A svábok – és más németek – vándorlása, szervezett betelepítése a mintegy háromszáz évvel ezelőtt a Magyar Királyság – török megszállás folytán – elnéptelenedett területeire irányult. Ez a népvándorlás – a korábbiakkal ellentétben – Nyugatról Keletre, a Duna mentén zajlott és az új települések is főként a folyóhoz közeleső vidékeken jöttek létre. (Németül ezért is dunai – Donauschwaben – a megnevezés). Bár Hölderlint akkor még nem olvashatták, vele egybehangzóan úgy vélték: itt akarunk építeni. / Mert folyamok teszik termővé / A földet (Az Iszter).

Egy másféle Svábvándorlásra a szélsőségek korában, a 20. században került sor, ezúttal ellenkező irányba ment végbe: a II. világháborút követően, kényszerűségből. Sokaknak menniük kellett, mások maradhattak. A dunai németek felét elűzték és szétszórták. Így például rokonságom egyik része a Rajna mellékére, a másik pedig Türingiába került. Ez azonban számukra nem volt valamiféle hőn áhított „anyaország” (akkoriban Nyugati, ill. Keleti zóna, a későbbi NSZK, ill. NDK), már csak azért sem, mert az odaérkezőket olykor magyar cigányoknak nevezték...

A jelentős kulturális szakadék a földművelő életmód változatlanságából, az önellátásban és elszigeteltségben élt évszázadokból adódott. Ez a helyzet nemcsak archaikus hagyományaik fennmaradásával járt, hanem a közösségek fejlődésképtelenségét, továbbá az egykor hátrahagyott honi környezettől való leszakadásukat is elősegítette. Ahogy aztán a modernizáció a század közepén – különösen az erőszakos „kollektivizálás” formájában – áthatóvá vált, az életmódváltás és az asszimiláció is felgyorsult. A kortárs német kultúrákkal való kapcsolatot – a kommunikációs nehézségeken és hatalmi korlátozáson túl – a 18. századi vidéki tájszólások sem könnyítették meg. A különféle – és a magyarban egykor létezőknél sokkal erősebb – dialektusok folytán kevesek számára adódott a mai németre való átváltás lehetősége. 

Pár éve Pécsett két svábul beszélő idős asszonnyal váltottam szót. Elmenőben hallottam amint az egyik azt mondja a másiknak: egy német... Amióta nagyanyám meghalt, nem használom a „tájszólást”, nincs körülöttem senki, aki értené.

Ami ebből az egykori német kulturális zárványból megmaradt, az elég kevés: néhány idős ember, sok emlékkel; helytörténeti múzeumok, nosztalgiák; továbbá számos kínos stíluskombináció, amelyhez hasonló posztmodern variációk minden felbomló tradicionális kultúrában nagy számban lelhetők. Ezért vetődik föl méltán a bevezetőben említett kérdés: Mi van jelen? Mi valóságos?