bezár
 

zene

2013. 07. 16.
Kinek, hová, miért?
The Smashing Pumpkins + Bush, Bécs, Arena Wien Open Air, 2013. július 10.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Kinek, hová, miért? Mit tegyen az ember, ha olyan országban él, amelyre hiába is kacsingat egy menő amerikai zenekar, egy igazi nagyágyú, mégsem tud kiállítani egy kisebb regimentnyi – hogy ne mondjunk mindjárt arénányi – embert az illető zenekar koncertjére? (Ez történt ugyanis öt évvel ezelőtt, hogy tudniillik a Smashing Pumpkins budapesti koncertje "érdeklődés hiányában" maradt el.) Váltson jegyet valamelyik ÖBB Railjetre, és utazzon Bécsbe, ahogyan mi tettük: Zsuzsu, Miki és én. Igen, ez a beszámoló – vagy ha úgy tetszik, koncert-novella – rólunk szól. Na meg a Smashing Pumpkinsról és a Bushról (igen, arról, amelyikben Gavin Rossdale tépi a húrokat).
Szóval fogtunk magunkat, készítettünk néhány, "mindent átható illatú" szendvicset, vettünk pár sört, mindezt pusztán azért, hogy hódolhassunk egy nyugat-európai vonaton a hamisítatlan magyar utazószokásoknak: Kelenföldnél, ha lehet, szisszenjen az a sörkonzerv, és minimum Tatabányánál fogyjon el minden szendvics. Aki látott már közelről magyar utazót, az tudja, miről beszélek.

És mindeközben, ha lehet, vonjunk le komoly filozófiai következtetéseket a GDP-változásról, hogy miután Győrnél a hangosbemondó a következőt visszhangozza, "Kérjük a leszállásnál vigyázzanak, mert alacsony a peron!", Mikivel megállapíthassuk, hogy az adott ország GDP-jének nagysága a vonatperonok magasságával korrelációban van, azzal egyenes arányban változik.

S jutott eszünkbe még számtalan szebbnél szebb gondolat, de félve attól, hogy azután beleragadnánk az epikus elbeszélés sűrű masszájába, és a koncertről mit sem szólnánk, eltekintek mindezek közlésétől.

Ráhangolódásképpen (mire is?) még megnéztük a Löwengasse és a Kegelgasse sarkán található híres-nevezetes Hundertwasser-házat, a közeli gagyizdában megvettük az elmaradhatatlan szuvenírt, és rohantunk, hogy odaérjünk kapunyitásra.

Á, já, párti, párti! – hadonászott a feje fölött az a járókelő, akit az erdbergi acélállványok árnyékában arról faggattunk, hogy merre találjuk az Arénát. Ja, party, links! – mutatott az éppen elvonuló punk-horda irányába. Naná, a punkok mindenhol ott vannak, így a Smashing Pumpkins koncerten is.

Még mielőtt beengedtek volna bennünket, jött az elmaradhatatlan tapizás. Szerencsétlenségünkre kiszúrták Zsuszu táskájában a fényképezőgépet, ennek köszönhető, hogy a dokumentáció ilyen, hogy is mondjam, hevenyészett.

Az aréna valójában nem is az, amit a neve sugall. Lerobbant monarchia-korabeli gyárépület itt-ott fehérre meszelt, másutt telegrafitizett felületekkel, belül a gyárudvarban kis zöld tisztással, a nézőtérrel.

A célnak kiváló hely, s már maga a látvány is elegendő lenne, hogy ebben a miliőben feloldódjunk. Persze, sokat vet a latba néhány hűs Zipfer. De még mielőtt ijedtünkben vadul sörözni kezdtünk volna, megittunk egy méregerős kávét – s kis túlzással azt mondhatom, sohasem láttam fiatalokat annyira örülni, mint azt a kettőt ott a kávéstandnál, akiknek minden valószínűség szerint aznap mi voltunk az egyedüli fizetővendégei.

És még fel sem oldódott teljesen kávénkban a Koronás Cukor (!), amikor a húrok közé csapott az előzenekar, a Beware of Darkness. Amolyan tökös kaliforniai rock and rollt játszanak. (Mivel azelőtt soha sem hallottam felőlük, most rájuk kerestem a neten, és láss csodát: tényleg kaliforniaiak!)

Ám bármennyire is jól nyomták, különösebben senkit sem sikerült megmozgatniuk. Hangsúlyozom, nem a zenéjük kudarcának kell ezt elkönyvelni, sokkal inkább az az íratlan szabály érvényesült itt is, miszerint: az előzenekarok senkit sem érdekelnek. Én mindenesetre megígértem magamnak, hogy majd letöltöm a lemezüket.



A kiváló Beware of Darkness után – még világosban – következett egy még kiválóbb Bush. Már a kezdő dalban, a Warm machine-ban hatalmas energiák szabadultak fel, bár Miki szerint hiányzott belőle a töltelék. De ha hiányzott is bármi, abban egyetértettünk, hogy a harmadik dalra, az Everything Zenre az is megjött.

Sőt! Gavin a harmónia és a lelki béke jegyében a közismert szám szólója közben érzékien magáévá tette fehér Stratocasterét az egyik hangfalon. (Lásd alább!) S hogy a dobszerkó se sértődjön meg, amiért kihagyják őt a zeneorgiából, Gavin a Little thingsben neki is odacirógatott egy kicsit.



Zsuzsunak, aki "ősidők" óta a Smashing Pumpkins fanatikus rajongója – s ez a szófordulat inkább a rajongás intenzitását, komolyságát hivatott érzékeltetni, mintsem ifjú kedvesem korát – komoly csalódást okozott, hogy Billyék nem tudták tetézni a Bush nyújtotta színvonalat.

Kezdetekben a hangzás elképesztően rossz volt – egy kicsit az volt az érzésem, mintha mobiltelefonról hallgatnám az Oceania kezdődalát, a Quasart; cincogott, torzított, recsegett. Nemrégiben olvastam a Recorder.hu-n, hogy Péterfy Boriék egyik friss szerzeményükhöz a fürdőszobában vették föl a sávokat – nos, a Smashing dobjai is egészen olyanok voltak, mintha egy fürdőszobából játszották volna fel őket. A közönség arcáról is azt olvastam le, hogy nem tudják hova tenni, amit hallanak.

Az első daloknál így maximum a VJ munkáját élvezhettük – ami csak azért baj, mert tulajdonképpen nem ezért voltunk ott. Szerencsére, nagyjából a Space Oddity környékén már lehetett érezni egy minőségi lépcsőt, melyet sikerült a hangmérnöknek meglépnie. A hangzás azonban csak jóval később, a hatodik-hetedik dal környékére tisztult le; a Disarm már - mondhatni - élvezhető volt. (Hacsak nem épp azok az emlékállományok tették olyan széppé, amelyeket felidézett bennem/bennünk.)



Kezdetben kifejezetten zavart, hogy Billy Corgan egyáltalán nem kommunikál a közönséggel. Azt az ismert Esterházy-mondatot idézte föl bennem ez a gesztus, amit a Harmonia Caelestisből ismerhet az olvasó: "Kinek, hová, miért?" Kinek szólnak ezek a harmóniák, amelyek úgy jutnak el hozzám, mint egy haldokló utolsó szavai, hogy szinte kipréselnek belőlem mindent, és a koncert végére én is teli torokból üvöltöm: "God is empty just like me"!? Hová irányul ez a közlés?

Kerestem a kapaszkodókat, amelyek nehezen jöttek. Aztán Billy, miután többször megtántorodott és leült, a mellkasát simogatva bevallotta, hogy beteg. De félre bánat, félre bú, félre "francianátha", a rock and roll dübörgött tovább. Legalábbis a következő nyugvópontig.
The Smashing PumpkinsA koncertnek ugyanis hangsúlyos nyugvópontjai voltak, olyan nyugvópontok, amelyeket csak egy olyan zenekar engedhet meg magának, mint a Pumpkins. Mert biztosak lehetünk benne, hogy ezen nyugvópontok után komoly katarzisok jönnek.

És ezek a nyugvópontok legalább annyira büntetnek, mint amikor egy világlátott, kihívásokra éhes, ex-egyetemista fiatalban a helyi kocsmában elfogyasztott harmadik kevert után tudatosodik, hogy egy ötszázas lélekszámú alföldi faluban kell leélnie az egész életét.

Aztán a korábban már idézett Zero-val ismét kezdetét vette a nyugvópont utáni hegymászás és nem sokkal később jött a tetőzés is a Stand Inside Your Love című ismert Pumpkins-szerzeménnyel. (Legyen bármennyire is zavaros ez a kép, fogadd el, kedves Olvasó! Így volt, na.) S bár erősen kételkedtünk abban, hogy a United States után otthagyott sípolást követően még visszajön a zenekar, mégis visszajöttek, és keretbe foglalták ezt a koncertet, egyben ezt a napot is, melyet annyi mindennel sikerült megpakolnunk – GDP-vel, keleteurópaiság-érzettel, Hundertwasserrel, méregerős kávéval, Bushsal, Smashing Pumpkinsszal, és vizezett sörökkel –, hogy nemcsak átélni, de nézni is teher.

Álljon hát itt végezetül a Pumpkins-féle Led Zeppelin átdolgozás, az Immigrant Song videója. Ím, én is feladom már a Múzsára kis kabátkáját, és útjára bocsátom, nézek utána és hagyom, hogy vele együtt emigráljanak tőlem a szavak.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Barlog Károly --


További írások a rovatból

A 2021. február 18-i előadások
Interjú Miklós Szilveszterrel
Hatvan éve mutatták be az Egy szerelem három éjszakáját

Más művészeti ágakról

art&design

Derkósok munkái virtuálisan
26 képzőművész pályamunkáit vonultatja fel idén is a Derkovits Gyula ösztöndíj
Visky Ábel: Mesék a zárkából
art&design

Gyíkok* Gyíkok*
A magyar performansz története 1966–2018 (10): Szerbiai magyar performansz: Aiowa csoport (1988-92)
art&design

Rejtőzködő kiállítóterek I. élőben és virtuálisan Rejtőzködő kiállítóterek I. élőben és virtuálisan
aqb, ProjectSpace – Mátrai Erik: „Ellipszisek”


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés