Amikor két évvel ezelőtt először ültem le vele beszélgetni Londonban, Patrick már népszerű írónak számított, de manapság már úgy él, mint egy igazi rocksztár. A budapesti interjúra talpig Tommy Hilfigerben érkezik, egy hölgy követi, kezében ásványvízzel, és az olvasói izgatottan súgnak össze, amikor elvonul mellettük a Millenáris épületei között.

PRAE.HU: Nézzenek oda, micsoda sztár lettél! Annyi tizenéves rajongód van, mint egy teljes fiúbandának. Most, hogy ennyire a figyelem középpontjába kerültél, úgy érzed, hogy nőtt a felelősséged is?
 
Patrick Ness: Igen, nagyon is! Azt vettem észre, hogy ifjúsági regények szerzőjétől sokkal inkább elvárják azt, hogy felemelje a hangját valamilyen jó ügy érdekében és aktivista legyen, mint a művészek bármelyik másik csoportjától. Ezzel nincs is semmi baj, én nagyon szívesen részt veszek mindenféle megmozdulásban, amiben hiszek. De mégis úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb hatása van magának a művészetnek, az én esetemben a regényeknek, a történeteimnek; ezek a legfontosabb eszközök, ha valamilyen jó ügyért kell küzdeni. Nem mintha a regényeim különböző jó ügyek melletti propaganda-szövegek lennének (szóljon aki úgy érzi, hogy ezt tenném), inkább arról beszélek, hogy az olvasás nyitottabbá tesz. Én abban hiszek, hogy ha a gyerekek minél több könyvet falnak be, annál többféle világnézetet ismernek meg, és ha el is gondolkodnak a dolgokon, akkor ez egy szebb bolygó lesz. Szóval a legfontosabb feladatomnak az írást érzem.
 
PRAE.HU: Azt mondod, azért ha valamit fontosnak tartasz, te is felemeled a hangodat. Milyen esetekre gondolsz?
 
Itt van például a brit oktatási miniszter, Michael Gove, akinek természetesen semmilyen pedagógiai végzettsége nincs, mégis olyan dolgokba szól bele, amelyekhez nem ért. Annyira dühít a fickó, hogy már több előadást tartottam a programjáról, és cikket is írtam a témában. Látod, most is felhúztam magam! Nem is az a legborzasztóbb, hogy Gove ostoba döntéseket hoz, hanem az, hogy megrendíthetetlenül hisz a saját igazában, és nem hajlandó meghallgatni senkinek a szakmai véleményét. A múltkor gyerek- és ifjúsági íróknak tartottam beszédet, és nekik is azt mondtam: oké, ami az oktatáspolitikában történik, tényleg rossz dolog, de ne essetek kétségbe! Gove csak egy politikus, és talán nem is áll hatalmunkban leváltatni őt, de nem lesz örökre miniszter. Nem lesz mindig hatalmon – míg nekünk, íróknak, jó esetben tovább tart a hatásunk. Tehát nem az a dolgunk, hogy aktivisták legyünk és tüntetni járjunk, legalábbis nem ez az elsőrendű feladat, hanem az, hogy írjunk, méghozzá minél jobb sztorikat. Persze most nem azt mondom, hogy olyan könyveket kell írnunk, amelyek a "helyes útra" terelik az olvasókat (nem hiszek abban, hogy létezik "A helyes út")! Az én misszióm inkább az, hogy megpróbáljam a lehető legkomolyabb, legnagyszerűbb regényeket letenni az asztalra. És emellett rengeteget twitterezek.
 
PRAE.HU: Azt vettem észre, hogy a Twitteren aztán nem fogod vissza magad, és bátran politizálsz. Sőt, talán többször tweetelsz politikáról, mint irodalomról.

Ez így van, és nagyon jó látni, hogy milyen gyorsan elér az emberekhez az a pár szó, és milyen hamar érkeznek a reakciók is. A múltkor például nagyon felhúztam magam Észak-Karolina melegellenes törvényei miatt, és ennek hangot is adtam Twitteren. Nos, akkor tényleg úgy éreztem, hogy mint amerikai író és meleg közszereplő, nem tarthatom magamban, hogy mit gondolok. És most nehogy azt gondold, hogy anyáztam (nevet) – azt írtam: "Ha fiatal meleg vagy, és most megijedtél attól, hogy ez lesz a jövő, hogy Észak-Karolina a jövő, akkor rosszul gondolod. Ez a törvény a múlt, a pusztuló, haldokló múlt egyik utolsó maradványa – szóval tarts ki!" Sosem gondoltam azt, hogy azért, mert gyerekeknek vagy kamaszoknak írok, el kellene hallgatnom bármit is. A regényeimben, a posztjaimban és a nyilatkozataimban is beismerem, hogy a mostani állapotok nem jók, sőt, a világ egyes részein szörnyűek – de muszáj életben tartanunk a reményt, és hinni abban, hogy a jövő fényesebb lesz. Én hiszek abban, és a saját tapasztalataim is azt mutatják, hogy minden egyre jobb és jobb lesz.

PRAE.HU: Tetszik az, hogy a regényeid befejezései soha nem klasszikus happy endek - inkább "hopeful endek". A szereplőid nem boldogan élnek, míg meg nem halnak, inkább remélik, hogy minden rendben lesz; felkészültnek érzik magukat, jöjjön bármi is. Tútikki egyik klasszikus sora jut eszembe erről a Titokzatos tél a Múmin-völgyben című regényből, ami úgy hangzik: "Minden olyan bizonytalan a világon, de engem épp ez nyugtat meg."
 
Azt hiszem, hogy az utóbbi időben kezdek egyre inkább olyan egzisztencialista lenni, mint a múminok (nevet). A Chaos Walking-trilógiánál még ennyire nem voltam ebben biztos, de a Soha nincs vége írása közben (Ness ifjúsági regénye, mely A daruasszony című, felnőtteknek szóló regénnyel együtt az idei könyvfesztiválra jelent meg magyarul – a szerk.) rá kellett döbbennem, hogy egyre kevesebb dologban hiszek. Már nem gondolom azt, hogy létezik egy bizonyos célállomás, vagy egy bizonyos tudás, aminek a birtokában kijelentheted, hogy "ez az, megvan, megérkeztem, és boldogan élek, míg meg nem halok". De ez nem jelenti azt, hogy fel kell adni: bár az Univerzumnak önmagában talán nincs titka, nincs célja, mi mégis olyan csodálatos lények vagyunk, hogy hatalmunkban áll értelmet adni neki. Szóval, bár abban hiszek, hogy a világban a káosz uralkodik, mégis azt tartom, vagy inkább úgy mondanám: éppen ezért azt tartom, hogy a lehető legtöbbet kell kihoznunk magunkból. Az, hogy szabadok vagyunk, vagy ahogy Sartre fogalmazott, szabadságra vagyunk ítélve, nem átok, ez a létező legjobb lehetőség. Ezért nem szeretném megmondani, milyen a jó, boldog befejezés, mert nem ez a lényeg. Azt hiszem, mindenkinek meg kell találnia azt a módot, ahogyan szembenéz a káosszal és elfogadja, hogy a világ bizonytalan hely, hogy bármikor a feje tetejére állhatnak a dolgok, és nincsenek biztos filozófiai fogódzók. Több igazság van, több magyarázat van, és ezzel meg kell tanulni együttélni. Attól, hogy ezt gondolom, még nem vagyok egy anarchista: hiszek abban, hogy nincs fontosabb dolog a bizalomnál, a barátságnál, a becsületnél. De ezeket nekünk kell hozzáadni a világhoz, nekünk kell életben tartani a jót. Milyen izgalmas feladat: anélkül, hogy tudnád, mi is vesz körül, mi az élet értelme, mi fog történni, neked életben kell maradni és tenni a dolgodat!
 
PRAE.HU: Jól érzem, hogy nem csak a Soha nincs vége mögött húzódik meg ez az egzisztencialista filozófia, hanem A daruasszony is erre épül?
 
Igen-igen, nagyon is jól érzed. Azért akartam feldolgozni A daruasszony című japán népmesét, mert ellentétben a legtöbb tradicionális mesével, ez nem azzal a világmegmentő misszióval kezdődik, hogy ki kell iktatni egy kegyetlen, zavaró tényezőt, hanem azzal a kezdődik, hogy a nagy semmiből egyszer csak megjelenik valami nagyon szép és kedves dolog – a kérdés pedig az, mit kezdesz vele! A főhős talál a kertjében egy sérült szárnyú darut, és megmenti, később pedig kiderül, hogy ez a madár tulajdonképpen egy gyönyörű, bűbájos nő. Micsoda konfliktus, nem? (Nevet.) De most tényleg: arról mindenki be tud számolni, hogy hogyan küzdött meg a nehézségekkel, a sok negativitással, ami körülvette, pedig sokszor nehezebb kezelni a kedvességet. Magamon is azt veszem észre, hogy ha valaki bunkó, gonosz, azt már lazán kezelem – de ha valaki váratlanul tesz értem valami jót, akkor zavarba jövök. És ilyenkor olyan sérülékennyé válik az ember. De a kedvesség akár fegyver is lehet. Ott van például az apám: egy szigorú, konzervatív, keresztény, republikánus kiképzőtiszt, aki, bármilyen rémisztőnek is tűnt ez a felsorolás, mindig kedves volt hozzám. Az elvei, a véleménye miatt jogod lenne mérgesnek lenni rá, de ezt mégsem teheted meg, mivel végtelenül jó hozzád. Érted, miről beszélek?
 
PRAE.HU: Igen, tudom, miről beszélsz. Változott a szemléleted a szerelemmel kapcsolatban is a trilógia óta?
 
Bertrand Russel mondta, hogy "az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel." És tudod, ahogy öregszem, annál inkább a bőrömön érzem, hogy ez mennyire igaz. Úgy tűnik, hogy már olyan okos vagyok, hogy semmit sem tudok (nevet). Egyre kevesebb dologban vagyok biztos – és ez jó dolog. Nem hiszek abban, hogy léteznek olyan univerzális szabályok, amelyeket ha betartunk, akkor boldog kapcsolatban élhetünk. És bár hiszek a szerelemben, de abban nem, hogy egy érzés, vagy egy másik ember hatására minden kerek és gyönyörű lesz. A Soha nincs vége című regényben Seth, a főszereplő megismeri, milyen az igazi, nagy szerelem, de aztán rájön, hogy ez nem egyenlő azzal, hogy megtalálta a tökéletes embert. Nem kell megtalálni a tökéletes embert, mert nem létezik. És ez megnyugtató, főleg, ha már olyan hosszú ideje kapcsolatban élsz, mint én (Patrick Ness 13 évvel ezelőtt ismerte meg a férjét), mert így létrehozhatod a saját szabályaidat, a saját határaitokat, és mindenki önmaga maradhat, egymás mellett. És mi többre is vágyhatnál, nem? Seth is ezt a leckét tanulja meg a regényben: először azt gondolja, hogy a másik srác, Gudmund teljesen és kizárólag az övé, hogy birtokolja őt, de a szerelem nem erről szól. Kapcsolatban lenni nagyon jó: ez egy szövetség, egy védelem, egy külön kis univerzum két szereplővel, saját titkokkal, törvényekkel, történelemmel, és erre nagyon-nagyon vigyázni kell, de annak nem az a módja, hogy kisajátítjuk, irányítjuk a másikat, és elvárjuk, ahogy Seth tette, hogy a másik emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezzen.
 
PRAE.HU: Oké, fogalmazzunk egyenesen: Gudmundról kiderül, hogy nem csak Seth-tel került közeli kapcsolatba, hanem a kapcsolatuk ideje alatt lefeküdt egy lánnyal is. Hűségesnek maradni emberfeletti tett lett volna?
 
Tudom, hogy sok olvasó kész válaszokat szeretne, de én nem akarom megmondani, hogy Gudmund jó fiú volt-e vagy rossz. És az sem derül ki, hogy Seth megbocsát-e neki, vagy sem. Nem akartam rajtuk keresztül egy ideális párt bemutatni, már csak azért sem, mert ahogy mondtam, irtózom attól, hogy tanulságokat osztogassak. Talán Seth jobb fiút érdemel, nem is ez a lényeg – hanem az, hogy miután egy újabb dolog fordult a feje tetejére az életében, egy újabb holtbiztosnak tűnő tényezőről tudta meg, hogy az másmilyen, mint amilyennek gondolta, mindezek után ő erős tudott maradni. A happy end szerintem nem két emberről szól, hanem rólad – egy emberről. Ami engem érdekelt, az nem az, hogy mi lesz Seth-tel és Gudmunddal (a Chaos Walking-trilógiában talán ez még foglalkoztatott), hanem az, hogy mit kezd Seth magával, ha eljut odáig, hogy már semmiben sem lehet biztos. Ez az igazi kaland!