Nem könnyű egyedüli színészként ott állni a színpadon szemben a testközeli vizslató szemekkel. Akkor sem, sőt talán akkor még inkább nem, ha a szöveg nem túlzottan filozofikus vagy irodalmi, inkább meglehetősen mindennapi és egyszerű, néhol szándékosan kicsit bugyuta. Pedig A borbély című monodrámán átvonul a közelmúlt. A közelmúlt egy borbély szemüvegén át. Tolnai Ottó Végeladás című művét Imre Zoltán és a rendező, Hudi László dolgozták át. Az eredeti Tolnai-darab tizenhét éve ment Kecskeméten a Katona József Színházban. Most a mi borbélyunk, bár a múltat idézi, a múltban él, reflektál a mára is rendesen. Például a XXI. századi budapesti belváros okos- és buta telefonjaival készülnek házi használatra a szokatlan előadásról a felvételek.

Első pillanatban tényleg meglepő a helyszín, mely a múltat is idézi, de ezzel a nyitott kisszínházzal itt vagyunk a mában is. A félhomályos szürke térben egy 1950-60-as évekbeli fodrászüzlet belső terét alakították ki hajszárító burával, régi, foghúzásra is alkalmas eszközökkel, mosdótállal, fodrászszékkel, a falakat beborító szürke polcrendszerrel. A polcokon ott állnak a befőttes üvegek, de bennük nem befőttet, hanem eleinte ... nem tudni, mit látunk. S miközben Bán János kiszól, bevon, interaktívvá igyekszik tenni külső-belső közönségét (többször is reflektál a kintről becsodálkozókra), két-három generáció sorsát, történetét vázolja fel. Igaz, inkább csak kiemel részeket ebből a nyomorodott kis kelet-közép-európai múltból, a Don-kanyarból haza kúszóktól az itthon sárga csillagot viselők sorsáig, Holzer bácsitól a szemben lakó Terikéig, akinek bizony szokatlan kérései voltak borotválás ügyben.

Ma már nem is lenne olyan szokatlan ez, na de nem erről kéne szólnia ennek A borbélynak. Nem is csak erről szól. Akkor viszont miről? Előkerül a nagymama gyúródeszkája, volt feleségek egy-egy ruhája. Öreg borbélyunk hajakat és más leborotvált, levágott szőrzetet gyűjt. Na, ezeket tárolja a befőttes üvegekben. És most lemondana mindenről, kiárusítana, de valahogy úgy, hogy inkább ő fizet. Végül is a borotválásért sem kér pénzt, inkább még pálinka kóstoltatásával toldja meg a szolgáltatást. Igaz, ő is stikában hörpöl a dugi verzióból, merthogy ő 50 éve nem iszik... De kell bizony a bátorítás mindkét félnek az élesedő borotva mellé.

Tolnai Ottó Végeladásában neve is van a borbélynak, Csömöre. Itt még nevét is elveszti, ő csak "a borbély". Borbély, aki nem dauerol, nem bodorít, nem vág frufrut, sassonról még csak nem is hallott, melír és főn sem jöhet nála szóba. Tolnai darabjában kiürül a tér, elfogynak az élet felhalmozott kellékei. Itt csak utalást kapunk erre. Ott állnak a laboratóriumi fényben, az akváriumszerű térben a szürke polcokon az átlátszó üvegekben a hajak, a szőrgumók. És bár némelyik új polcra kerül, helyet cserél, de maradnak. Néha bizony kicsit feszengünk, de nem csak a szőrös sztorik miatt. Nem kellemes találkozni a múlt kis és nagy mocskával még felidézve sem.

A főhős valószínűleg pánikban van, még játszaná szerepét, a borbélyt, de már tudja, nem sok van hátra. Miközben tárgyaitól szabadulna, személyes sorsa kisebb-nagyobb történéseit veszi számba. De talán – és ez az ő baja – itt még a végső elszámolásnál is inkább bele-bele legyint a dolgokba, ahelyett, hogy egyszer legalább tényleg számot vetne a sorsával, elhagyott, talán megölt asszonyaival, szüleivel, nagyszüleivel, meg nem született gyermekével. A darab legvégén vált át Bán János hangja valami másba. Kicsit együgyű, dolgos emberünk ekkor már búcsúzik mindentől. Itt jönnének végre a gondolatok, a dráma, a mélyebb tartalom.
De itt véget is ér az előadás. Bán János kabátot vesz, és a szöveggel együtt távozik. A pesti éjszakában még az utcán állók újra rácsodálkoznak a múltból itt maradt borbély szövegelésére. Mi pedig várnánk, hogy az egyre halkuló felerősített hang tulajdonosa most mondjon valami útravalót, vagy legalább jöjjön vissza. De nem. A taps csak nekünk, magunknak szól bátortalanul, kicsit megkönnyebbülve. Ennyi volt? Borbélyunk bölcselete, hogy hogyan kell a szőrszálak irányát megtalálni, vagy hogy hogyan kell egy női testrészt, idomot finoman megszabadítani a nem kívánt szőrtől. Erre mondják, hogy történelem alulnézetben?  Én soha nem akartam történelmet csinálni – mondja ki az előadás vége felé a borbély. Sokan így vannak ezzel. A történelem azonban itt van, itt és most, akarjuk, nem akarjuk. Ja, és van aki csinálja is.

Egy gregorián ének, a Dies irae hangjai erősödnek fel a halkuló szöveg mellett. Így mégis, távoztunkban kicsit elemelkedhetünk az itt és mosttól.


A borbély (Borotválás részben)

Tolnai Ottó Végeladás című művét átdolgozta: Imre Zoltán és Hudi László

Játssza: Bán János

Katona József Színház, Természetes Vészek Kollektíva, Mozgó Ház és Orlai Produkciós Iroda közös produkciója

Rendező: Hudi László

Bemutató: 2014 február 2.

Fotó: Dömölky Dániel