Reisz Gábor eddigi életművét követve a szereplők fokozatos politikába sodrósásának történetét követhetjük nyomon. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014) Áronját nem foglalkoztatja a közélet: miközben arra vár, hogy a vonal túlsó végén valaki felvegye a telefont, szinte véletlenül sétál át egy tüntetésen. A Rossz versek (2018) hősét a szerelem és annak elmúlása fölötti merengés köti le, miközben körülötte rendszerek változnak, a családi asztaloknál pedig politikai viták dúlnak. A Magyarázat mindenre (2023) érettségiző Ábelét szintén szerelmi bánat gyötri, ám ő már egy politikai botrány közepébe csöppen egy ingén felejtett kokárda miatt.

A Földszint főhőse fordulópontot jelent az életműben; ő ugyanis első ízben próbálja a saját kezébe venni a sorsát, és az abszurddal szembeszállva rendet tenni egy diszfunkcionális lakóházban.

Az eddigiekben tehát a passzív, sodródó, Budapest bárjaiban szomorúan merengő Árontól a cselekvő Méhn Kristófig (Tompa Ádám) vezet a filmes életmű íve (a színházi rendezéseket most nem számoljuk). Ezzel párhuzamosan azonban háttérbe szorulnak azok a nüanszok, amelyek a korábbi filmeket érdekessé és eredetivé tették: helyüket egy túlságosan könnyen dekódolható, ráadásul kevésbé működő elemekkel tarkított politikai parabola veszi át.

Logikus, és a közép-kelet-európai létállapothoz gyakran fájdalmasan illeszkedő narratív megoldás, hogy a történet a hétköznapi realizmusból fokozatosan halad a teljes abszurditás felé. A festőművész végzettségű, ám banki alkalmazottként tengődő Kristóf egy napon arra a hírre ér haza, hogy felesége várandós. Ezzel nagyjából egy időben óriási penészfoltot fedez fel a lakásuk egyik szekrénye mögötti falon. Talán a váratlan hír ad neki új lendületet, talán eleve ilyen asszertív a természete – ezt pontosan nem tudjuk meg –, mindenesetre útnak indul, hogy felkutassa a lakóház közös képviselőjét.

Kristóf egy kafkai bürokratikus labirintusba kerül, ahol az egyre bizarrabbá váló események közepette lassan a realitás talaját is elveszíti a lába alól.

A film narratív építkezése azonban megbicsaklik, amikor az ismerős, hétköznapi történet túl hamar abszurd színezetet kap. Kristóf azt füllenti a feleségének, hogy csak a szemetet viszi le, így keveredik bele a hosszú kalandba. Amikor először tér haza, felesége ugyan megjegyzi, milyen sokáig volt távol, ez azonban csupán egysoros poénként jelenik meg, valódi jelentés nélkül. Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá a nézők számára, hogy Kristóf történetét is érdemes inkább áttételesen értelmezni: minden cselekedet az elmúlt tizenhat év hazai kulturális és művészeti közéletének állapotára utaló allegóriaként olvasható, a szereplők pedig többé-kevésbé társadalmi típusokat megtestesítő példakarakterek, a cselekmény egésze pedig szimbolikus jelentést kap.

A Földszintben az egyik legnagyobb csalódás, hogy az odüsszeiaszerű lakóházi kaland során, miközben Kristóf egyik lakásból a másikba jutva próbálja elérni a célját, a lakóközösség tagjai szinte kizárólag sztereotípiákként jelennek meg.

Ott van a bogaras idős néni, a már napközben is részeg, alkoholista műszaki ember, a mindenbe az orrát beleütő, rosszindulatú, a hatalom előtt azonban szolgalelkű, házmesterszerű öregúr, valamint a negédesen nyájas, valójában másokat átverő, maffiózó közös képviselő. A legközhelyesebb figura közülük mégis az egyedül élő, vonzó és kissé őrült fiatal lány, aki kizárólag kétértelmű gesztusokkal bombázza Kristófot. A kamera tekintete a szexuális csábítás eszközeként kezeli a karaktert, ami a kétezres évek magyar vígjátékainak legkínosabb hagyományát idézi. Soha nem gondoltuk volna, hogy egy Reisz Gábor-filmben, egy olyan rendező életművében, amelyet annyira gazdag emberszeretet és árnyaltság jellemez – elég csak a második film azon jelenetére gondolni, amelyben a főhős telefonon felhívja az összes szereplőt, hogy elmondja nekik, mennyire értékes emberek –, egy ennyire papírvékony és károsan megrajzolt karakter is helyet kaphat.

A Földszint forgatása még az áprilisi kétharmados Tisza-győzelem előtt kezdődött, és a választások utáni időszakban fejeződött be. A film negatív víziót fest a hazai valóságról és a kilátástalanságról. Nem is érheti kritika amiatt, hogy nem látta előre a közhangulat áprilisi megváltozását, megjelenésével azonban óhatatlanul egy korábbi időszak lenyomatává válik: a mozikban október óta látható alkotás egy letűnő korszak hangulatát konzerválja.

A film tekinthető a hazai hatalmi működés és az uram-bátyám reflexek átfogó tablójának. Nemcsak a NER tizenhat éve ismerhető fel benne, hanem az emberi működés általánosabb mintázatai is, amelyek a túlzottan gyors optimizmus veszélyeire figyelmeztetnek.

A rendezői interjúkból érződik, hogy Magyarország továbbra is nagy bajban van: a problémák nem tűntek el.

Mégis, mintha ezzel az új, pesszimista és végzetes hangvétellel együtt azok a színes, szagos, kreatív filmes megoldások is eltűntek volna, amelyek korábban Reisz Gábor védjegyének számítottak. Gondoljunk csak a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan édesbús gitárzenéjére vagy a Rossz versek első katarzisában orkánszerűen felharsanó Gyöngyhajú lányra. Vagy gondoljunk a korábbi filmek egyedi formai megoldásai: a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan szüleitől hazáig vezető, végtelenített zsinórja, a megsokszorozott exbarátnő követése, a Rossz versek innovatív tér- és montázshasználata, vagy a Magyarázat mindenre mindig könnyekre fakasztó jelenete, amelyben a leérettségizett fiatalok mindannyian a Balatonba szaladnak.

A Földszintben ezek az elemek vagy teljesen eltűnnek, vagy nem képesek kiváltani azt a megrendítő érzelmi hatást, amelyet a korábbi alkotásokban megszoktunk. Helyettük kapunk időnként, mint formai innováció, néhány függőleges drónképet, amelyek ugyan kifejezik a modern hatalom vertikális geopolitikáját, formanyelvük azonban nem különösebben eredeti: ugyanaz a személyiségtelen vizuális megoldás köszön vissza bennük, amely az utóbbi években elárasztotta a netes videókat és a legtöbb dokumentumfilm expozíciós jelenetét.

Mintha a politikai parabola kedvéért kivesztek volna a filmből a színek, a megható és végtelenül átélhető emberi pillanatok, az árnyalt karakterrajzok és a realizmus finom megfigyelései.

Budapest is eltűnik, az a város, amelyet a korábbi filmekben annyira kivételes hangulati érzékkel és élettel ismertünk meg. Helyette csupán egy nyomasztó, penészes lépcsőház marad, amely egy ugyancsak nyomasztó, penészes bürokráciába zárja a szereplőket. Pedig Reisz Gábor korábbi filmjeit nézve mindig hihettünk abban, hogy valójában több van Magyarországon ennél.

Képek: Cirko Film