Jože Snoj 
A VERSEKBŐL

Városunkban az éjjel soha sincs egyedül.
Soha a roskadozó házak fölött
sötét gondolatok nem szakítják fel a csendjét.
Sohasem annyira visszafojtottan csendes,
hogy meghallaná az alvó madár álmait.
Soha nem olyan hangosak az otthontalan macskák halk léptei,
mint az örökké virrasztó és álmatlan kóbor szajháké.

Csak ott, ahol az első fa a füvek lágy nappaltalanságába tűnik,
ott, ahol magányos házak reszketnek az egyedüllét sötét ujjai alatt,
és ahol az utcai lámpák külvárosa olyan, mint az elárult emberiség,
ott az éjszaka is elalszik néhány órára,
mint fáradt asszony alvó férje oldalán.

Ilyen akkor a különös idő,
amikor nőnek a fák, és a gyomok harmatoznak,
amikor a faág lehajlik, és dalolni kezd az égi madár,
és a kő megmozdul a vízmederben,
és a poros nefelejcs virága a nedves napra készülődik,
és minden az alvó férj és feleség nélkül történik,
és csupán a gyermek sír fel, mert nem öreg.

Erre felturbékolnak a galambok, ez a szürke emberiség,
amelyik legközelebb áll az emberhez.
Hangjuk a csendes élet után bánkódik,
amelyet elnyom a lépések zaja,
és az ember kutyájának ugatása.

(1962 / Csuka Zoltán fordítása)
 

Domonkos István
NATURE MORTE

Gondoltál-e ezzel a kiűzetéskor
karddal és nappal fejed felett
mikor befogva még meztelen szemed
derékban meghajolva a bűnre támaszkodtál.

Vagy még előbb hullottak-e szirmok
dolguk végeztével avarba dőltek-e fák
míg hatalmas vadak árnyai csillapodón
s lantok dala cikázott beléd talán.

Többé már nem cserélsz szobát
az ablakokra feszített lányokra
nincs éjed benne mint fények hogy részt vegyenek
többé már nem cserélsz szobát

S ím úszó rönkké lényegülve
emlékként mohos kebledre szenderülve
mély gyökerű virág kinyílik arcod
s nincs rovar táj lég madár rászállóban már.

Az szó-ág vagy kar-emlék varos válladon
az tél szín zen-e ó a nyakadon
bordáid közén örökcsend vagy lánytest hever
feléd vagy tőled kúsznak a gyökerek?

(1962. október 18.)
in: Kontrapunkt (Symposion 61-63)
Symposion könyvek 3., Forum Könyvkiadó, Novi Sad, 1964.