Életünk szervezése a továbbiakban az anyámra hárult. Elsősorban a munkájához kellett igazítani az életet, ő lett az egyetlen kereső a családban. Fodrásznő volt a Jászai Mari téri 14-es állami női fodrászatban. Itt volt tanuló, és innen ment nyugdíjba. A két műszak azt jelentette, az egyik héten délelőtt dolgoznak, reggel hét órától délután háromig, a következő héten kettőtől tízig. A Kádár-korszakban a szabad szombat még ismeretlen fogalom volt, viszont az évi rendes szabadság mindenkinek járt, aki dolgozott. Az emberek kilencvenöt százaléka szakszervezeti tag volt, és a gyerekes családok álltalában kaptak nyári üdülői beutalót, például a Balatonra. 

 

Anyám a háború után teljesen egyedül maradt. Az egész családja, két bátyja, és a szülei áldozatul estek a XX. század háborúinak. Apám halála után egyedül kellett újjászervezni az életet. A gyermekfelügyelet volt a legfontosabb probléma, ezt mindenképp meg kellett oldani a kétműszakos munka mellett. Anyámnak az ismerősei ajánlottak erre a feladatra néhány nyugdíjas nénit, de többen nem bírták ezt a munkát, és volt olyan is, akit anyám zavart el, mert horrorisztikus elképzelései voltak a gyereknevelésről. Például anyám az egyikük után egy botot talált az ágy alatt, a másik meg mákteával igyekezett volna enyhíteni a nővérem álmatlanságát. Szerencsére hamar túl lettünk ezeken. Bot és máktea, anyám úgy vélte, ez nem kívánatos keverék a gyermekei életéhez.
 

Kreutz Ilona, Kreutz Lászlóné, Kreutz László

A gyermekfelügyeletet azután anyám egy nagyon régi kedves ismerőse vállalta el. Mi csak úgy szólítottuk mindig: Ili néni. Szeretteljes, karakán idős hölgy volt, aktív korábban tanítónőként dolgozott. Magas, szikár asszony, túl a hatvanon, mindig fekete ruhában járt, ősz haját hátul összefogta. Mosolygós, vidám arca sokszor eltakarta a korát, én így emlékszem rá, fiatalabbnak, mint ahogy most tudom, hogy mennyi volt. Jól főzött, minden házi munkát gyorsan elvégzett, energikus nő volt - és nagyon szeretett minket. Sokat és szívesen volt nálunk, nagy empátiával, és türelemmel foglalkozott velünk. Két felnőtt lányával nem kellett már annyit törődnie, lassan férjhez mentek. Ő indította óvodába a nővéremet, aztán megfőzte az ebédet, majd lefektetett minket ebéd után. Elkísértük anyámat a délutáni műszakba egészen a 61-es villamos megállójáig, emlékszem az UV villamos ajtajának sárga sziszegésére, a relék kattogására, integettem anyámnak, és az Ili néni kezét fogva bánatosan indultunk hazafelé a villamosmegálló forró aszfaltján. 

 

A 61-es a Feneketlen-tónál, mikor még a híres UV (univerzális) szerelvény járt 

Én három és fél éves koromig nem tudtam beszélni. Anyámat időnként megnyugtatta a gyerekorvos, "ráérős a fia, majd egyszer megszólal, ne féljen". Ili néninek ezzel kapcsolatban volt egy egyenes arányosság elve, miszerint minél többet beszél hozzám, annál előbb fogok neki válaszolni. Így aztán folyamatos egyoldalú verbális kapcsolatban voltunk egymással úgy, hogy ő beszélt, én hallgattam. Valamikor három és fél éves koromban megszólaltam Győrben, a nagyanyám kertjében, aki éppen krumplit szedett. Elé álltam és azt mondtam neki: "Krumpli!" Nagyanyám nagyon megörült, kérte mondjak még valamit, de én hallgattam. Pár nappal később anyám érkezésekor az ölében pihenő táskájáról állítottam, hogy "táska". Teljes volt a siker! Aztán hamarosan következett a "mama", majd a folyamatos beszéd.

 

Ili néni tanított meg olvasni, még az iskola előtt. Akkoriban jöttek divatba a nagyobb dobozos mosóporok színes feliratokkal. Ezekből vágta ki a betűket, amiket egy zacskóból húzott elő, én meg utána mondtam a betűk nevét. Később szótagokat, szavakat és mondatokat rakosgattunk ki a zacskóból a nagyszőnyegre, ahol jó sok hely volt erre. Első igazi olvasmányom egy térkép volt. A földrajzi jelek nagyon tetszettek, most megtudtam a jelentésüket is. Ili néni nagyon örült ennek. Gyakorlásképpen délelőttönként felolvastam az újságból, aztán mehettem az udvarra játszani.

 

Ili néni antikommunista volt, ezért valószínűleg nem az újság vezércikkeit olvastam, talán valami békésebb szövegek lehetettek. Jóval később tudtam meg róla, hogy a férje is kommunistaellenes volt, ezért a Rákosi-rendszer az egész családját tönkretette.

Egyszer a kertben találtam egy harckocsilövedéket. Megcsodáltam a gyönyörű vörösréz testet, a hibátlan fémfelület mögött titkokat sejtve elhatároztam, mindenképpen ki kell nyitni, és megszerezni azt, ami benne van. Kevés erőm elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a ház melletti kis betonjárdához cipeljem. A járdára ejtve vártam, mikor nyílik a titokzatos henger, hogy azután valami csoda történjen, mint a mesékben. A lövedék leejtését többször megismételtem. Ez közvetlenül a földszinti szomszédasszonyunk ablaka alatt történt, aki kinézett a zajra, és én csak egy velőtrázó igazi sikolyra emlékszem, és futtomban arra, hogy azt kiabálja elnyújtva: "Lacika neeem"! Annyira megijedtem ettől a sikolytól, hogy messzire menekültem a Sashegyre fel, fel, még feljebb, amíg csak bírtam szusszal!
 

Nagyon féltem. Sokáig nem mertem vissza menni, nem értettem ezt a borzalmat, és hogy miért kellett elzavarni engem onnan. Persze aztán mégis visszamerészkedtem, lassan közelítettem a házunkat, és azt láttam, hogy mindenki ott van az én titkos tárgyam körül, és hadonászva vitatkoznak valamiről. Nagyon megilletődtem, mert katonák is voltak a sokaságban, akik egy igazi csőrös Csepel teherautóról szálltak le, a motor még járt, amikor odaértem. Még mindig szorongatott a félelem, érezhető volt, hogy minden miattam van, csak a pontos okát nem lehetett tudni. Valaki észrevett, megnyílt a sokaság, anyám szaladt felém kisírt szemmel, én átöleltem, és belékapaszkodva bőgtem sokáig. Lassan oldódott a helyzet, több lakó is megölelt, megcsókoltak, örültek, hogy baj nélkül ért véget ez a kalandom. Csak nagyon sokára értettem meg, mekkora bajban voltam.

A katonák még alaposan átkutatták a kertet, aztán elszállították a vágyam szörnyű tárgyát. Másnap, amikor Ili néni értesült a történtekről, ő is elérzékenyült, és ő is hosszan ölelgetett.
 

     ElektroKreutz: Csőrös Csepel (elektrobalett-montázs, 2013)