bezár
 

zene

2013. 07. 10.
A giccs határán onnan
The National: Trouble Will Find Me
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A giccs határán onnan Nehéz volna vitatni, hogy kevés jobb dolog történt az utóbbi években könnyűzene terén, mint (a) The National feltűnése. Késhegyre menő vitákat lehetne és lehet is folytatni arról, hogy melyik a legjobb lemezük, a kritikai sikert meghozó 2005-ös Alligator vagy a zenekart a közönségsiker kapujába juttató 2007-es Boxer (szerintem amúgy, bár szoros versenyben, a még korai, kiforratlan sokszínűségében frenetikusat létrehozó 2003-as Sad Songs for Dirty Lovers). Akárhogy is, a 2010-ben megjelent High Violet, bár összességében jól sikerült, az együttes addigi pályája során először aggasztó jeleket kezdett mutatni. Hogy mik ezek a jelek és miért (különösen) fontosak 2013-ban, ez kiderül a továbbiakból.
Nem fogok nagy meglepetést okozni: az unásig ismert történetsablon ismétlődik meg (ki tudja, hány)ezredszer is. A szimpatikus, meglehetősen underground módon szerveződő (első éveikben a zenekarosdi mellett még tisztes polgári állásukat is megtartó) zenekar csinál valami rendkívül eredetit – méghozzá lemezről lemezre gyökeresen megváltozva, ezzel befutnak, majd elkezdenek puhulni a pop irányában, művészetük előbb vagy utóbb felhigul, aztán meg már mindegy is, hogy drogügy, öngyilkosság, feloszlás vagy sokévi, elnyújtott, ötlettelen zenei agonizálás lesz a vége. No nem mintha már itt tartanánk, de annyi ilyet néztünk (hallgattunk) már végig, hogy fájón ismerősek a stációk. Most járunk nagyjából a történet kétharmadánál.

Mert hogy, és emiatt lesz fontos az előző lemez, már a High Violet is kicsit hígabb eresztés volt, mint amit e búskomor, mégis roppant szellemes és elegáns úriemberektől megszoktunk: meglepően sok nem éppen rossz, de a lemez színvonalát egyenetlenné tevő dalt pakoltak föl akkori albumukra.

A hangzás és a dalszerzés (mind a kezdeti, visszafogos folkos antislágerességhez, mind a Sad Songs artisztikus, közben mégis rendkívül megkapó és kreatív ereszdelahajamat mivoltához, mind az Alligátor karcos üdeségéhez vagy Boxer lecsupaszított, minimalista, egyszersmind hihetetlen energikus-törékeny szépségű furcsa dinamizmusához képest) sok helyütt elmozdult az odakentség és a rutinszerűen alkalmazott mesterségbeli tudás felé, míg a szövegek is egyre hatásvadászabbak lettek - próbáljon csak valaki amellett érvelni, hogy az I was afraid / I'd eat your brain / 'cause I'm evil sorok nem eredendően unatkozó tinédzserek facebook- és tumblr-post alapanyagainak íródtak.

A lemez ettől még összességében jó volt, egyrészt, mert kiugróan jó dalok is voltak rajta, másrészt, mert (a) The National (odáig úgy tűnt) gyengébb formájában is messze a világ élmezőnyében van, és mert a rosszabb számok sem voltak olyan rosszak. Minden (kellően naiv) zenebarát reménykedéséhez elégséges alapanyag volt, mármint arra nézvést, hogy a fiúk kicsit elfáradtak, de azért nem kurvultak el.national1Nem tudom teljes bizonyossággal megmondani, hogy ez a fajta elkurvulás már teljes (és visszafordíthatatlan) érvénnyel bekövetkezett-e a Trouble Will Find Me lemezzel, de sajnos erős a gyanú. 

Pedig jól indul a lemez, az I Should Live in Salt (híven az eddigi National-lemezkezdésekhez) pont nem az, amire bármiféle józan logikai levezetéssel számíthatnánk: nehézkesen, lassan előrecsegve úszik be az egyébként igen szép dallam: az album rögtön egyik legszebb lassújával nyit.

Az angolnyelvű kritikai szaksajtó egyik (éppen találó jellege miatt) a The National kapcsán (is) már rongyig lehasznált kifejezése, a "grower" illik ide, hiszen valóban, elsőre, másodikra és harmadikra is egyre közelebb kerülünk a számhoz, minden egyes meghallgatással többet mond, szebb, teljesebb élményt nyújt. (Ekkor még legfeljebb egyetlen aggasztó felfedezést tehetünk: nevezetesen, hogy bár Matt Berninger énekes - ahogy e dal is híven szemlélteti - a magasabb hangtartományokban is magabiztosan és fölöttébb otthonosan mozog, az ember nem tud nem fájó szívvel gondolni a kortárs rockzene legszebb baritonjának hiányára; a pár éve még kristálytiszta dörmögésével ki/feltűnő énekes már-már alig használja természetes, egyben legszebb hangszínét.)

Nemcsak a felütés, a folytatás is tetszetős, a lemezt beharangozó Demons, bár nem igazán tud versenyre kelni a zenekar eddigi pályájának (döbbenetesen nagy mennyiségben kimagasló) csúcsteljesítményeivel, bőven azok közt az opusok közt van (sajnálatosan ezek vannak kisebbségben), amelyeket nem kellett volna lehagyni a Trouble...-ről, esetleg további kidolgozásra (még pár évre) félretenni.

És bár már joggal várhatná az olvasó, hogy most aztán tényleg jön a feketeleves, ott még mindig nem tartunk, hiszen az ezt követő Don't Swallow the Cap még ennél is jobb. 



Inenntől már sokkal vegyesebb a kép. Az amúgy korántsem kellemetlenül vinnyogó Fireproof bármely jeles poszt-indie (már ha van ilyen, s tegyük föl, hogy van) zenekarnak becsületére válna, ennek a bandának azonban mégis súlyos visszalépést jelent. A fantázia és a kreativitás szinte észrevétlenül párolog el a lemezről - első ízben talán ezen ponton.

Részben hasonló a helyzet a klipet is kapott Sea of Love-val. És igen, ha valakinek ezen a ponton fönnakadna a szemöldöke, igaza van, a cím valóban giccses és (ezzel tökéletes összhangban) a szám is. Pedig szép is, fülbemászó is, érezhetően egy jó zenekar műve, de már nem egy zseniálisé.

És ha valaki azt hinné, túlságosan nagy szavakkal dobálózom itt a zsenialitást hiányolva - mit mondhatnék, hallgassa meg az eddigi katalógust, magáért beszél. (És ha valaki esetleg épp az elmarasztalást érezné túlzónak az amúgy valóban tetszetős mű hallatán, figyeljen csak a legkommerszebb stílusregisztereket - rémisztően híven - felidéző, ténylegesen nyálas háttérvokálokra.)



Bár a látszat eddig nem emellett szól, nem áll szándékomban tételesen végigmenni az összes tracken, nem hagyhatom azonban említés nélkül, hogy itt érkezik el a Trouble abszolút mélypontja. A Heavenfaced (és az ember megint csak fogja a fejét a cím olvastán) szégyenszemre még a U2-tól is kínos volna - az említett zenekar (egyébként számos) vállalhatatlanul kínos megnyilvánulásaira hajaz. (Épp ahogy a lemezzáró Hard to find is.)

A lemez szebb pillanatai közül sem mind marad makulátlanul az: míg a This is the Last Time bámulatosan szépen indul, nagyjából a kétharmadánál átvált valami szabélyszerűen ciki hatásvadászatba.

Összehasonlításképpen érdemes meghallgatni (jó tíz évvel ezelőttről) ugyanettől a kvintettől a Cardinal Songot, ami ugyancsak (sőt, még inkább) szívbemarkolóan szépen és törékenyen indul, majd éles cezúrával vált (a giccs határán innen maradva) még a legmarconább zenehallgató szívére is ható érzelmi kiáradásba.

Míg ott az ének és a vonósok képesek érzelmeket közvetíteni és kiváltani, itt legfőbb hatásuk abban merül ki, hogy (a Jenny, I am in trouble... résztől fogva már maga a zenehallgató szégyelli magát, ő van zavarban, amiért ténylegesen ez szól a fülében, ő meg még mindig nem kapcsolta ki a lejátszást.

A giccs helyett inkább az érdektelenség, illetve az rontja el a máskülönben ígéretesen induló Slipped és Humiliation című opusokat, hogy ténylegesen sehova sem futnak ki, a már korábban is tapasztalt fantáziátlanságon felül nagyfokú tanácstalanságot is mutatnak.national2Ami még dicsérhető: egyrészt a Graceless, (a) The National e popkorszakának talán legizgalmasabb termékének feszültségteli feszessége, másrészt a szintén jó ötletből kissé haloványra sikeredett Pink Rabbits szellemes dalszövege és egyik (nyilván akaratlanul) találóan ars poeticus sora (I was a television version of a person with a broken heart), valamint a tény, hogy a zenekar fennállásának egyik, ha nem abszolút legszebb, legcsodálatosabb szerzeményét szerencsére nem rontotta el igazán, még ha a dalpremier tökéletességét stúdiókörülmények közt nem is tudták maradéktalanul visszaadni.

Alább a premier:



Összességében – és főleg azok számára, akik csak most vagy a High Violet táján kezdtek megismerkedni (a) The Nationallel – talán meglepően hathat, mire föl fanyalogtam annyit jelen kritika első felében, mikor az arányok nagyjából döntetlent mutatnak jobb és rosszabb dalok tekintetében.

S ha nem láttam volna ezer és egy példát (bőven) jobb sorsra érdemes zenekarok totális szellemi leépülésére, arra, hogyan sorvasztja el a kreativitást, eredetiséget és a bennük rejlő fantasztikus potenciált a tény, hogy kisebb klubok helyett immáron stadionokat képesek (és akarnak is) megtölteni, vélhetően most kevésbé volnék szőrösszívű.

A baj csak az, hogy még így is, elfogultságomat és prekoncepcióimat belátva is ahányszor újra meghallgatom a régebbi lemezeket, újra és újra arra lyukadok ki: a különbséget valóban zongorázni (és dobolni, gitározni, basszusgitározni, szintetizátorozni, hegedülni, csellózni és énekelni) lehetne. De mennyire más színvonalon...
 

(A lemez, amíg a Youtube el nem távolítja a linket, a borítóképre kattintva végighallgatható.)
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nyerges Gábor Ádám --


További írások a rovatból

Október 30-án fellépett a Yellow Mood és a Folksteps a Három Hollóban
Interjú Ittzés Gergely nemzetközi hírű fuvolaművésszel a siker titkairól, improvizációról és kompozícióról, általában véve zenéről
Interjú Baráth Emőke énekművésszel a hazai és a külföldi éneklés hatásmechanizmusáról, koncerttermekről és operaszínpadokról, valamint marketinglehetőségekről
zene

Az improvizatív zene ünnepe Budapesten Az improvizatív zene ünnepe Budapesten
Mats Gustafsson az Újbuda Jazz fesztiválon

Más művészeti ágakról

Peter Jackson: Akik már nem öregszenek meg
Interjú Kárpáti Tiborral könyvről, a pixelek mai felhasználásáról és külföldi munkáiról
Háttérinterjú Barda Beátával és Szabó Györggyel a Trafó működéséről, kapcsolódó projektekről, a nemzetközi beágyazottságról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés