A festményeket tematikus egységekbe rendezve mutatják be, a kurátorok hét szekciót alakítottak ki, melyek egyenként önmagukban is teljes egészként működnek, ugyanakkor ennél sokkal fontosabb, hogy Embernek és Tátrainak sikerült ezeket a blokkokat értelmesen egymásba fűzni is, az egyes részek logikusan követik egymást, ennek köszönhetően a kiállításnak lett egy nagyon szép íve, amely mentén a befogadó egyre közelebb kerül a 17. század holland festészet esszenciájához.

Az első szekció a ráhangolódást szolgálja, ahol a befogadó a történelmi háttérrel ismerkedik meg – az informatív falfelirat mellett a festmények is beszédesek, tengeri csatákat, helytartók arcképeit, jól értelmezhető politikai allegóriákat látunk a falakon, melyek pontosan közvetítik a kor eseményeit és e mozgalmas időszak hangulatát. Az átgondolt válogatásnak köszönhetően a befogadó „képbe kerül”, és a festmények segítségével világosan megérti az aranykorhoz vezető események logikáját, a következő tematikai egységekben a kurátoroknak így már lehetőségük adódik arra, hogy a holland festészet egy-egy fontos elemét felvillantva vezessék tovább a látogató tekintetét.

A második blokkban öntudatos, gazdag polgárok képmásaival találkozik a befogadó, a kurátorok a holland portréfestészet sokszínűségére mutatnak rá ezekkel a munkákkal, hiszen a teremben éppúgy előkerülnek a különféle céhek tagjait megörökítő csoportképek, mint az egyéni portrék. Egyaránt találkozunk reprezentatív és intim, életképszerű alkotásokkal is. A válogatás igen erős, kvalitásos és fontos munkák kerültek ebbe a terembe, pl. Nicolaes Maes Jacob Tripről és feleségéről készített két festménye. Hasonlóan intenzív élményt ad a következő terem is, amelyben a képek a bőség témája köré szerveződnek: egzotikus tárgyakat, virágokat, gyümölcsöket ábrázoló csendéletek, a kirobbanó életörömöt hirdető zsánerek és a vanitas képek sorakoznak itt, amelyek nagyon jól működnek egymás mellett, és így együttesen képesek kifejezésre juttatni, amit Hegel így nevez: „a teljes magabeleélés a világba és a hétköznapiba”. Ez a hegeli gondolat folytatódik a következő egységben, a vallásos festészet munkáit bemutató teremben, ahol a kurátoroknak sikerül rámutatniuk a bibliai témák humanizálódására is.

E három átgondolt és jól felépített blokk után érünk el a kiállítás csúcsához, amely Rembrandttal és kortársaival foglalkozik. A holland festőóriás művészete igazán hangsúlyosan jelenik meg a tárlaton, a kiállítás 180 műve közül 20 Rembrandt alkotása. A Szépművészeti Múzeum ráadásul jelentős és kvalitásos munkákat szerzett meg, itt van például a művész elsőnek ismert festménye és egyik utolsó önarcképe is. A kurátoroknak ezt a húsz munkát pedig sikerült úgy elrendezniük a térben, hogy azok jól érvényesülnek önmagukban, de a köréjük kifüggesztett munkákkal is párbeszédbe lépnek. Ennek köszönhetően a befogadó megérti, hogy Rembrandt és „fényköre” miben hoztak újdonságot a tárlat elején bemutatott portrékhoz és életképekhez képest: a szín- és fényhatás drámai ereje, a pasztózus festésmód, a téma személyessé tétele, illetve a befogadó megszólítása e most bemutatott festmények közös jellemzője.

Gyakori, hogy az ilyen robbanások után egy kiállítás kicsit leül és már nem képes tovább fenntartani a néző figyelmét, itt azonban olyan, mintha új lendületet venne a tárlat és még jobban bevonna. Az urbanizációval foglalkozik a következő egység, és olyan munkákat látunk itt, amelyek megmutatják, „hogyan törődtek az ábrázolt egyének a világi dolgokkal is, hogyan viaskodtak az élet gondjaival, s ebben a nehéz munkában hogyan tettek szert világi erényekre”. A harmadik egység felhőtlensége, feltétlen életöröme ezekben a munkákban lecsillapodik, konszolidálódik, az allegóriák helyére pedig azok a zsánerek kerülnek, melyek témája a családi együttlét, a házimunka, a tudomány. És itt megint következik egy hatalmas robbanás: Vermeer geográfusa és asztronómusa áll egymás mellett, közöttük pedig a beugró térben egy távolabbi falon A katolikus hit allegóriája függ. A rendezést dicséri, ahogyan ezeket a munkákat egymás mellé helyezték: a befogadó tekintete folyamatosan ugrál egyik képről a másikra, hol a két kisebb munkát veszi szemügyre, hol pedig a hármat látja egységben. És még a Vermeerek után sem pihenhetünk meg, a kurátorok az utolsó teremben ugyanis a holland tájképfestészet remekeit mutatják be, főként Jacob van Ruisdael és Aelbert Cuyp munkáira koncentrálva, végül pedig Forgács Péter Rembrandt-morfok című alkotásával méltó módon zárják a tárlatot.

(Az idézetek Hegel Esztétikai előadások című művéből származnak. III. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 95–101.)

Fotók: Máthé Zoltán