Rem Koolhaas holland építész, urbanista, építészetelméleti és szakíró, a Biennále kurátora több ponton megújította a kétvénte megrendezett építészeti kiállítást. Az eddigi, elsősorban építészeti esettanyulmányok és kísérleti projektek bemutatására szorítkozó szekció idén a Biennále többi szekciójával együttműködve, igazi összművészeti eseménysorozattá vált. Ebből a megfontolásból meghosszabbították az építészeti kiállítás nyitvatartását háromról, a művészeti biennáléhoz hasonlóan hat hónapra, így a Biennále tánc- film és színházi programjaival átfedésbe került. Hatvanöt ország képviselteti magát az idei tárlaton a Giardini és az Arsenale tereiben, valamint Velencében külső helszíneken. A Biennále kurátora jelöli ki az adott évben érvényes témakört, ehhez igazodnak a nemzeti pavilonok és a központi Biennále-pavilonban látható kiállítás. Idén sincs ez másként, azzal a különbséggel, hogy a címadó központi téma, Fundamentals mellett a nemzeti pavilonokat felkérték, hogy az “Absorbing Modernity 1914–2014” kerettémához kapcsolódó munkákat mutassanak be. Két, egymással összefüggő tematika köré csoportosul tehát a 14. seregszemle, a modernitás kulturálisan eltérő felfogásából eredő sokszínűség, és az építészet elvont és konkrét alapjaira egyaránt utaló Fundamentals cím szolgált rendező elvként az országok kurátorai számára.

A nemzeti pavilonok közös témája és az összművészeti jelleg mellett Koolhaas kurátori koncepciójában a harmadik jelentős újítás a kétéves nemzetközi kutatómunka eredményeként létrejött Elements of Architecture kiállítás a központi Biennále pavilonban. Koolhaas tanítványai, a Harvard Graduate School of Design hallgatói mellett építőipari és egyetemi szintű szakértők bevonásával készült el az építészet alapelemeit és azok funkcionális fejlődését bemutató tárlat.

A cím szó szerint értendő, az építészek általanosan használt „építőkockáinak”, padló, fal, plafon,  tető, ajtó, ablak, homlokzat, erkély, folyosó, kandalló és a wc egyetemes fejlődéstörténetét ismerhetjük meg a tágas termekben.

Ezt a hagyományosnak mondható, narratív bemutatót ellenpontozza az Arsenaleban látható Monditalia szekció. A Corderie elnevezésű színpadiasan berendezett kiállítótér összesen 41 projektet mutat be Olaszország épített környezetének fejlődésével kapcsolatban. Ippolito Pestellini Laparelli, a Monditalia kurátora tudatosan választotta a régi hajógyári épületek közül ezt a hatalmas, hosszúkás teret, mert ebben a térben érvényesül az összművészeti fesztivál vállalás, a kiállításban rendszeresen tartanak performansz és színházi előadásokat, filmvetítéseket, valamint építészeti szakmai beszélgetéseket.

A Monditalia – az idei Biennále egyik legizgalmasabb kísérlete – arra vállalkozik, amire egy gondos kutatómunkával felépített, társadalomkritikus kortárs művészeti tárlat. Egy adott közegben egymástól függetlenül vagy egymáshoz kapcsolódóan, a jelenlévő társadalmi-politikai problémákra reflektáló, kreatív értelmezési kísérletek változatosságát kívánja bemutatni. Olaszország, egy tetszőlegesen kiválaszott euróapi ország a térségben jellemző problémákkal és azok lokálisan adaptált megoldási módszereivel. Egy esettanulmány részletes, több szempontú elemzését látjuk, amely alapján az egész Nyugati világ mélységében vizsgálható, történelmi, politikai és kulturális változtások tükrében.

A nyitó térben fogalmazódik meg a továbbiakban széleskörűen vizsgált probléma, az építészet helye a társadalomban, a produktivitás és a művészi kvalitás helyes arányai, a szociokulturális változásokra reagálni képes szakmai szerep. Mindezt látványos infografikák formájában jelenítik meg, majd egy gigantikus neon fénycsövegből álló épülethomlokzaton keresztül belépünk a Monditalia-ba. Délről Északra haladva, földrajzi koordináták szerint haladunk végig a 41 projekten. A teret középen színpadi függönyként választja ketté az 5. századból származó térkép, a Tabula Peutingeriana, amelyen megfigyelhető a Római Birodalom terjeszkedése. A térkép-függöny mögött az adott földrajzi helyhez kapcsolódóan, összesen 82 olasz filmből láthatók részletek, minden projekthez két film tartozik. Ravenna városához kötődik például Michelangelo Antonioni 1964-es kultikus filmje, a Vörös sivatag, amely egyébként abban az évben a Velencei Filmfesztivál nagydíját is elnyerte. A bemutatott filmekből egy szűkebb válogatás egész estés vetítéseken is megtekinthető.

A folyamatos kísérletezés eredményeként létrejövő interdiszciplináris projektek összessége  árnyalja az Olaszországról alkotott mai képet. Az ország múltja és jelene erőteljesen összefonódik az épített (és természetes) környezet visszafogott vagy radikális változásaival. A bemutatott munkák olyan földrajzi, társadalmi és szociokulturális különbségekről beszélnek építészeti jelenségek, problémák segítségével, amelyek nemcsak Olaszország, hanem egész Európa identitását meghatározzák.

Néhány példa térben és időben ugrálva: olasz diszkókultúra hatvanas évektől máig tartó fejlődésének építészeti vonatkozásai mellett a 2009-es l'aquilai földrengés képeivel találkozunk. Izgalmas a nemzetközi építészet-teoretikusok és kutatók közreműködésével létrejött Radical Pedagogies projekt is, amely a hatvanas-hetvenes évektől a világ több pontján megjelenő olasz alkotók urbanizációs törekvéseivel foglalkozik, hogyan lehet ideológiát közvetíteni az urbanisztika és az építészet eszközeivel?

Az építészeti gondolkodás kortárs problémáit társadalmi kontextusban viszgáló projektek körébe tartozik a Theaters of Democracycímű. David Mulder és Max Cohen De Lara építészek a szirakúzai antik Teatro Greco (Kr. e. 5. sz.) félköríves színház szerkezetét vizsgálják, párhuzamba állítva a mai demokratikus államok parlamentjeinek alaprajzával. Arra a következtetésre jutnak, hogy a félköríves, tipikusan színházi struktúra a mai parlamenteknél is jellemző, az építészeti kialakítás tehát őrzi az antik hagyományokat, miközben a társadalmi berendezkedés és maga a demokrácia komoly változásokon ment keresztül az utóbbi évszázadokban. Az installáció egyrészt  kronologikusan mutajta be a parlamenti alaprajzok fejlődését a történelem során, másrészt kukucskáló nyílásokon tekinthet be a látogató a különböző országok mai parlamentjeibe.
Érdekes, idevágó párhuzamra bukkanhatunk a Biennále kiállítóinak sorában. Ausztria pavilonjában Christian Kühn kurátor Plenum. Places of Power címmel állított ki. A white cube térben zavarba ejtő sűrűségben a világ összes államának parlamentje látható 1:500-as arányú maketteken. A tipikus alaprajzok hasonlóságával, a nemzeti identitást kifejező épületek jellegzetességeivel a hatalom természete és annak vizuális reprezentációja kerül a középpontba.

A demokrácia színtereinek változása mellett aktuális téma a határvonalak, határterületek kijelölésének kérdése is. Bizonyos esetekben az egyébként tökéletesen világos kérdésre – hol húzódik két ország között a határ? – nem könnyű egyértelmű választ adni. Olaszország és Ausztria természetes határa az Alpok hegyláncain vezet. A határvonal meghatározott koordinátái azonban a globális felmelegedés hatására állandóan áthelyeződnek az olvadó jég mozgása nyomán. Ezt a nehezen megfogható változást rajzolja körül – szó szerint – az Italian Limes. A Similaun-gleccseren futó, GPS koordinátákban meghatározott határvonalat újra és újra átrajzolja a térképen egy rajzolókar, így a Biennále ideje alatt, minden nap egy gombnyomásra megrajzoltathatjuk az Olaszország és Ausztria közötti határ aktuális helyzetét egy papír térképen.        

Negyvenegy projekt, negyvenegy megvalósult ötlet látható a Monditalia szekcióban, a felvetett kérdések, problémák, történetek száma pedig végtelen. Kézenfekvő és néha meglepő példák arra, hogyan formálja az épített környezet a társadalmat és fordítva, hogy alakítják egy térség lakói az építészetet fejlődését.

A 14. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále részeként a Monditalia szekció 2014. november 23-ig tekinthető meg az Arsenale területén.