bezár
 

zene

2007. 06. 21.
Gombából van a hold
Lemezismertető: LAKE of TEARS – Moons and Mushrooms. Dockyard1, 2007.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Gombából van a hold Brennare kényszerét érzi annak, hogy új viszonylatokba helyezze korábbi műveit a visszatérő elemek útján – talán mert a metál szubkultúra egyáltalában nem képes semmiféle viszonylatokba belehelyezni ezeket a műveket. Varázsgombák, mesék, szilaj, fékevesztett metálkodás és a reggel, ami eljön, majd valami menthetetlenül szertefoszlik.
Mindenkinek van talonban néhány olyan kedvenc együttese, akik, legalábbis szerinte, méltatlanul maradtak ismeretlenek, alulértékeltek. Egyik ilyen szívemcsücske, a svéd Lake of Tears abból a '90-es évek közepi zenei közegből jön, amelynek más képviselőit még olyan időszakokban is ha kell, ha nem kell ajnározták/zák, amikor esetenként nevetségesen gyenge – múltjukhoz, korábbi munkáikhoz abszolúte hűtlen – produkcióval álltak elő (Paradise Lost, Theatre of Tragedy, Tiamat, Amorphis, Moonspell és még sorolhatnám). A szintén akkortájt felfutó, honfitárs zenei irányzat, a „göteborgi metál” (mely műfaji szempontból talán egyedi, de az egyes zenei produktumokra nézvést – különösen diakrón viszonylatban – meglehetősen fantáziatlan) szintén elhíresülhetett a metál undergroundban; ha azonban a – legtöbbször a doom vagy a gothic (?!%”%+?!) kategóriába besúvasztott – Lake of Tearsről esik szó, maximum a „Headstones egy klasszikus doom album” megállapításig jut el az átlag metálos.„Some new kind of zoom into an old kind of doom”
Lake of Tears és gombakalap
Pedig az ezután következő albumok (Crimson Cosmos, Forever Autumn, The Neonai, Black Brick Road) mindegyike egy-egy különleges, egyedülálló mozzanata annak a komplex művészi egységnek, amit a Lake of Tears név takar. A metál-kritikusok, a zeneipar rabszolgái, akik az őrült lemezdömpingben pár semmitmondó bekezdéssel és egy – ismertebb zenekar esetén pusztán 7-től 10-ig terjedő – tízes (!) skálán való pontozással értékelik/értelmezik a művészi teljesítményt, általában nem tudnak mihez kezdeni a svédek újabbkori lemezeivel. A Crimson (1997) egyes szokatlan zenei megoldásai és a rendhagyó tematikai irányvonal az egyszerűbb megközelítésű Headstones (1995) után már sokaknak megfeküdte a gyomrát. Ezután egy mind zenei, mind költői szempontból kristálytiszta albummal, a Forever Autumnnal (1999) megalkották az ezredvég – véleményem szerint – egyik legfontosabb rocklemezét (ezt a zenekar [a]http://www.lakeoftears.net[text]weboldalán[/a] található biográfia tanúsága szerint a pontenciális lemezvásárlók nem így gondolták), természetesen nem sok vizet zavarva a millenniumi metálmocsárban. A Lake of Tears ezen albuma sincs éppen híján a zsigeri doom metálos riffeknek, a téma komolysága, személyes, érzékeny volta viszont a popos felhangokat háttérbe szorította (ott vannak azért: l. Demon you/Lily Anne), és felerősítette a svéd bandáknál rendre felbukkanó klasszikus, ill. pszichedelikus rock hatásokat. A Crimson Cosmosra jellemző sajátos fantáziavilág és a bensőséges, személyes gondolatok keveredése aztán a hosszabb kihagyás után következő, 2002-as The Neonai albumon lett továbbfejlesztve, még több pop-, ill. elektronikus zenei megoldás adaptálásával. (A sikertelenséggel küszködő banda itt feloszlott, sőt, megint csak a biográfiára hivatkozva, kizárólag a lemezszerződés feltételeinek köszönhetően hozta össze az ötödik lemezt, rajta a rejtett számként megtalálható hattyúdallal: korábbi albumaik kimagasló pillanataiból összevágott egyveleggel.) Hogy azonban nem lett sima elektro-metál a dologból, az a szívmelengetően gyors visszatérés után megjelentetett Black Brick Roadon (2004) válik egyértelművé: lecsupaszított doom metál, progresszív rock, Nick Cave, Tom Waits-féle balladisztikus ősrock keveredik a pofonegyszerű, elektronikus zenére emlékeztetően lüktető ütemekkel, valamint popzenei dalszerkezettel, sőt helyenként dallamvilággal, hangszínekkel. Jelen ismertető tárgya, a friss Moons and Mushrooms újabb varázslatos egyvelegét nyújtja a felsoroltaknak.Moons and Mushrooms lemezborítóA metál a maga teatralitásával, ill. lázadáskényszerével hajlamos a legkomolytalanabb, legsekélyesebb dolgokat véresen komolyan venni – a Lake of Tearsnél ennek fordítottja a képlet. A melankólia, az élet szomorúsága, a félelmek, szorongások és hasonszőrű pszichológiai témák, a szerelem, az éjkultusz mintegy idézőjelbe kerül: érzésem szerint ezáltal válik életszerűvé, olyanná, amivel igazán azonosulni lehet, amit igazán komolyan lehet venni. A szomorúból szomorkás lesz, az érzelmekből valami fura szentimentalizmus, az éj-kultuszból, a romatikából hol giccsbe, hol röhejbe hajló, zavarbaejtő közhelyszerűség, a költőiségből a pop felé kacsintgatás – és ha lehet, az egész még egyszer megcsavarva. Egyfajta banális éjimádat („You better run to where there's night to hide from where there's light – Fuss oda, ahol az éj van, bújj el onnan, hol a fény van” – You better breathe while there's still time) szinte az összes számon végigvonul, a különös, filozofikus hangvétel úgyszintén jellemző (sokszor enigmatikus felhangokkal: „I like to watch them go to where they are gone / I like to take them on to take them all and to make them small – Szeretem nézni, amint mennek oda, ahová elmentek / Szeretem őket felvenni, mindet elvenni, parányivá tenni” – Last purple sky), ahogy a naiv érzelmesség (Like a leaf), a félelemtől vezérelt krízis-kiáltás („There are dark days ahead – Sötét napok következnek” – Planet of Penguins – ugyanakkor az értékmegvonás itt is megfigyelhető, ha a 3 hangot ismételgető billentyűtémák burzumi antivirtuozitására gondolunk) is meghatározó alaphangja a lemez mondanivalójának. Természetesen ezen mondanivaló tolmácsolásában nagy szerepe van Daniel Brennare énekes/gitáros frontembernek, és az ő, a Lake of Tears művészi gerincét képező költészetének. (Meggyőződésem, hogy a szövegekre való figyelés nélkül ez a zene egyszerűen kiheréltetik és tökéletesen értelmetlenné válik.) A költői virtuozitást a popzenére jellemző, pofonegyszerű rímekkel ötvöző, különös formaérzék a szavak, gondolatok egészen váratlan összecsengéseit, egymásra találásait eredményezi, akár egy soron belül többször is („Maybe a star will guide the ride / And maybe the light in my eyes has blinded my sight – Talán egy csillag vezet majd / És talán a fény az csak szememben, mitől látásom vak” – Waiting Counting). Sajátos karakterű, utánozhatatlan énekhangja, mely a lágy ének mellett egy különleges – a zenéhez hasonlóan, kissé ironizáló – rockos hangra képes, remekül passzol a szövegekhez és a muzsikához.„You find the tempo too slow”Megkapjuk ezúttal is a menetelős Lake of Tears himnuszokat (Last Purple Sky, You Better Breathe While There's Still Time), melyek híresen magukkal ragadók, és rendre az albumok első két számát foglalják el – a Moons and Mushroomson is. Jellemzőjük a bűvösen fogós énekdallam, valamint a fantáziátlan elektronikus tánczenére emlékeztető, szívdobbanásszerűen lüktető ritmus – és természetesen a doomos, monoton riffelés. A lírai, szomorkás dalok is a hagyományhoz illően képviseltetik magukat, sőt, egy újabbkori tradíció is folytatódik, mely a Neonai albumot záró Down the Nile-ban fogant, és a Black Brick Road szintén utolsó tételében, a Crazymanben manifesztálódott teljes valójában. Szilaj metálkodásról, fékevesztett, zsigeri, harsány zúzásról van szó, mely a punk és a metál ősenergiáját gyűjti össze – jelen albumon a lemez közepén található Children of the greyben.Lake of Tears pár éveAbszolút újdonság a digipak limitált kiadáson a bónusz feldolgozás. Az egész a Neonai-ig tartó szerencsétlen black mark-os éra után a Noise/Sanctuary adta ki előző lemezüket (igen, az a [a]http://en.wikipedia.org/wiki/Sanctuary_Records[text]Sanctuary[/a]), viszont ez a mesés lehetőségekkel kecsegtető kapcsolat sem bizonyult megfelelőnek. A Dockyard1, akikhez ezúttal szerződtek, gyönyörű kiadást hozott össze ezzel a csinos papírtokkal (az űrhajóst, gombákkal borított holdfelszínt és a kihunyó fényt ábrázoló borító természetesen a normál CD-n is ugyanolyan fantasztikus), meg az extra nótával. Tehát ezúttal feldolgozás is van, mégpedig a brit ős-rock Status Quo-tól. Ez a punkrockosított klasszikus (az Is there a better way az 1976-os Blue for you albumról – vö. To Blossom Blue c. LOT szám) az említett Children of the Greyhez hasonlóan az újkori ősenergia-zúzásos hagyományba illeszkedik. Az adaptáció művészi gesztusa sokféleképpen értelmezhető: nyilvánvalóan a Lake of Tearsre nagy hatással levő klasszikus rockcsapatról van szó, tehát valamennyire a zenei gyökereiket keresik/mutatják meg. Önmagában a punkosítás is izgalmas kérdéseket vet föl, valamint gondolhatunk az Is there a better waynek a lemez mondanivalójába beilleszkedő üzenetére is. A sok újdonság mellett megszűnni látszik viszont egy gyönyörű hagyomány, mely szerint a Lady Rosenredtől kezdve minden album utolsó előtti előtti számaként egy nőalaknak szentelt slágernek kell szerepelnie (Demon you / Lily Anne, Nathalie and the Fireflies, Sister sinister). Talán kapcsolatba hozható ez a változás a Moons and Mushrooms kiábrándultabb, reményvesztettebb hangulatával.
Moons & mushrooms & morningsAmikor Brennare a fórumukon bejelentette az albumcímet, szerintem mindenkinek, aki régóta követi a csapat munkásságát, fülig ért a szája a mosolygástól. Ezek ti. olyan alapvető szimbólumok az együttes művészi repertoárjában, hogy egy ilyen címadás csak elképesztő mértékű öniróniával képzelhető el. Soroljam? Crimson Cosmos: „Full moon and nightbirds on my mind – Telihold fejemben, s fülemülék”, „they soon fade away / The tiny mushroom houses of yesterday / […] But the man in the moon he smiles – már tűnnek is / a tegnap apró gombaházikói / […] De az ember a holdban mosolyog még”, meg van a Sárkánylándzsa krónikák három holdja a Lady Rosenredben és a Raistlin and the Rose-ban. Forever Autumn: „I'll be the moon escaping there – Leszek hát hold, ott tűnök épp”. Neonai: „Lost in the twilight we sail for the moon – A homályba veszve, a hold felé hajózunk”, Black Brick Road: A trip with the moon, „If I was a moon […] If you were a moon – Ha hold lennék [...] Ha hold lennél”, „Dark park moon balloon – Sötét park, holdballon”. A gombák pedig a legmeseszerűbb album, a Crimson Cosmos vizuális világából lehetnek ismerősek – és ki tudja, varázsgombák talán minden album elkészítéséhez felhasználtattak. Hajlamos vagyok a motívumok (természetesen nem csak a címbe kiemelt szimbólumokról van szó) ismétlődésének gesztusát az önismétlés vádja helyett az önreflexió, valamiféle intertextualizáló szándék feltételezésével fogadni. Brennare kényszerét érzi annak, hogy új viszonylatokba helyezze korábbi műveit az ismétlődő elemek segítségével – talán, mert a metál szubkultúra egyáltalában nem képes semmiféle viszonylatokba belehelyezni ezeket a műveket. (Hasonló jelenség figyelhető meg a My Dying Bride szövegeiben, amiről [a]http://www.neotelikus.extra.hu/kotananiintmdb.htm[text]részletesebben itt[/a] értekeztem anno). A címben bízvást ott alliterálhatna a „morning” szó is: a második számban maga Brennare kürtöli világgá, mi van ezzel a bizonyos reggellel:„It's a new kind of thing and it comes with the morning”
Lake of Tears - jön a reggel
Ez a lemez egy konceptalbum, de nem a szó hagyományos, bugyuta musicales, sci-fis-horroros power vagy prog-metál értelmében. A szövegek (ezáltal persze a velük harmonizáló muzsika is) a közös gondolati egység nyomán egy egésszé illeszkednek össze, akár egy versciklus egy verseskötetben. A gondolati egység egyik kulcsfontosságú eleme a reggel motívuma. Már a Forever Autumn óta nem stimmel valami ezzel a „morning”-gal (amely szó ugyebár gyanúsan egybehangzik a gyászt jelentő „mourning”-gal): „Then with the morning comes / The sun that finds them all so divides the night and they die / And with the morning sun / A lonely teardrop falls down from my eye and I die – És ekkor reggel van / Rájuk lel, szakítja az éjt a nap, s meghalnak / S a reggeli nappal / Egy könny szökik szememből magányosan, s meghaltam”. Ha a reggel megjön, az a szövegekben fájdalmas veszteségekkel jár, valami menthetetlenül eltűnik, szertefoszlik („Where is the light of my nighttime sky / Left in the morning without a goodbye – Éjjeli égboltom fénye hol van most, Reggel búcsú nélkül itthagyott”). A Moons and Mushroomson pedig egyre többször érkezik el ez a titokzatos állapot, egyre kétségbeejtőbb az az életérzés, amit a Lake of Tears megragad, és amivel bárki azonosulni tud, aki nyitott szemmel és érző lélekkel jár korunk világában. (A film(es)ek terén nem lévén járatos, végezetül – csak jelzésként – említem meg, hogy a Moons and Mushrooms „verseskönyv” mottója egy Werner Herzog idézet: „I believe the common denominator of the universe is not harmony, but chaos, hostility and murder”.)Az idézetek a Lake of Tears [a]http://www.darklyrics.com/l/lakeoftears.html[text]dalszövegeiből[/a] származnak, a magyar verzió a szerző munkája. Néhány LOT-dalszövegfordítás található [a]http://www.neotelikus.extra.hu/anifordkozep.htm#ford9[text]ITT[/a]
A képek a zenekar [a]http://www.myspace.com/thelakeoftears[text]myspace oldaláról[/a] származnak (kivéve a felvezetőbelit, mely saját lelemény.)
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Győrffy András Anakron --


További írások a rovatból

Fischer Iván változata A Müpában
Ozone Mama, Asphalt Horsmen, Peter Kovary & The Royal Rebels, BNT, 2019. 08. 22.
Sziget Fesztivál, 2019. augusztus 12.
VOLT Fesztivál, 2019. június 26.

Más művészeti ágakról

A Švejk a Vidéki Színházak Fesztiválján
Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér
irodalom

A tudatosság határai A tudatosság határai
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 3. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés