A Csodabogarak – Az elveszett hangyák völgye nekem, így 30 évesen meglepetés volt. Az egész estés animációs film nem előzmények nélküli (ezt, mint utóbb kiderült, természetesen minden gyermeket nevelő ismerősöm pontosan tudta), hiszen a Thomas Szabo-Hélene Giraud alkotópáros már egy több évadon keresztül ívelő francia animációsfilm-sorozatot készített hasonló címen (Csodabogarak / Miniscule / Aprónép). A rövid epizódok közül engem a 3. évad 13. része, Az óriási camembert című ragadott gyomron és szíven, az aprónépnek martalékául odahagyott reggelizőasztal ugyanis úgy válik ebben az epizódban az animált szereplők (egy légy és egy pók) játékterévé, hogy közben nem is feltétlenül róluk, hanem rólunk, nézőkről szól a mese. Arról, hogy mi minden megtörténhet hétköznapjaink mindenféle életmaradékkal tarkított területein (mint például egy reggelizőasztalon). Hogyan változhatnak tárgyaink egy másik racionalitás eszközévé. Hogyan lesz ez a világ egy mesékbe fonhatóbb hely.


 
A válaszokat segít megtalálni a technika, a filmfelvételekbe oltott animáció. Magát a varázslatot azonban nem ez, nem pusztán a technika hozza létre, hanem a másik racionalitás fel- és megismerése, azon mozgatórugók működési elvének megértése, amivel azok az animált lények használják életünk tárgyait és tereit. Az ő történeteik megváltoztatják a mi történeteinket, az ő céljaik megváltoztatják a mi tárgyainkat – így épül körénk is egy olyan csodálatos univerzum, ami elfeledteti a szikár tárgyszerűséget, és szabadjára engedi a fantáziát.
 
Mindehhez sokat tesz hozzá a sorozat némasága, pontosabban dialógus-mentessége, zaj, zörej és zene van, kimondott mondatok, néven nevezések nincsenek. Ennélfogva a sorozat humora a börleszket idézi, két mondatban megfogalmazható történetei pedig egy-egy nagyon is emberi konfliktushelyzet felismerését segítik, úgy, hogy a gyerekek valóban euforikusan kacagjanak rajta.


 
A Csodabogarak – Az elveszett hangyák völgye a fenti sorozatból nőtt ki, technikájában, humorában és jelenetépítésében is hasonlóan működik. Éppen Az óriási camembert című epizódot idézi a moziverzió, hiszen ezúttal egy magára hagyott piknikabrosz a garázdálkodás kiindulópontja. Azonban ötperces epizódok felskiccelése helyett nagyobb ívű történetet kellene a tárgyak köré kerekíteni, ami vaskosabb kihívás, mint egy-egy geg felépítése. A barátságos hangyák a bolyba szeretnének szállítani egy cukortartó dobozt, a gonosz hangyák vagy megszerezni kívánják ugyanezt, vagy meghiúsítani az akciót mindenáron. Egy rosszul szocializálódó katica barátságot köt egy barátságos hangyával. A kalandos utazás, a boly ostroma és a katica hőstette a sztori rövid útja. A hosszú út – a kilencven perces – három dologtól válik érdekessé.


 
Az első most is tárgyaink életre keltése. Ki gondolná, mikor eldobja, hogy mennyi lehetőség, poén rejlik egy még teli cukortartóban, egy gyufaskatulyában, egy üdítős dobozban? A film humora a gyerekek körében füllel hallhatóan működött. A második az aprónépek kalandjain keresztül ábrázolt emberi kapcsolatok súlya. De vajon a gyereknézők számára is az egyik legintimebb kifejezése volt-e a "barátkozás lehetőségeinek" az a gesztus, ahogy a hangya a csápjaival megkopogtatja a katica vidáman pöttyös, mégis kemény és magába burkolózó hátát, mint ahogy nekem? A harmadik pedig a történetépítés. Egymásba fonódnak-e az epizódokban is megoldható élmények, lesz-e ebből a tárgyak hasznát, titkát, humorát felismerő gyermeki felkiáltáson túl a felnőtté válás meséjének felismerése? Ez utóbbiakra csak a gyerekek tudnának felelni.
 
Hogy felnőttként mi a mérleg? A Wall-e Pixar által jegyzett első félórája szerintem az évszázad egyik legszebb szerelmesfilmje. Néma, és mégis beszédes felütés arról, hogy hogyan fonódik össze történet, történelem, tárgyszerű gyűjtögetés és improvizáló, olykor igencsak romboló tapogatózás egymás felé. Ezt megcsinálja a Csodabogarak is, csak épp nem a szerelem, hanem a barátság kapcsán, nem egy elhagyott bolygó, hanem egy elhagyott abrosz, egy veszélyben forgó otthon volumenében, szintén némán, mégis beszédesen. Ám a sorozat ötperces epizódjai után az egész estés film felépítése kicsit döcögős, vannak jobb és nehezebb összefűzések, de összességében jól kidolgozott részekre (A rafting, Az ostrom 1., Az abrosz megtalálása, A pók házában, Az ostrom 2., és így tovább) esik szét az egész, miközben a nagy történetben nem mindig sikerül megtalálni azokat a mélységeket és súlyokat, bánatokat és örömöket, amiket a részek ígérnek, kínálnak. Még így is az egyik legintelligensebb és -érzékenyebb verziót látjuk a feladat megoldására, egy katica és egy hangya sztoriját, két felnőtté válás, egy barátság történetét.


 
Visszacsatolva a felütésre, a gyerekek bizony hangosak. De régen még a felnőttek is hangoskodtak a moziban! A felnőtteknek talán ma sem csitítani, hanem inkább bátorítani kell a gyereksereget, nevessenek csak, és kiabáljanak. És utána beszélgetni arról, hogy mit jelentett ez az egész. Azt hiszem, nagy tétje van a dolognak. Hagyjuk-e a mozi élvezetének rabul esni a gyerekeket, és képesek vagyunk-e beszélgetni velük utána – képzeletről és valóságról, hangyákról és katicákról, elfogadásról és barátságról. A csodabogról, ami összekötöz.

Csodabogarak - Az elveszett hangyák völgye/ Minuscule - La vallée des fourmis perdues
Színes, szöveg nélküli, francia animációs kalandfilm, 82 perc, 2013

Rendező: Thomas Szabo, Hélene Giraud

Forgalmazó: ADS Service Kft.