bezár
 

film

2014. 12. 04.
A siker bűzös illata
Dan Gilroy: Éjjeli féreg
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nincsenek többé határok. Dan Gilroy debütmozija a „rise and fall” gengszterfilmek újragondolásával sokkol, valamint a médiaszatírák legnagyobb fekélyét önti ránk meglehetősen aktuális L. A.-rémálmában. A Taxisofőr árnyékától messze vetődött, a zsurnaliszta-noirokhoz részben kötődik, összességében mégis sajátos hangú bűndráma.

Már a nyitójelenet rendkívül tanúskodó, és azonnal megágyaz a film lényegének: egy senki fémhulladékot lop az Angyalok városának félreeső szeméttelepéről, hogy bizniszt csináljon, majd a lenyúlás erőszakba torkollik, sőt, feltűnő, hogy a tettes vadállati ösztönnel támad, és pusztán egy tetszetős karórára fente a fogát. Nagyon is találó a honi cím: az Éjjeli féreg egy amorális vadorzót követ, amint az emésztőgödör legmélyéből felemelkedve a (látszólag) patyolattiszta csúcsig túrja fel magát. Mégsem szólhatunk igazi megnyugvást okozó sikersztoriról: a „rise”, a magasra jutás ugyanis egy hihetetlenül amorális karakter privilégiuma. Los Angeles immár az Ördög tanyája.  

Éjjeli féreg

A Jake Gyllenhaal által rémisztő erővel játszott Louis Bloom voltaképpen nem más, mint a Jim Thompson 1952-es noir-regényéből, A bennem élő gyilkosból (The Killer Inside Me) ismert Lou Ford seriffhelyettes 2014-es alteregója, egyetlen óriási különbséggel. Míg Ford végül nem teljesedhetett ki gengszterként, nem válhatott belőle valódi mintagyilkos, és a Csókolj halálra! című Aldrich-filmre rímelő robbanásfináléval együtt dőlt össze mentális és fizikai állapota, addig Bloomnak végül nemcsak, hogy sikerül a maszkviselés, álarcáról kiderül, az a valódi tekintete, mi több, bestialitását legitimálja az őt körülvevő világ. Thompson veretes noirt írt egy pszichotikus áldozathősről, Gilroy eredményesen befejeződő újságíró-gengszterfilmet jegyez. Fordot és Bloomot azonban keresztnevükön túl már-már sorozatgyilkosi, ún. modus operandijuk köti össze, műmosollyal, erkölcsök nélkül bűnöznek nem igazán saját boldogulásukért, hanem vérmes ösztöneik kielégítéséért.

Pontosan erre a betegességre reflektál a Gyllenhaal-karakter útja: eleinte a legmélyebb mocsokban turkál, majd addig kapirgál, míg tisztára moshatja magát. Az Éjjeli féreg elején látni, amint Bloom rezzenéstelen arccal fürkészi a kaliforniai tengerpart birkáit, ő a csontos arcú farkas, aki beszivárog, kisajátítja a közegét, majd önnön képére formálja Los Angeles southern gothic-hangulatú mikroterületét. Jó percepciós képességű figura, aki képes úgy érvelni, hogy helyezkedése biztos helyre juttassa, tud úgy viselkedni, hogy aktivizálódása nyerő pozícióba hozza. Akár egy ún. flaneurt is bámulhatnánk. Ő a sötét utcák királya, Gilroy olvasatában a szabadúszó éjjeli kamerások csúcsragadozója, aki pénzhez, felvevőgéphez jut, vérbe fagyott áldozatok agóniáját örökíti meg, és piacosítja. Az Éjjeli féregbeli utcakirály leginkább attól válik a ’30-as évekbeli klasszikus, pre-code gengszterek (Kis Cézár, A közellenség, A sebhelyesarcú) rokonává, hogy fegyver, nők, pia, autó (amelyet aztán egy jobbra is cserél) helyett kamerája a fegyver, pénze az erőszakos híreket közvetítő éjjeli csatorna nézőszám-növekedésével, illetve saját presztízsének emelkedésével nő egyenes arányban.

Gilroy úgy lép fel, mint egy író-rendező, aki azt hangsúlyozza, saját éjjeli bestiája az Amerikai Álmot éli meg, státuszt kap, ám ez a jutalom már nem örömöt takar, hanem éppen ellenkezőleg, az empátia totális hiánya szükséges ahhoz, hogy vagyonunk legyen. Gengszterfilm-sémát követ bukás nélkül, győzelemmel. Sőt, létezik egy jóval maibb, földhözragadtabb interpretáció: a globalizált, marketingorientált, medializált képekben (talk show-któl plasztikai sebészeten át iPhone-okig) csak úgy lehetünk valakik, csak akkor forr ki az identitásunk, ha gengszterré válva, társainkon átgázolva, már-már szociopatákként nyúljuk le a hasznot. Louis Bloom radikális élő példája mindennek: ő valóban szociopata, így hajtja saját malmára a vizet.

Éjjeli féreg

Pontosan ezért nem ildomos csodálkozni azon, mi Lou foglalkozása, és miféle emberek veszik körül. Az Éjjeli féreg antihőse ugyanis sosem fegyverrel, késsel, vagy hasonló tárgyakkal, hanem kamerával, képekkel gyilkol, helyesebben örökké az áldozatra fordítja a masinát, és a Roland Barthes-féle memento mori jegyében rögzíti, időbe fagyasztja, „memento morivá” lényegíti kárvallottjai haláltusáját. Gilroy szerint pedig éppen ebből folyik be a tőke: „ha kilóg a belső, te vagy az első”, vagyis aki a legvérbőbb híranyagot szállítja be, mi több, a legkiszolgáltatottabbak húsán élősködik kamerával, az diadalt arat. Essen szó Lou asszisztenséről, a naiv, majd vesztére önállósuló Rickről, netán a főszereplő riválisáról, az arrogáns Joe Loderről, Bloom rendre képeket használ a félreállításukhoz, ezt adja el, ezt piacosítja, majd ebből szerez pénzt, új alkalmazottakat, új vállalati furgonokat, így tud új céget alapítani, ez a felfutás pedig értelemszerűen az ő beteg egóját hízlalja, számára győzelmet biztosítva.

Posztmodern rákfenével állunk szemben, a merkantilizálhatósággal: bárkit meg lehet venni. Ilyen rangban Lou olyan éjjeli állat, mint például a tavalyi Isteni műszak mentősei, akik számára a halottak jelentették a kapitalizmus zálogát – Lou Bloom számára a nyers erőszakban tobzódó éjszakai hírcsatorna medializált képei jelentik a profitot, így válik ő bűnbe fektető kapitalistává. Gilroy egy ponton ráadásul az adottnál is több azonosulást teremt vele: amikor Lou verbális párbajt vív a haszonleső Loderrel, a közönség egy nagyobb szörnyeteg, vagyis Bloom sikerének drukkol, mintha csak a William Lustig-féle Mániákus skalpolójával, netán az Amíg alszol című spanyol pszichothriller őrült portársával vállalna közösségét. A baj ráadásul nem jár egyedül: az Éjjeli féreg ugyanis magára a címbeli csótányra összpontosít, végig őt követi szinte az összes jelenetben, így a publikum Lou Bloom rombolását kénytelen figyelni teljesen passzívan, beavatkozás nélkül. Michael Powell Peeping Tomja terel bennünket, a bűnöző kudarca nélkül, örökké az ő szemszögével.

Dan Gilroy végig a főkolompos szemszögéből láttat, rajta keresztül, az ő képeit fogyasztjuk. Ezt ráadásul a főalakot otthonába fogadó világ, az éjjeli hírcsatorna is legitimálja: amikor Lou örömittasan felvételt postáz, Nina, a veterán hírszerkesztő asszonyság pedig csaknem könnyeket hullat a gyönyörűségtől, a nézői mutatók emelkedésétől, kiderül, itt már nem kizárólag egyetlen ember okoskodása zajlik, hanem eleve a tágabb környezet is pszichotikus, keblére ölelve az erőszakot, kiárusítva a mocskot. Az Éjjeli féreg ebben a fénytörésben a nézői attitűdöt is kritizálja. Célba veszi a mindenkori képfogyasztót, és elárulja róla, hogy bár retteg a civilizálatlan viselkedéstől, valójában arra hajt, azt nézi reggel, délben, este. Kegyetlenül igaz tükör áll előttünk: mintha a Holtodiglan házaspárját néznénk, ezúttal egy híradós gengszterrel. Kertvárosi iszonyatfilm, párkapcsolati dráma helyett az Éjjeli féreg a feltörekvést bemutató bűndráma. Hasonlatként A Wall Street farkasa is szóba jöhet. Jordan Belfort úgy vált a Nagymenők Henry Hilljének alakmásává, hogy a tőzsdecápa legális álcája mögé bújt, pénzt szórt és női fenékről kokaint szippantott. Lou Ford úgy lesz 2014 Jordie-ja vagy Henryje, hogy PR-nyelvezettel, legális hírbeszállítói állással, civilizált mázzal az arcán teremti meg saját bűnkorporációját, és missziójához egy magát szintén épelméjűnek hirdető csoport asszisztál.

Éjjeli féreg

Szervezett bűnözés, egyemberes felállással. Míg az ’50-es évek két fekete-fehérben vett újságíró-noirja, a Billy Wilder által rendezett A nagy karnevál és az Alexander Mackendrick dirigálta A siker édes illata végül fekete filmekhez méltón bukásra ítélték kiskirályaikat, addig az Éjjeli féreg a csaknem kétkezes-balkezes szabadúszó újságírást úgy horgolja össze a bűnöző életmóddal, hogy mindkét foglalkozást sikeresnek nevezi. Médiaszatíraként így leginkább Sidney Lumet klasszikusával, a Hálózattal mutat rokon vonásokat, bár a hangsúlyt nem egy Howard Beale-féle áldozati állatra, hanem a nyomorító híradósokra helyezi. „Pokoli dühös vagyok, és ezt nem bírom tovább!” – a Lumet-mozi kántálásának negatív felhangjai Bloom számára pozitívan íródnak újra, csupán a moziterem közönsége lesz eszméletlenül mérges, amiért az Éjjeli féreg a Gonosz szemszögével azonosítja őket és a telihold idején elinduló vérfarkas-riporterrel együtt csapja rájuk a nehéz fémajtót.

 

Éjjeli féreg (Nightcrawler)

Színes, szinkronizált amerikai bűnügyi thriller, 2014, 117 perc

Írta és rendezte: Dan Gilroy

Zene: James Newton Howard

Operatőr: Robert Elswit

Vágó: John Gilroy

Szereplők: Jake Gyllenhaal (Louis Bloom), René Russo (Nina Romina), Riz Ahmed (Rick), Bill Paxton (Joe Loder), Kevin Rahm (Frank Kruse)

Forgalmazza: Big Bang Media

Korhatár: 16

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Miért egyszerre izgalmas és félresikerült a Mátrix feltámadások?
Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai
Interjú Grosan Cristina filmrendezővel arról, milyen közép-európai kollégákkal együtt dolgozni, és hogyan juttatta egy ártalmatlan Google-keresés a Berlinale Talents programba.

Más művészeti ágakról

art&design

Hova tűnt a lakástextil? Hova tűnt a lakástextil?
Vélemény az idei Texhibition című kiállításról
gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről
irodalom

Hétköznapi diskurzusok Hétköznapi diskurzusok
Kovács Viktor és Kovács Dominik voltak a Kötetlenül sorozat vendégei
irodalom

Rosta Rosta
Kísérlet Balassi kötetének rekonstrukciójára 4.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés