bezár
 

irodalom

2014. 12. 24.
Levegőhöz jutni: egy ismert világ krónikája
Nyerges Gábor Ádám Sziránó című prózakötetéről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
„A magyar próza – úgy általában – nagyon súlyos, enigmatikus és búvalbélelt. Ha az ember sokat fogyaszt belőle, el-elnehezül. Aki jóllakott a komolykodással, és egy kis levegőhöz szeretne jutni, mindenképp olvassa el a Sziránót” – olvashatjuk Darvasi Ferenc fülszövegében.

És igen, Nyerges Gábor Ádám első prózakötete az elkerülhetetlen sorstragédiák és katasztrófák világából egy könnyedebb, nehezék nélküli világba irányít, ahol a legnagyobb fenyegetést általános iskolás tanárnőnk alkalmi pulykamérge jelenti, ahol végre tét nélkül mosolyoghatjuk meg, nevethetjük ki e ránk kiszabott felszabadulásnak köszönhetően egy nagyon is szerethető kisiskolás mindennapi történeteit. És ahhoz, hogy a Sziránó azt nyújthassa, amit mindezek alapján elvárhatunk, egy percre sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mibe kezdtünk bele. Levegőhöz akartunk jutni.

Nem is csalódunk. A regény világa egy tipikusnak mondható általános iskola tipikus történéseiből és alakjaiból épül fel, középpontban Sziránóval: kiskamaszok, tanárok és szülők, duplamatekok és „duplaofők”, erdei iskola, a stadionná avatott kerti udvar futballmeccsei, szavak nélküli komoly szerelmek, minden kisiskolás fokon. Mindenki ismeri és tudja, hogyan zajlik egy átlagos általános iskola élete. Ebben a világban minden tipikusnak mondható, Sziránó kivételével. 

„Karinthy Frigyes földi helytartója”, az „orros faszi alteregója” átlagos kiskamasz, hol a kollektív csúfolódás tárgya, hol mindenttudó zseni, akinek mégis van egy – a regény megszületésére nézve is döntő jelentőségű – tulajdonsága: szünetlen önkommentárja, „önnarrálása” teszi különleges regényhőssé, egyben a regény talán legérdekesebb nyelvi eseményévé. Ez a nem szűnő belső monológ, amely helyenként nem csak az elbeszélés nyelvi formáltságát, hanem magát az elbeszélés irányát is meghatározza, nem csak megtörténtségében tétszerű, hanem a folyamatosan lesben álló, hallgatózó jegyző-szerepű narrátor működésében is. Regényhős és narrátor sajátos viszonya ez: hol Sziránó erősen reflexív és már az elbeszélés lehetőségével nyelvi megformáltságában is eleve számító belső monológja (elég csak Sziránó igen gyakori stiláris önkorrekcióira gondolnunk) kerül felszínre az elbeszélésben, hol magának ennek a monológnak közvetett lejegyzése. Mintha a regény elbeszélője, aki beszámol a külső történésekről, akin keresztül olyakor egyenesen Sziránó beszél hozzánk, alapos biográfusként ott állna minden sarokban, hogy majd realisztikusan, Sziránó ízlésének megfelelő dramaturgiával megírhassa a főhős történeteit, amely lejegyzésnek legfőbb bírálója maga a regény főhőse. Olykor ritka nyelvi eseményként maga a narrátor – mintegy kiszólva a regényből – kezd el beszélni hozzánk, nyílt őszinteséggel beszámolva a lejegyző-biográfus szerep olykori kudarcáról, önnön feledékenységéről: „A teljesség kedvéért azért még le kell szögezni, hogy a szomszéd citromsárga fürdőköpenyéből öv is került a szetthez, és bár Sziránó milliószor a lelkemre kötötte, hogy ha már erről írok, mint dramaturgiailag tényleg kurva fontos és nélkülözhetetlen (tudod, hogy olyan teljesen realisztikus legyen) dolgot el ne felejtsem, hogy honnan volt a lényeg: a köpeny, a nyaka köré csavart szép, piros köpeny, bevallom, elfelejtettem.” A váratlan személyesség mellett máskor önálló fejtegetésbe kezd, elszakad főhősétől, ugyanakkor tisztában van a függetlenedés következményeivel: „Hogy most mi a csodának kellett ide ez az amúgy teljesen szövegidegen fejtegetés a magyarság aggasztó állapotáról, joggal kérdezi majd mindezeket olvasva Sziránó, mégsem lesz igaza.”

A narrátor külső helyzete és a főhős szüntelen, folyamatosan hangzó belső monológja közti távolság nagyrészt teljesen felszámolódik, az elbeszélés mégsem vált első személyre, felértékelve ezzel a narrátor szinte már szolgai jegyző-biografikus szerepét, aki ezáltal mintegy „átadja” nekünk Sziránó belső monológját. „A másik lehetőség, az iskolában rossz fát tenni a tűzre. (Rosszul volt a kifejezés közhelyességétől, mégsem akart szóismétlésbe bonyolódni, még saját, belső gondolatmenetében sem. Bár volt egy sanda gyanúja, hogy azok a bizonyos igazán rossz emberek ilyen finomságokon például nem törik a fejüket. Hát akkor ezt igen rosszul teszik, egyezett ki magával, és csak azért is visszarendezte csapongó gondolatait a fősodorhoz.)” Annak ellenére, hogy a szerző talán túl sokszor hívja fel olvasója figyelmét főhős és narrátor kapcsolatára („Hogy Sziránó ezt a későbbiekben úgy narrálta (ki másnak, mint legfőképp saját magának)” – olvashatjuk a regény vége felé), e különös viszony mégis a kötet legsikerültebb és legizgalmasabb megoldása.

A kritika figyelme Darvasi Ferenc fülszövege nyomán a regény generációs jellegére irányul; kétségtelen, a Sziránó éppen abban erős, ami benne tipikus, ami a „generációs ráismerést” erősíti. Elég csak az osztály nagyhatalmi pozícióit erősen meghatározó fociskártya-kereskedelemre (másoknak: kosaraskártya) a Spice Girlsre vagy Harry Potterre gondolnunk, és nem mindenhol és mindenkor szaladgálnak az iskola „stadionjában” Rivaldók, Sherringhamek és Figók. Kérdés az, mennyiben közhelyes ezen populáris jelzőkarók segítségével pozícionálni egy generációt: nem kell túl nagy képzelőerő ugyanis ahhoz, hogy kitaláljuk, farsang közeledtével melyik két szuperhős-jelmez monopoljogáért küzdenek fáradhatatlanul az általános iskolás tanulók.

A „generációs ráismerés” lehetősége azonban nem sajátítja ki egy adott generáció számára a regény világát. Ki ne tördelte volna kezét sűrűn órájára pillantva az első randi előtt, ki ne került volna a faggató („Na és van már olyan kislány, aki tetszik?”) vagy a faggatott („Jaj, fujj, a lányok leprásak”) szerepébe az általános iskolai szerelmek témájában? „És így tovább, és így tovább. Mindig csak a lányok, úgy a lányok, és főleg: hogy a lányok, na, mi van a csajokkal, öcsi, bólint a családi barát és barackot nyom a fejére, hű de utálja Sziránó a barackot, meg ezt az egész alpári, kocsmai hangnemet is, amivel ez az ötvenes szeszkazán […] őt, Sziránót itt ugratni próbálja, hát nem őriztek ők együtt – mit is?”

A gyermekkor felől ez a világ éppen a gyermekkor naiv világképéből adódóan mitikus világgá avanzsálódik, minden apró-cseprő történés minimum világtörténelmi jelentőséggel bír. Az elsőéveseket figyelő tanárnők az „eljövendő világ beavatott és már mindent látott, titkos papnői” (…és az égiek), a magából kikelő Vivien pedig az ókori görög tragédiák kardalait zengi. Az iskola a történelem miniatürizált színpada, ahol rezsimek követik igen hamar egymást (le roi est mort, vive le roi), „detronizálások” és hatalomátvételek, nagyurak, „újnemesek” és a fociskártya-kereskedelemben monopolhelyzetbe kerülő „pénzarisztokraták” buknak meg, hogy helyükön új világrend szülessen, amelyet immáron „klónrobotok” fenyegetnek. Kasztrendszerek születnek, majd tűnnek el a világtörténelem útvesztőjében, és a tanteremig eljutni nem rövidebb és jelentéktelenebb, mint a Cannes-tól Párizsig. Ezt a világot még nem érinti a mindent átható szkepszis, a nagy elbeszélések felbomlása, a Végzet és a Gondviselés munkálkodik a regényalakok sorsa mögött. Mindezt persze a mentális-fizikai érési folyamatban köztudottan előrébb járó lányok értetlenkedve figyelik, miközben a kötet egyik legerősebb jelenetében az egyik legjobban megrajzolt alak, Vivien (tanárnő) az osztályfőnöki óra kereti között éppen a flörtölésről, a lányok iránti tiszteletről okítja a „hebehurgya, vad” fiúkat: „A fiúk leforrázva ültek. Kapituláltak. Oké, kész, nem értik, a világ hivatalosan is értelmetlen és logikátlan. Most akkor vegyünk kibaszott kókuszgolyót, vagy nem? Sziránó inkább a nem mellett döntött, nemcsak azért, mert esetlen és idétlen dolognak érezte volna, ha ezentúl bármelyik lányt tanári felszólításra kókuszgolyóval kezdi etetni, hanem nem is tudta, mi alapján válasszon közülük.”

A Sziránó másik erőssége a már tárgyalt főhős-narrátor viszony mellett ennek a homogén, naiv ’’világrendnek” a megteremtése, amely természetesen az irónia felől közelíthető meg a gyermekkor naivitása és a valóság között fennálló disszonancia tudatában. Ez az irónia azonban elnéző és megértő, a gyermeki-kisiskolás világlátást legitim erővé emelő irónia; éppen emiatt érezhetjük oly közelinek és könnyednek Sziránó világát.

Túléli-e azonban ez a homogén, gondosan kiépített univerzum a regény struktúráját érintő, valamint nyelvi-formai hibáit? A Sziránó egymástól elszakítható, önmagukban is megálló fejezetekből áll, amelyeket a főhős, Sziránó jelenléte, belső monológja, érzelemvilága tart össze. Laza szerkezet, amelyet egy másik írás keretei között érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni; ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni a többszörösen is lezárt és éppen emiatt túlírt regényszerkezet mellett. Ahogy említettük, a regény legfőbb textuális vonatkozása a főhős folyamatosan hangzó belső monológja, önnarrációja, amely A Halál Nagy Albuma című fejezetben megszűnik hangozni: „Ne tűnjön fel, hogy ő, Sziránó most ténylegesen abbahagyta az élete kommentálását (s csak mellesleg éppenséggel magát az életét is), ne legyen élet átmenet lét és nemlét között, csak amint a folyadék ellep egy már eszméletlen, öntudatlan tüdőt, folyjon be, belé ez a semleges közeg, ami belülről kitölti, s gyengéden kiszorítja belőle ezt a valamit, ami mindig mondat közben van. Így érjen véget a belső szöveg is, mondat közben, egyik pillanatról a (gluty)”

A belső monológ mint hang egyben a főhős életét is megkonstruáló erő, így annak megszűnése jelentené a regény zárlatát; ám ez a mondhatóság határán billegő, egyébként remekül megírt befejezés nem zárja le a regényt, az még kiegészül öt – a sorok írója szerint feleslegesen beékelt – fejezettel. Tovább árnyalja a helyzetet – már a könyvtárgyhoz tartozó –, de a regény fikcionalitását-valódiságát érintő csatolmány, amelyben egy, a saját bevallása szerint magát a szerzőt, Nyerges Gábor Ádámot ismerő személy, Lónyay-Molnár Piroska (megint csak túlírt) levelét olvashatjuk, aki a fikcióként íródó regény valóságtartalmát kéri számon a szerzőn, tovább bonyolítva szerző-főhős-narrátor viszonyrendszerét.

A túlbonyolított-túlírt regényszerkezeten túl a sokszor erőltetett fejezetcímek, nyelvi megoldások („kínossági okok”, „elvarázsolt transz”, „egyhetes elvolta”, „gerinci kérdés”, „születésileg erre volt kalibrálva”), valamint az olvasó türelmét gyakran kikezdő kurziválás (amely eljárás a kiemelés ezen formájaként több és áthatóbb értelmet kölcsönözne a szövegnek, mint ami valójában kinyerhető az olvasó jelentésképzése által) is a regény élvezhetősége ellenében dolgozik. Ezeket a formai-strukturális problémákat megoldva-megszüntetve a Sziránóról az az élvezhető, finom iróniával kezelt naiv világ juthat majd elsődlegesen eszünkbe, amely így fiatal kortárs irodalmunk egyik különlegessége lehet egy esetleges folytatás(sorozat)ban.

Fotó: Bach Máté (Vagány históriák)

nyomtat

Szerzők

-- Mizsur Dániel --


További írások a rovatból

irodalom

Az Irodalmi Szemle legújabb lapszámbemutatójáról
Kötetlenül vendége Vados Anna volt a Kis Présházban
Bemutatták Németh Gábor Dávid: Lebegő arborétum (Prae Kiadó, 2022) című verseskötetét

Más művészeti ágakról

Desiré Central Station 2022 – No Filter
Laurent Charbonnier & Michel Seydoux: A tölgy ‒ Az erdő szíve
Filmtekercs: Tíz a huszonegyből
Mark Mylod: A menü


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés