bezár
 

film

2007. 06. 06.
Retinához dörgölőző popsik & tőből arcba szakadó combok
Quentin Tarantino: Halálbiztos (Death Proof)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Retinához dörgölőző popsik & tőből arcba szakadó combok Tavaly ilyenkor felhívott Quentin, kérdezte, hogy nincs-e kedvem kiugrani, lenne egy cameo az új ökörködésükben, összeröffennek a régi haverok, piálnánk, csajoznánk és végre dumálhatnánk egy nagyot, mondtam, hogy most semmiképp, mert szakdogát írok és megígértem anyámnak, hogy… Véresen komoly kritikánk következik!
April March: Chick HabitDeath Proof Car
Quentin Tarantino képzelete kimeríthetetlen, mert egy videotéka polcain tárolja, s ha fel kell elevenítenie valamit, akkor végignéz ötven filmet, megjegyez ötszáz jelenetet, s annyira magáévá tesz egy műfajt, hogy a mash up mindenképpen kitüremkedik, jól leöntve egy sajátos, csak rá jellemző szósszal, kiegészítve abbahagyhatatlan kultúrkritikai párbeszédek és végtelen idézetgyűjtemények nézőbarátra vágott változatával, ráadásként középső ujjal jól bemutatva a szerzői film és műfaji film örök csikicsukijából eminensen felkészült elemzőknek és kritikusoknak. Ezen túl QT olyan megkerülhetetlen pontokat helyez el bizonyos zsánerek fejlődésében, amelyek, ha nem is változtatják meg a filmkészítés történetének későbbi menetét, de újra köztudatba hozzák ugyanezeknek a zsánereknek esszenciáját – és az esszencia farvizén magukat a zsánereket (azaz filmenként egy teherautónyi filmet), s a direktor mindeközben egy snack bar teraszáról röhögve nézi, amint egyetemisták, filmesztéták és DVD-kiadók izgatott hada megrohamozza a 20 éve, érdeklődés hiányában bezárt téka raktárát.

poster 01Legutóbb, a Halálbiztossal sem az volt a baj itt Magyarországon (vagy Európában), hogy aljas üzleti érdekek és gonosz számítások miatt a szabadkőműves világösszeesküvés csak nagyon kevesek számára látható láthatatlan zászlaja alatt kettévágták és a Rodriguez-féle Planet Terror nélkül, ám 27 perccel vágatlanabb változatban mutatták be. A baj sokkal inkább az volt, hogy magasról szartak a két kontinens (értsd: USA & EU) B-moziközönsége és C-filmbuzijai között feszülő kulturális sajátosságok eltérő rétegzettségére, a különböző poster 02„médiumok” (pl.: autósmozik, videotékák, éjszakai tiltott-titkos filmklubok stb.) eltérő kultúrtörténeti szerepére és arra az édes nosztalgiára, amit adott ország azóta némileg megöregedett közönsége visszamenőleg ezek iránt érez, vagy érezni vél. Mindennek fontossága azért van, mert Tarantino is ilyen generációs nosztalgiától indult el, előkeresve két évtizedes élményeit, megteremtve annak a világnak az illúzióját, amelyben ő felnőtt, leporolva a grindhouse mozik és a slasher vagy exploitation filmek kultuszát. Innen pedig két irányba folytathatjuk az agymenést, lássuk:
poster 03
(1) A Halálbiztos Amerikában (USA) azért bukhatott meg, mert a popkornfaló-kólanyálú közönség ingerelhetősége és igényéhsége nem arra reflektál tömegestül, amire Tarantino, Rodriguez és haverjaik, azaz ahogy a Kutyaszorítóbannal vagy az Alkonyattól pirkadatiggal vagy leginkább a Kill Billlel érzékeny, esper-képességekkel megáldott felszolgálóként ráhibázott arra, hogy a köz éppen mit kajálna, úgy ezúttal nem sikerült, azaz nem sikerült annyira magával ragadnia a nagyközönséget, amennyire az első bekezdés végén gúnyosan jellemeztük a „szakmát”. Az ottani fogyasztó tömegek nem értik, „jelenleg” nem értékelik, „mostanában” nem zabálják be a kacsintás posztmodern gesztusát, ha ennek az összekacsintásnak a tárgya az, amit éppen a Halálbiztos című film hoz elő és mindaz a filmtömeg, ami mögötte van. Jobban összeállított menü lehetett volna egy Pinku Eiga sok pici cicivel, Visual Kei-zenékkel és softcore szadomazóval, de méginkább egy amolyan igazi feelinges-képregényes superhero-story világmegmentéssel, laza hétköznapi kocsmázásokkal és bálnahányásnyi metagiccsel ( = giccs a giccsről).

(2) Egyik haverommal megfogtuk a tutimadár lábát, s abban maradtunk, hogy ha már nincs különösebb beleszólásunk a világ menetébe, legalább én megírom, amit kitaláltunk. Miután tudatosítottuk egymásban a fentebb említett kulturális elkülönböződést és ráébredtünk posztnetmodern beállítottságunkra, miszerint ismerünk rengeteg mindent, amiről fogalmunk sincs (pl.: a grindhouse-élményt vagy különböző szövegekből az exploitation filmek tetemes hányadát), mi tudjuk a Halálbiztos tökéletes itthoni sikerének titkát. Ezt a filmet ugyanis vagy az Ugocsa-szerű kihalófélben lévő fapados (…hogy párnás székek ne ülepíthessék a sötétben fröccsenő gecit!) mozikban kellett volna vetíteni vagy egy gazdagabb haver lakásában a sárga videokazetták kultúrkorszaka előtti rongyosra másolt kaziról, hangalámondással.
Death Proof Crash
Mindezen „témák” ultrahiperszubjektív kimerítése után térjünk rá más fontos kérdésekre, például arra, hogy kik lehetnek ennek a Quentin Tarantino nevű filmrendezőnek a szellemi rokonai. A válasz sokakban már régen ott lappanghatott: Jorge Luis Borges és Umberto Eco. Csak röviden (éppen a párhuzam egyértelműsége miatt): Eco azért, mert az általa választott műfajokat (történelmi regény, krimi) éppen úgy lerombolta és újra felépítette (ezáltal egy műfaj történetében mindenképpen megkerülhetetlenné téve saját könyveit), ahogyan Tarantino (Umberto Eco képzelete kimeríthetetlen, mert egy könyvtár polcain tárolja…), s az egyikük-másikuk által használt „intertextuális” rendszerek legalább annyira sokrétűek, anakronisztikusak (QT: mobil, lapos zenegép és 2007-es autópálya egy kvázi 1970-es évekbeli álközegben – UE: 20. századi filozófusok gondolatai és problematikája egy kvázi középkori álmiliőbe helyezve stb.) és a maguk módján (az átélhetőség lehetetlenségét távolságtartással és műfajelidegenítő technikákkal félretolva) személyesen átéltek. Borges pedig: több más szembetűnő közös vonás mellett a legfontosabb három az, hogy (1) hasonló műgonddal készített hasonlóan első ránézésre lendületesen befogadható műveket (ahogy Borges minden mondatának kutatható referencialitása, forrása és beágyazhatósága van, úgy Tarantino minden képkockájának is) – (2) mindketten annyira és olyan tehetséggel vonzódnak egy alsóbb műveltségi szint termékeihez (JLB: tangók, gauchók, krimik – QT: B- és C-mozik, kocsmai dumálások), hogy ezekből ihletett műveik az ismeretlenség és lenézettség lápjából a művészetelméleti folyóiratok címlapjára emelték az egész háttérműfajt és „szubkultúrát”. – (3) mindketten olyan művekről fogalmaznak, olyan művekről beszélnek és olyan (valós vagy kitalált) művekből idéznek, amelyeket ők szerettek volna megcsinálni.
Death Proof
Aztán ott van a filmben szereplő nők problematikája. Néhány kritikus (Ladies first!) a Halálbiztos hibájának rótta fel, hogy csak olyan mondatokat ad a filmben szereplő nők szájába, amiket nők soha nem mondanának. Baromi nagy félreértés ez. Tarantino szigorúan tartja magát egy választott zsáner és a zsánerhez köthető stilisztika nőképéhez. Nem mutat többet, nem ad többet és mást a szájukba, mint amennyi a zsáner szigorú, következetes és korlátolt szabályai szerint a szájukba való. Avagy a közönséget nemek szerint érthetetlenül megosztó értetlenkedő problémafelvetés ez az egész.

Miért elfogadhatatlan, Kedves Nők, hogy vannak olyan filmes alműfajok, ahol a szereplő nőket nagytotálban riszált popsija és asztallapon támasztott hosszú combja jellemzi? És akkor a dekoltázsból vagy bikiniből majdnem kibuggyanó, gusztusosan hatalmas ciciket ki is hagyta QT, pedig valahol azok is e zsáner világához tartoznak, ahogy például Russ Meyer a Halálbiztos második fele előképének tekinthető Faster, Pussycat, Kill, Kill!-jében (1965) vagy Andy Sidaris Playmate-nyuszikból, pirotechnikából és John Rambo fegyvertárából építkező és ezekben ki is merülő B-univerzumában is állandó, hangsúlyos és jellemző motívumok.

Death ProofEgyébként, ha a csajok vagy a (főbb és mellék)szereplők összességét nézzük, akkor egy sokkal bonyolultabb és általánosabb kérdéskörrel találkozunk a lebutított felszín alatt, mint amit a fentebb önmaga nevetségességében megforgatott diskurzusból gondolni lehetne. A két lánycsoport tagjai nem csinálnak mást, mint lötyögnek az élet nevű fregolin: dumcsiznak, pasiznak, lazán melóznak valamit, keményen és sokat piálnak, szexelnek vagy majdnem szexelnek, szoftosan drogoznak, magazinokat olvasnak, folytonosan szívatják egymást és a maguk módján feszegetik saját határaikat (leginkább Vanessa Fertilo/Arlene (Butterfly) [a]http://en.wikipedia.org/wiki/Bump_and_grind[text]bump and grind[/a] táncára gondolok az első rész végén vagy Zoe Bell kaszkadőr-mókázására egy száguldó, Richard C. Sarafian Vanishing Pointja (1971) óta kultikus, fehér Dodge Challenger R/T motorháztetején). A férfiak felskiccelt pszichológiai állapota sem jobb ennél: vagy csatolmányai a magas fordulatszámon semmittevő lányoknak (mint Eli Roth/Dov és Michael Bacall/Omar), vagy beleégtek a cáfolhatatlan éleslátással, világismerettel és bölcsességgel megmagyarázott nihilbe (Michael Parks/Texas Ranger Earl McGraw), vagy a valószínűleg munkanélküli lét feloldhatatlan és idegőrlő egzisztenciális vákuuma okozta frusztrációkat stílusosan „arctalan” gyilokvágyban vezetik le (Kurt Russel/ Stuntman Mike). Ez a mindenkiből párálló (mint benzin a forró betonon) önrombolás, az erőfeszítés teljes „kiküszöbölése”, a rejtett vagy nyílt devianciaveszélyes elemek vállalása és a hedonista közvetlenség alapvetően a szereplők karakterei által körülhatárolt világ logosznélküliségből ered, aminek egyenes következménye a két kaszkadőrcsajból kirobbanó gyilkos bosszúvágy és sajnos az „érintetlen” és tündi-bündi Abernathy (Rosario Dawson) brutális ökölagresszióban kulminálódó elállatiasodása is.
Rosario Dawson
színes feliratos amerikai thriller, 113 perc, 2007
18 éven aluliak számára nem ajánlott

rendező: Quentin Tarantino
forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
operatőr: Quentin Tarantino
producer: Elizabeth Avellan, Robert Rodriguez, Quentin Tarantino, Erica Steinberg
vágó: Sally Menke

szereplő(k):
Kurt Russell (Stuntman Mike)
Sydney Tamiia Poitier (Jungle Julia)
Rose McGowan (Pam)
Rosario Dawson (Abernathy)
Vanessa Ferlito (Butterfly)
Jordan Ladd (Shanna)
Tracie Thoms (Kim)
Mary Elizabeth Winstead (Lee)
Marley Shelton (Dr. Dakota Block)
Quentin Tarantino (Warren)
Eli Roth (Dov)
Zoe Bell (Zoe)
nyomtat

További írások a rovatból

2018. október 24-27., Primanima Elsőfilmes Animációs Fesztivál
Szilágyi Zsófia: Egy nap
Bryan Singer / Dexter Fletcher: Bohém rapszódia
Az Oscarra is nevezett Gyújtogatókkal indul a Koreai Filmfesztivál

Más művészeti ágakról

A zenészgörcs, avagy fokális disztónia kezelése
irodalom

Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt Paródiaíró, költő, publicista? Avagy ne címkézzük Karinthyt
Balogh Gergő Karinthy nyelvet ölt című kötetének budapesti bemutatója
art&design

Romváry-emlékkönyv Romváry-emlékkönyv
Romváry Ferenc: Romváry Ferenc, a képtárcsináló : curriculum vitae. Romváry Ferenc (magánkiadás, a Kieselbach Galéria támogatásával), Budapest, 2017, 407 oldal


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés