait. Nemes Jeles László is az elnyomás és az erőszak perspektívájából hámozza le a történelmi emlékezet rétegeit, és azt vizsgálja, hogy az egyéni tettek és sorsok miként tagozódnak be az ország kollektív tudattalanjába, ezúttal kívül marad és analitikusan ábrázolja a nemzeti hősteremtés mivoltát, a címbeli Jean Moulin végig enigmatikus karakterként jelenik meg, akiről keveset tudunk, ezáltal főbb ismérve az ellenállás aktív és passzív aktusa. A politikai thrillereket idéző információáradat és kegyetlen kínzások közepette a Franciaországot megszálló náci tábornokok és az ellenálló mozgalom névtelen alakjai kerülnek egymással szembe, a Gilles Lellouche által alakított címszereplő mintegy kiemelt hősként, a rendíthetetlen ellenálló szerepében mozog a narratíva szövetében. 

Az Oscar-díjas magyar rendező a Saul fia, a Napszállta és az Árva után – talán a külföldi produkció és a személyes kötődés hiánya miatt – minden eddiginél konvencionálisabb filmet készített, melyben hollywoodi műfajok jegyeit keveri a rá jellemző pszichológiai absztrakcióval.

Egyedi víziója megvalósításához ismét Erdély Mátyás ült a kamera mögött és Zányi Tamás volt a hangmérnök. Az összeszokott csapat kivételes precizitással ültette vászonra Olivier Demangel forgatókönyvét (a rendező társíróként vett részt az írásban). Míg a film első felében a szerveződő kémhálózat operatív jellegébe nyújt betekintést, addig a második felében, a börtönben játszódó fullasztó jelenetekben csúcsra járatja az erőszakesztétikát, és kíméletlenül székbe szögezi a nézőt. A főszereplőt érő ütéseket szinte a bőrünkön érezzük, és beleborzongunk az emberi kegyetlenség mértéktelensége láttán. Amikor a Jacques Martel álnéven élő Moulint elkapja a Gestapo – nem tudván, hogy az ellenállás vezetőjét fogták el –, a férfit pszichológiai és fizikai tortúrának teszik ki, és igyekeznek minél több információt kiszedni belőle. A vallatást az SS tiszt, a lyoni hóhérként elhíresült Klaus Barbie vezeti (Lars Eidinger), aki az álcájához ragaszkodó és kitartó Moulin személyében remek ellenfélre talál. Kettejük végzetes játszmája feszült pillanatokat szül, melynek tétje nem kicsi, ugyanis a németek a szövetségesek nyugat-európai partraszállásának terveit akarják megszerezni. 

A Moulin narratívája hagyományos dramaturgiai panelekből építkezik, ugyanakkor megtagadja az életrajzi filmek alapvető sajátosságait, az érzelmi kötődés és az azonosulás lehetőségét. A francia ellenállás nemzeti szimbólumaként megjelenő Jean Moulin kálváriája éppen e távolságtartó és elidegenítő szemlélet következtében mindössze a történelemkönyvek véres fejezeteinek illusztrációjaként pereg a 35 mm-es filmszalagon. A rezisztencia hívószavai szűk sikátorokban és a börtöncella hideg falai között visszhangzanak és hősökről regélnek.  

Képek: Festival de Cannes