bezár
 

film

2008. 01. 17.
Pirkadattól alkonyatig
Robert Rodriguez: Grindhouse - Terrorbolygó
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Pirkadattól alkonyatig Robert Rodriguez több mindenhez ért, mint egy átlagos amerikai rendező (vág, zenét szerez, fényképez stb.), és ezeket általában még magasabb színvonalon is műveli kollégáinál, de egy valami mindig kifog rajta: a saját forgatókönyv. Bármennyire ügyes annyi más téren, az írás egyszerűen nem kenyere. Választott műfajaiban viszont nem is a tökéletesre csiszolt forgatókönyv a legfontosabb szempont.
Amíg Rodriguez bevallottan a grindhouse örökséget akarja gondozni műveivel (tisztelet a kivételnek), nem kell foglalkoznia a forgatókönyv hiányosságai miatt őt érő jogos kritikával, ez a „műfaj” ugyanis nem erről szól. Nem mintha ártana az efféle filmnek a stabil cselekményváz – nagyon is jó az, ha van (mint mondjuk Romero klasszikusainál), de ha nincs, és a rendező minden egyéb területen messze átlag felett teljesít (mint mondjuk Tobe Hooper A texasi láncfűrészes mészárlás esetén), egy szót sem lehet szólni. Legfeljebb nem mondjuk az adott filmre, hogy különösebben emlékezetes lenne, ami igaz a Terrorbolygóra is: meg lehet szeretni, az első pillanattól az utolsóig szórakoztató, de az azért jelent valamit, ha valaki már kétszer látta, és néhány nap elteltével alig tud 1-2 szót szólni az úgynevezett cselekményről (velem ez történt).

Grindhouse - TerrorbolygóAmi megmarad a nézőben, az nagyjából egy bejáratott zombimozi-panelekből és Dan O’Bannon klasszikus Return of the Living Deadjéből építkező ál-grindhouse mozi kellemes emléke. Utóbbi több értelemben is igaz: „valódi” grindhouse-t ma már nem lehet forgatni, hiszen ezeknek a lepukkant mozikban rég befellegzett, másrészt viszont a rendező a grindhouse filmkészítés íratlan szabályait is rendre megszegte. Filmje inkább egy valódi grindhouse-filmmaker nedves álma, mint a semmiből, sebtiben összerántott kommersz mozi: itt bizony egymásnak adják a kilincset a dollármilliókat érő világsztárok, és némelyik speciális effektus árából egy sokat tapasztalt exploitation direktor három egészestés mozit is kihozna, a maradékból pedig fagyizni vinné az egész stábot (mind a két technikust, na meg a zombikat alakító szabadnapos autószerelőket). Ebben az értelemben tehát Rodriguez már megcsinálta a maga Grindhouse-filmjét, kevésbé tudatosan, viszont sok szempontból hitelesebben – Alkonyattól pirkadatig álnéven tessék keresni a tékában.

A jól körvonalazható sztorit el lehet vitatni a rendezőtől, a jó ötleteket viszont nem (pl. az Evil Dead-szériát idéző, már-már képregénybe hajló géppuskalábú amazon szerepeltetése teljesen a helyén van). Az eltalált gegek mennyiségét illetően Rodriguez biztosan felülmúlja a partner Tarantino teljesítményét, aki jóval következetesebben (azaz összeszedettebb szkriptből), viszont közel sem annyira fejlett ritmusérzékkel dolgozott. A jó ötletekkel pedig sok mindent el lehet érni, Rodriguez például a pályája elején ugyanabból az „amire emlékszem Leone és Woo filmjeiből”-ötletcsomagból hozott ki két nagyon korrekt filmet (El Mariachi, Desperado), és hasonló élményekhez kapcsolódik az – egyelőre – fiktív Machetehez készült trailer is, amely szerény véleményem szerint a Grindhouse-projekt legjobban sikerült Rodriguez rendezte darabja.

A rendező ugyancsak jól válogatta össze a színészeit. Egyébként is ügyes ezen a vonalon, most viszont olyan előadókból sikerült vállalható arcokat faragnia, akik talán már maguk sem hittek a csodában. Elsősorban Jeff Fahey-re és Michael Biehnre gondolok, akik ráadásul még testvérnek is eladhatóak némi hasonlóság apropóján, ami persze nem feltétlenül szempont (legalábbis amióta Sean Connery eljátszotta Dustin Hoffman apukáját, James Caan pedig Al Pacino édesbátyját). Biehn nem rossz színész, de annyira azért nem is jó (a Sátáni megszállottság című Friedkin-film középszer felé hajlása pl. az ő lelkén [is] szárad), úgyhogy különösen hálás lehetett a szerepért. Még kellemesebb meglepetés Fahey, aki az eltalált karakternek köszönhetően még a Rose McGowanes-Freddy Rodriguezes fő cselekményszálat (vagy mit…) is háttérbe szorítja.

Van itt aztán még kötelező elemként Tom Savini- és Michael Parks-cameo, meg Bruce Willis is bebizonyítja néhány snitt erejéig, hogy a Die Hard 4.0 csak kósza kitérő volt (bárcsak így lenne). Rodriguez csak egy szempontból rontotta el a castingot, viszont immár másodszor: a korai filmek állandó zenész-színésze (a latin rocker Tito Larriva – Tito & Tarantula) után egy ideje más irányból szemezget epizodistát, ami hiba. Legalábbis nekem sem a Black Eyed Peas-es Fergie, sem a bugyinedvesítésben erős Enrique Iglesias (Volt egyszer egy Mexikó) nem hiányzott egy műfaji határokat áthágó és újraértelmező Rodriguez-filmbe. Kapunk viszont cserébe egy szép Fulci-idézetet, amit személyesen Tarantino celebrál (pontosabban az ő szemén celebrálják), és ez külön öröm (akárcsak a hongkongi Őrült küldetés-sorozat egyik részét idéző minimotoros száguldás).

A Grindhouse-projekt egészként szerencsére túlmutat önmagán, ami mindkét filmet picit jobb színben tünteti fel annál, amilyen valójában, a double feature élmény különlegességéről és vonzerejéről nem is beszélve. A többnyire nagyon jól sikerült ál-előzetesekkel (pl. Don’t!) kiegészített, három órás ajándékmozit Európában sajnos kettőbe vágták, ami nagy vétek volt, akár alátámasztják a döntést kereskedelmi szempontok, akár nem.

Grindhouse - TerrorbolygóHarsányságának köszönhetően a Terrorbolygó vitte el a két film közül az „igazibb grindhouse” címet, pedig a Halálbiztos kicsit megtépázott renoméja több fronton is védhető. Egyrészt QT műve még csak-csak eladható olcsó produkcióként, Rodriguezéről ellenben süt a nagy lóvé (ami hitelesség szempontjából még akkor sem jó, ha egyébként az utóbbi film volt olcsóbb). Másrészt attól, hogy a Halálbiztos kevésbé ismert exploitation alműfajokon alapszik, még ugyanúgy a grindhouse-mozizás emlékét őrzi, sőt, képi világában hitelesebben is idézi meg a vonulat fénykorát (hetvenes évek) az – inkább a videókorszakra (nyolcvanas évek) hajazó – Terrorbolygónál. Végül nem nehéz beilleszteni a grindhouse világába Tarantino valóban kicsit terjengősnek tűnő dumamániáját sem: bevett fogás volt ezekben a filmekben a színészek beszéltetése költségkímélés miatt: vagy a filmidőt töltötték ki dialógussal az írók a drágább jelenetek között, vagy azokat a részeket „váltották ki” ezzel a módszerrel, amelyekre semmi lóvé nem jutott (ld. „– Támad a 80 láb magas répaszörny! Meneküljünk! – És milyen hatalmasak a fogai! Biztosan a sugárzás tehet róla!” stb. stb.)

Tarantino filmje tehát kicsit aránytalan és túlságosan bőbeszédű, Rodriguezé pedig pörgős, élvezetes, de nem túl emlékezetes lett, ráadásul ebben a formában, különválasztva egymás hatását sem erősíthetik. A Grindhouse-projekt összességében nem sikerült rosszul, de az alkotók picit elkapkodták a dolgot. A felszínen látható tudatosság és magabiztosság (pl. roncsolt képminőség, „missing reel”-feliratok, álelőzetesek) mögött érezhető némi bizonytalanság. Azért ez is bőven megteszi, amíg a két agytröszt elkészíti az újabb Kutyaszorítóbant vagy Desperadót – aminek lassan itt lenne az ideje.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Orosdy Dániel --


További írások a rovatból

Mozart in the Jungle
Ari Aster: Fehér éjszakák
Danny Boyle: Yesterday
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről

Más művészeti ágakról

irodalom

Hogyan beszéljünk a jelenről Hogyan beszéljünk a jelenről
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 6. nap
Interjú Fejérvári Zoltánnal pályakezdésről, oktatásról, mentorokról, itthoni és külföldi lehetőségekről
Voicingers workshopok Budapesten
irodalom

Saját utat törni Saját utat törni
Prae Műfordító Tábor, beszámoló, 2. nap


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés