bezár
 

film

2014. 03. 17.
Addig tart, míg élünk
Sós Ágnes: Szerelempatak
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Addig tart, míg élünk Sós Ágnes rendező szívesen foglalkozik idős emberek élethelyzeteivel és mindennapjaival, filmjei közül legalább nyolc erről a korosztályról szól. Eddigi legemlékezetesebb munkája talán a 2004-es Teri nagyi, mellyel a 35. Magyar Filmszemlén elnyerte a Duna Televízió Különdíját. Ebben a filmben saját nagymamája életének utolsó éveit, lassú leépülését, és csodálatosan tiszta pillanataiban elhangzó, filozofikus mélységű bölcsességeit osztja meg velünk. Legutóbbi filmjében pedig az életöröm és a vágy kortalanságáról mesél.

Az HBO csatorna támogatásával készült Szerelempatakban az idős korú szereplők felvonultatása ezúttal a töretlen életöröm dicsőítésére ad alkalmat: a szereplők virágzó barackfák alatt, élénk pirosra festett kerítések előtt ülnek, és mint lánykorukban, pirulva összesúgnak, ha elhajt előttük Feri bácsi, aki rendszeresen látogatja az asszonyokat, mintha csak legénykorában járna háztűznézőbe. Mert, ahogy ő mondja, "az Isten a tehetetlenséggel együtt nem veszi el a kívánságot is." 

A kortalan szerelem, az életöröm, a töretlen kedélyesség a film alapeszközeiben is megnyilvánul, rendkívül tudatos a színdramaturgia, jellemző a meleg, élénk, napfényes színek túlsúlya, mégis,  mintha mindig a lemenő nap fénye világítaná meg a tetőcserepeket, mintha már túl lennének a szereplők a viharos hétköznapokon, a rét és a fák lombkoronája nyáron és tavasszal mindig olyan élénkzöld, mintha a jeleneteket közvetlenül valami nagy eső elcsitulása után vették volna fel. 

Az életigenlő, erőteljes, karakteres hangulat azonban nem csak a fesztiválok zsűritagjainak meggyőzésére szolgál: mindezek az eszközök a filmben megszólaló idős emberek szubjektív viszonyulását fejezi ki az általuk elmondottakhoz. Mert bármennyire tragikusnak is tűnnek számunkra egyes sorsok, a film szereplői nem kevés humorral és öniróniával közelítik meg a kérdést. Egy özvegyasszony például nevetve osztja meg velünk, olyan régen csinálta azt a bizonyos dolgot, hogy "neki már biztosan úgy benőtt, hogy elölről kell kezdje". Egy másik pedig naiv rácsodálkozással meséli el, hogy férje halála után fürdés közben, teljesen véletlenül élte át az első orgazmusát, míg megint másvalaki cinkos pillantásokkal biztatja a többieket, hogy egy kis disznózsírral az ujjon milyen nagyot lehet élvezni, de persze így azért nem az igazi, mert jó lenne "egy szeretett valakicsoda". A sajátos, kedélyes hangulat megteremtéséhez persze hozzájárul az is, hogy a szereplők – érthetetlen módon feliratozott – monológjaikban találó, a városi fül számára szokatlan, ízes tájnyelvi szinonimákat használnak, amikor a testi szerelemről beszélnek, elég csak a "höngörgőzik", vagy a "pecek" kifejezésekre gondolnunk.

Másik János édesbús, sanzonos zenéje tovább erősíti ezt az idillikus hatást, ugyanakkor sajátos ritmikát, erőteljesebb lendületet ad a vágóképek sorának, és igyekszik átvezetni minket a szerkesztés időnként felmerülő bizonytalanságain. Sok személyes történetnek ugyanis nem egészen világos az eleje és a vége: a legproblémásabb rész talán az, amikor az egyik néni a film egyik legerősebb jelenete, vagyis fiatalkori szerelmeire és férjével való csodálatos, ötven évig tartó házasságára való visszaemlékezés után minden előzmény nélkül elmeséli, hogyan vert agyon egy hozzá betörő embert egy csővel, és aztán hogy került emiatt börtönbe. Nem derül ki azonban, hogy ez hogyan kapcsolódik a film alapkoncepciójához: esetleg a férfi támadása is szexuális indíttatású volt? Az a benyomásunk, hogy a rendezőnek ezen a ponton nem volt elég önuralma, és mert úgy érezte, hogy egy egyébként igen érdekes információt osztottak meg vele, a filmjében hagyta, még akkor is, ha valószínűleg tudta, hogy egyáltalán nem kapcsolódik a központi témához. 

A film dramaturgiai felépítését továbbá az erős és meghatározó alapkoncepció ellenére töredékessé teszi, hogy az elhangzó történetek legtöbbször csak áttétetelesen kapcsolódnak egymáshoz, a megszólalók alig-alig, inkább csak megrendezettnek tűnő, életképeket bemutató jelenetek erejéig találkoznak egymással, személyes sorsuk azonban egyáltalán nem fonódik össze.

A film során így gyakran támadhatott az az érzésünk, hogy egy idealizált díszletfalu hétköznapjait látjuk. Ez a mesterségesen létrehozott közösség azonban érzékletesen szemlélteti a földrajzi egységeken túli összetartozást: nem összefüggő falutörténetet kapunk tehát, hanem egy generáció sorsának problémái tárulnak elénk egyéni életsorsok néhány részletének érzékletes bemutatásán keresztül. Ebből a szempontból nem is okoz értelmezési nehézségeket, hogy a szereplők teljes múltja általában vázlatosan jelenik meg, személyiségük elnagyolt marad, hiszen legyen szó akár egy boldog, évtizedekig tartó házasságról, egy hűtlen feleségről vagy a férj halála után, véletlenül megtapasztalt gyönyörről, egyik szereplő története sem a maga teljességében, elejétől a végéig érdekes, hanem egymás mellé állítva, egy adott korosztály életét alapvetően meghatározó társadalmi és kulturális lehetőségek közt megvalósuló élethelyzetek lehetséges alternatíváiként. 



Ebből a szempontból tehát önmagában nem probléma, hogy egyik beszélő történetét sem ismerjük meg a maga teljességében, elejétől a végéig, ugyanakkor a rendkívül hosszú és gyakori vágóképek miatt mégis hiányérzetünk marad, mivel a darabos szerkesztésmód miatt úgy érezhetjük, mintha a rendező a szereplőkbe fojtotta volna a szót, legalábbis keveset beszéltette volna őket. Ezek az idillikus elemek – úgy mint a kenyérdagasztás, a fiatal lovak vagy a kasza élezésének képe – a laza szerkesztésű jelenetek, történetrészletek aláfestésére és összekötésre szolgálnak, és sokszor az elhangzottak metaforáiként szerepelnek, viszont elnyújtott voltuk és gyakoriságuk miatt az az érzetünk támadhat, hogy Sós Ágnes ezekkel akarja kitölteni a filmre szánt időt ahelyett, hogy a szereplőit beszéltetné.

Még így is rendkívül sok a bensőséges, felejthetetlen pillanat, ezek közül a legemlékezetesebb talán az, amikor az egyik özvegyasszony elmeséli, hogy ő volt a falu legszebb, leggőgösebb lánya, és inkább csak játszott a férfiakkal, sokaknak megengedte, hogy hazakísérjék, míg nem egyszer a tánctanára is elkísérte, és vele tartott aztán ötven évig. 


Ebből is kitűnik, hogy a film központi gondolata nem pusztán a legtöbb helyen idézett, valóban tanulságos intelem: vagyis hogy mindenki csinálja addig, amíg lehet, mert aztán "beszárad a kút, és a gém sem működik", aztán "hiába löki, mint a vak hajnalt". Mert bár a film legfelhőtlenebb pillanatait kétségtelenül a huncut tekintetű idős emberek rendkívül találó, szexuális együttlétekre vonatkozó aranyköpései adják, a Szerelempatak azért messze túlmutat ezen, nem egyszerű tabudöntögetésre vállalkozik, hanem sokkal inkább a valódi szerelem, a sosem múló vágyakozás, a kortól független életöröm mellett tesz tanúságot, még akkor is, ha mindannyian sejtjük, hogy valójában csak a rafinált vágásnak köszönhető, ha úgy tűnik, hogy Feri bácsi minden nap a filmben szereplő magányos asszonyok házai előtt kocsikázik el, és így nekik is van még lehetőségük a "szeretett valakicsoda" megtalálására.


Szerelempatak (Stream of Love)
Magyar dokumentumfilm, 70 perc, 2013 

Rendező: Sós Ágnes
Forgatókönyvíró: Sós Ágnes, Thomas Ernst
Zeneszerző: Másik János
Operatőr: Lovasi Zoltán, Sós Ágnes, Petróczy András
Producer: Sós Ágnes, Ugrin Julianna
Vágó: Thomas Ernst
Hang: Zányi Tamás

Gyártó: HBO Europe, DokuArt, Éclipse Film




 

 

 

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Izsó Zita --


További írások a rovatból

Beszámoló a 16. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról
Julian Fellowes: Downton Abbey
Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
Mozart in the Jungle

Más művészeti ágakról

art&design

Hogyan halunk meg váratlanul Hogyan halunk meg váratlanul
Mesterem, Slavko Matković*, a Bosch+Bosch csoport alapítójának emlékére
gyerek

Premier: MIT – Az ember tragédiája rövidítve
November 13-án a TRIP hajón
színház

Drágám, megjöttek a perverzek! Drágám, megjöttek a perverzek!
Többszörös orgazmus a Budapesti Anarchista Színház előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés