bezár
 

zene

2013. 07. 10.
A giccs határán onnan
The National: Trouble Will Find Me
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Nehéz volna vitatni, hogy kevés jobb dolog történt az utóbbi években könnyűzene terén, mint (a) The National feltűnése. Késhegyre menő vitákat lehetne és lehet is folytatni arról, hogy melyik a legjobb lemezük, a kritikai sikert meghozó 2005-ös Alligator vagy a zenekart a közönségsiker kapujába juttató 2007-es Boxer (szerintem amúgy, bár szoros versenyben, a még korai, kiforratlan sokszínűségében frenetikusat létrehozó 2003-as Sad Songs for Dirty Lovers). Akárhogy is, a 2010-ben megjelent High Violet, bár összességében jól sikerült, az együttes addigi pályája során először aggasztó jeleket kezdett mutatni. Hogy mik ezek a jelek és miért (különösen) fontosak 2013-ban, ez kiderül a továbbiakból.
Nem fogok nagy meglepetést okozni: az unásig ismert történetsablon ismétlődik meg (ki tudja, hány)ezredszer is. A szimpatikus, meglehetősen underground módon szerveződő (első éveikben a zenekarosdi mellett még tisztes polgári állásukat is megtartó) zenekar csinál valami rendkívül eredetit – méghozzá lemezről lemezre gyökeresen megváltozva, ezzel befutnak, majd elkezdenek puhulni a pop irányában, művészetük előbb vagy utóbb felhigul, aztán meg már mindegy is, hogy drogügy, öngyilkosság, feloszlás vagy sokévi, elnyújtott, ötlettelen zenei agonizálás lesz a vége. No nem mintha már itt tartanánk, de annyi ilyet néztünk (hallgattunk) már végig, hogy fájón ismerősek a stációk. Most járunk nagyjából a történet kétharmadánál.

Mert hogy, és emiatt lesz fontos az előző lemez, már a High Violet is kicsit hígabb eresztés volt, mint amit e búskomor, mégis roppant szellemes és elegáns úriemberektől megszoktunk: meglepően sok nem éppen rossz, de a lemez színvonalát egyenetlenné tevő dalt pakoltak föl akkori albumukra.

A hangzás és a dalszerzés (mind a kezdeti, visszafogos folkos antislágerességhez, mind a Sad Songs artisztikus, közben mégis rendkívül megkapó és kreatív ereszdelahajamat mivoltához, mind az Alligátor karcos üdeségéhez vagy Boxer lecsupaszított, minimalista, egyszersmind hihetetlen energikus-törékeny szépségű furcsa dinamizmusához képest) sok helyütt elmozdult az odakentség és a rutinszerűen alkalmazott mesterségbeli tudás felé, míg a szövegek is egyre hatásvadászabbak lettek - próbáljon csak valaki amellett érvelni, hogy az I was afraid / I'd eat your brain / 'cause I'm evil sorok nem eredendően unatkozó tinédzserek facebook- és tumblr-post alapanyagainak íródtak.

A lemez ettől még összességében jó volt, egyrészt, mert kiugróan jó dalok is voltak rajta, másrészt, mert (a) The National (odáig úgy tűnt) gyengébb formájában is messze a világ élmezőnyében van, és mert a rosszabb számok sem voltak olyan rosszak. Minden (kellően naiv) zenebarát reménykedéséhez elégséges alapanyag volt, mármint arra nézvést, hogy a fiúk kicsit elfáradtak, de azért nem kurvultak el.national1Nem tudom teljes bizonyossággal megmondani, hogy ez a fajta elkurvulás már teljes (és visszafordíthatatlan) érvénnyel bekövetkezett-e a Trouble Will Find Me lemezzel, de sajnos erős a gyanú. 

Pedig jól indul a lemez, az I Should Live in Salt (híven az eddigi National-lemezkezdésekhez) pont nem az, amire bármiféle józan logikai levezetéssel számíthatnánk: nehézkesen, lassan előrecsegve úszik be az egyébként igen szép dallam: az album rögtön egyik legszebb lassújával nyit.

Az angolnyelvű kritikai szaksajtó egyik (éppen találó jellege miatt) a The National kapcsán (is) már rongyig lehasznált kifejezése, a "grower" illik ide, hiszen valóban, elsőre, másodikra és harmadikra is egyre közelebb kerülünk a számhoz, minden egyes meghallgatással többet mond, szebb, teljesebb élményt nyújt. (Ekkor még legfeljebb egyetlen aggasztó felfedezést tehetünk: nevezetesen, hogy bár Matt Berninger énekes - ahogy e dal is híven szemlélteti - a magasabb hangtartományokban is magabiztosan és fölöttébb otthonosan mozog, az ember nem tud nem fájó szívvel gondolni a kortárs rockzene legszebb baritonjának hiányára; a pár éve még kristálytiszta dörmögésével ki/feltűnő énekes már-már alig használja természetes, egyben legszebb hangszínét.)

Nemcsak a felütés, a folytatás is tetszetős, a lemezt beharangozó Demons, bár nem igazán tud versenyre kelni a zenekar eddigi pályájának (döbbenetesen nagy mennyiségben kimagasló) csúcsteljesítményeivel, bőven azok közt az opusok közt van (sajnálatosan ezek vannak kisebbségben), amelyeket nem kellett volna lehagyni a Trouble...-ről, esetleg további kidolgozásra (még pár évre) félretenni.

És bár már joggal várhatná az olvasó, hogy most aztán tényleg jön a feketeleves, ott még mindig nem tartunk, hiszen az ezt követő Don't Swallow the Cap még ennél is jobb. 



Inenntől már sokkal vegyesebb a kép. Az amúgy korántsem kellemetlenül vinnyogó Fireproof bármely jeles poszt-indie (már ha van ilyen, s tegyük föl, hogy van) zenekarnak becsületére válna, ennek a bandának azonban mégis súlyos visszalépést jelent. A fantázia és a kreativitás szinte észrevétlenül párolog el a lemezről - első ízben talán ezen ponton.

Részben hasonló a helyzet a klipet is kapott Sea of Love-val. És igen, ha valakinek ezen a ponton fönnakadna a szemöldöke, igaza van, a cím valóban giccses és (ezzel tökéletes összhangban) a szám is. Pedig szép is, fülbemászó is, érezhetően egy jó zenekar műve, de már nem egy zseniálisé.

És ha valaki azt hinné, túlságosan nagy szavakkal dobálózom itt a zsenialitást hiányolva - mit mondhatnék, hallgassa meg az eddigi katalógust, magáért beszél. (És ha valaki esetleg épp az elmarasztalást érezné túlzónak az amúgy valóban tetszetős mű hallatán, figyeljen csak a legkommerszebb stílusregisztereket - rémisztően híven - felidéző, ténylegesen nyálas háttérvokálokra.)



Bár a látszat eddig nem emellett szól, nem áll szándékomban tételesen végigmenni az összes tracken, nem hagyhatom azonban említés nélkül, hogy itt érkezik el a Trouble abszolút mélypontja. A Heavenfaced (és az ember megint csak fogja a fejét a cím olvastán) szégyenszemre még a U2-tól is kínos volna - az említett zenekar (egyébként számos) vállalhatatlanul kínos megnyilvánulásaira hajaz. (Épp ahogy a lemezzáró Hard to find is.)

A lemez szebb pillanatai közül sem mind marad makulátlanul az: míg a This is the Last Time bámulatosan szépen indul, nagyjából a kétharmadánál átvált valami szabélyszerűen ciki hatásvadászatba.

Összehasonlításképpen érdemes meghallgatni (jó tíz évvel ezelőttről) ugyanettől a kvintettől a Cardinal Songot, ami ugyancsak (sőt, még inkább) szívbemarkolóan szépen és törékenyen indul, majd éles cezúrával vált (a giccs határán innen maradva) még a legmarconább zenehallgató szívére is ható érzelmi kiáradásba.

Míg ott az ének és a vonósok képesek érzelmeket közvetíteni és kiváltani, itt legfőbb hatásuk abban merül ki, hogy (a Jenny, I am in trouble... résztől fogva már maga a zenehallgató szégyelli magát, ő van zavarban, amiért ténylegesen ez szól a fülében, ő meg még mindig nem kapcsolta ki a lejátszást.

A giccs helyett inkább az érdektelenség, illetve az rontja el a máskülönben ígéretesen induló Slipped és Humiliation című opusokat, hogy ténylegesen sehova sem futnak ki, a már korábban is tapasztalt fantáziátlanságon felül nagyfokú tanácstalanságot is mutatnak.national2Ami még dicsérhető: egyrészt a Graceless, (a) The National e popkorszakának talán legizgalmasabb termékének feszültségteli feszessége, másrészt a szintén jó ötletből kissé haloványra sikeredett Pink Rabbits szellemes dalszövege és egyik (nyilván akaratlanul) találóan ars poeticus sora (I was a television version of a person with a broken heart), valamint a tény, hogy a zenekar fennállásának egyik, ha nem abszolút legszebb, legcsodálatosabb szerzeményét szerencsére nem rontotta el igazán, még ha a dalpremier tökéletességét stúdiókörülmények közt nem is tudták maradéktalanul visszaadni.

Alább a premier:



Összességében – és főleg azok számára, akik csak most vagy a High Violet táján kezdtek megismerkedni (a) The Nationallel – talán meglepően hathat, mire föl fanyalogtam annyit jelen kritika első felében, mikor az arányok nagyjából döntetlent mutatnak jobb és rosszabb dalok tekintetében.

S ha nem láttam volna ezer és egy példát (bőven) jobb sorsra érdemes zenekarok totális szellemi leépülésére, arra, hogyan sorvasztja el a kreativitást, eredetiséget és a bennük rejlő fantasztikus potenciált a tény, hogy kisebb klubok helyett immáron stadionokat képesek (és akarnak is) megtölteni, vélhetően most kevésbé volnék szőrösszívű.

A baj csak az, hogy még így is, elfogultságomat és prekoncepcióimat belátva is ahányszor újra meghallgatom a régebbi lemezeket, újra és újra arra lyukadok ki: a különbséget valóban zongorázni (és dobolni, gitározni, basszusgitározni, szintetizátorozni, hegedülni, csellózni és énekelni) lehetne. De mennyire más színvonalon...
 

(A lemez, amíg a Youtube el nem távolítja a linket, a borítóképre kattintva végighallgatható.)
nyomtat

Szerzők

-- Nyerges Gábor Ádám --


További írások a rovatból

Jakob Bro and Joe Lovano: „Once Around The Room” koncertje a Müpában, 2023. október 26.
Schubert NOW bejátszókoncert a BMC-ben
David Trippett zenetörténész Liszt Ferenc operatöredékéről

Más művészeti ágakról

Závorszky-Simon Márton képei a Vízivárosi Galériában
Bemutatták Márton Ágnes drámakötetét
gyerek

Már lehet nevezni a Pagony Kiadó gyerekirodalmi és illusztrációs pályázatára


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés