Míg az EU-ban még csak kósza hírként barangolta be a hidraulikus repesztés gáztermelő technológiája a sajtót, addig az Egyesült Államokban a napi politika terítékén csámcsogják szét a témát. Hogy a technológia terjedni, és nem visszaszorulni fog, az szinte biztos, hiszen döntő változást eszközölhet az energiaszektorban: a korábban érintetlen földgáz-mezők kitermelése óriási mennyiségű, olcsó energiaforrás Amerika számára. A szakértőknél kevésbé lelkesek az átlagemberek, akiknek a földjén fúrnak, ugyanis a kőzetlemezek tágítása után sokszor kémiai anyagokkal dúsított vízzel segítenek rá az üregképződésre (ebben gyűlne össze a kitermelendő földgáz), a különböző kemikáliák pedig a közelben lévő vízforrásokat is megfertőzhetik. A dokumentumfilmesek már évekkel ezelőtt nekiugrottak a témának, a leghíresebbek a GasLand vonatkozó képsorai, amelyekben számos család mutatja be, hogyan tudják felgyújtani a csapvizüket, mivel az nagymennyiségű gázt tartalmaz.

Matt Damon és John Krasinski most forgatókönyvben meséli el, hogy a dolognak bizony két oldala van. Damont ezúttal Steve Butlernek hívják, és a Global nevű gázcégnek melózik; feladata, hogy meggyőzze egy kisváros lakóit, adják el földjük gázkitermelési jogait a Globalnak. A nemrég a nagyvárosba költözött Butler viszont a szíve mélyén még mindig vidéki lurkó, úgyhogy neki többet jelent ez a kiküldetés, mint társának, Sue-nak (Frances McDormand). Míg Sue szerint ez is "csak egy meló", addig Steve meg van győződve arról, hogy az egyetlen ésszerű kiutat kínálja a haldokló mezőgazdasági kultúra illúzióját tápláló, de valójában a tönk széle felé haladó kisvárosiaknak. A Global a szép új világot hozza majd el, befektet a helyi oktatásba, a csőd szélén álló, legatyásodott mezőgazdászok gazdagok lesznek, csak azt a szemkápráztatóan gyönyörű zöld mezőt kell hozzá szétlyuggatni, amit Linus Sandgren operatőr festett tízpontos alapanyagból a statiszták mögé.

Ám nem mindenki olyan jóhiszemű, mint Steve, a városka tudománytanára például menthetetlenül szkeptikus (Hal Holbrook újfent az akadéskoskodó, vaskalapos öregember szerepében), ráadásul egy mitugrász környezetvédő, Dustin (John Krasinski) is felbukkan, hogy a Global ellen kampányoljon. Talán már látjuk, merre is halad ez az egész, pláne ha hozzácsapjuk a szerelmi szálat a kis fitos tanítónénivel, Alice-szel (micsoda tüzes, kocsmában fogant western-románc!). Kapjuk is az érveket, az egyik oldalon a gazdasági fellendülés, másikon a tradíció és a lehetséges környezetszennyezés, úgy fél óra tájt egymásnak is feszül a kettő egy izzadt tornaterembeli szópárbajban, ám utána Damonék észbe kapnak, hogy mégiscsak játékfilmet forgatnak, és szépen elhantolják a megkezdett diskurzust. Pedig a hidraulikus repesztéshez fűzött geológiai lábjegyzetek is érdekesebbek, mint amit az Ígéret földje dráma címszó alatt elad. Mint utóbb kiderül, a filmnek nincsenek propagandacéljai, és üzenetével inkább az amerikai kulturális örökséget istápolja. Nézőit a felelős döntés és a kétkedés fontosságára figyelmezteti: hogy jó vagy rossz-e repeszteni, azt döntse el mindenki maga, de csak miután alaposan tájékozódott, utána meg éljen a demokrácia.

Gus van Sant – aki egy-egy kísérleti filmjéért mindig a lehető legkonvencionálisabb bérmunkákkal vezekel Hollywood előtt – se tesz semmit, hogy életet leheljen a merev, darabos drámába. Karaktereit nem mozdítja el a sztereotípiák szintjéről, a helyiek többsége egyszerű redneck (bárkit megszeretnek, aki Bruce Springsteent énekel velük a kocsmában), ráadásul annyi mellékszereplőt mutat be a film, hogy egyiknek se jut ideje arra, hogy hihető érzelmeket tolmácsoljon. A GasLand – habár egyoldalú, túlzásokkal szegélyezett dokufilm – sokkal plasztikusabban rajzolt élettörténetet és családfát interjúalanyai mögé, a cowboy-örökséget és a földdel ápolt viszonyt inkább a szabadban, mintsem a helyi kocsmában mutatta be.

Ami különös, hogy mindezek ellenére a történet nem fullad meg az unalomban, elsősorban a színészi munkának köszönhetően: Krasinkinél tenyérbemászóbb aktivistát még nem láttunk, McDormand egy jelenetben is vázolja a vérprofi, de aggódó anya karakterét, Hal Holbrook pedig szemrebbenés nélkül hozza a bölcs, nyugati öregfiút. Aki viszont minimum Oscar-díjas alakítást nyújt, az az észak-amerikai táj, a végtelen vidék olyan atmoszférát sző, hogy az még a film esőáztatta, melankolikus alaptónusát is elhomályosítja. Ha eléggé leköt minket az égig terpeszkedő zöld mezők és a bukolikus eleganciával legelésző marhák látványa, akkor az Ígéret földje végén még egy slusszpoénnal is gazdagodhatunk. A film második tanulsága egészen hihető és velős: az óriáscégek a látszat ellenére üzelmeik minden apró részletét felügyelet és kontroll alatt tartják, a nekik dolgozó vagy velük üzletelő emberek cselekvési és akaratszabadsága pedig csupán merő illúzió. Kár, hogy ehhez az alkotók egy abszolút hiteltelen fordulatot eszközölnek Steve jellemfejlődésében, aki szemrebbenés nélkül tartja meg a Minden Fontos Amerikai Film végén kötelező szónoklatot a Tanulságról.

Az Ígéret földje egy fontos téma felszínét kapargatja, bevezetésnek azért éppen csak megteszi, s mivel a dokumentumfilm-szakirodalom újfent okosabban és drámaibban (!) mesél, mint Hollywood, az érdeklődők nyugodtan vessék bele magukat az érvek, sorsdrámák és féligazságok tengerébe a GasLand vagy a FrackNation című filmekkel. Azokban legalább némi ihlet is feltört a nagyüzemi mélyfúrások közepette.

Ígéret földje (Promised Land)