bezár
 

film

2015. 04. 07.
Friss Hús
Friss Hús 3.0, 2015. március 25-29., Toldi mozi, Budapest. A nemzetközi szekció kisfilmjei.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Március 25-29. között idén ismét megrendezték a Friss Hús rövidfilmfesztivált a budapesti Toldi moziban. Bár a kisfilmes mustra eredetileg a magyar kisjátékfilmekért jött létre, egészen pontosan azért, hogy a Filmszemle megszűnése után is bemutatkozási lehetőséghez jussanak a szakma legfiatalabb alkotói, már fennállása második évében nemzetközi fórummá vált, és idén, a fesztivál harmadik kiadásán is három nemzetközi blokk szemlézte a világ kisfilmtermését. Most ezekről szólunk.

A Berlináléról érkezett a német-amerikai rendezőnő, Janna Ji Wonders 30 perces alkotása, az I Remember. A film kapásból kettő rendkívül egzotikus tájat is bejár. Egyfelől egy olyan kaliforniai üdülőövezetbe kalauzol, ahol nincs felszabadult vakációzás, sem vakító kék ég és tenger, napsütés vagy szép testű turisták bikiniben, pálmafákkal. Egészen atmoszférikus közeget tár elénk a rendezőnő, egy vad, sziklás partszakaszt lepusztult weekendházakkal, melyek konokul rejtik el a bennük lévők történeteit, sok ellenséges vízzel, az óceánnal, amely megfékezhetetlen természeti erőként rombolja a partot, és az esővel, ami megállíthatatlanul esik. Teszi mindezt vintage hatású felvételeken, mintha egy dobozban találtuk volna meg a két tinédzser fiú, két legjobb barát sztoriját a padláson. És ezzel jutunk el a „másfelőlig”, egy barátság széthullásának visszafordíthatatlan következményeit látjuk a vásznon, és egy lelkiismeret-furdalás dzsungelében indulunk felfedezőútra. Az elkövetett bűn maga az emlékeit elmesélő fiú számára is ismeretlen terep, a helyi zsarunak adott vallomása az emlékezés és a megértés folyamatát érzékeltetve, mozaikosan tárja elénk a nyaralás eseményeit. Elbeszélőnk a visszaemlékezés során rádöbben, féltékenységből először majdnem gyilkolt, azután végigasszisztálta legjobb barátjának öngyilkosságát. A film egy bűnfilmes zsánercsavarral él, elbizonytalanítja a nézőt a valóság és az elmesélés viszonyában, vajon hazudik-e a beszélő? Nem ez a csavar teszi azonban erőssé a filmet, hanem valószínűleg (bár a lezárás tulajdonképpen nyitva hagyja kérdést) éppen az: nincs itt semmi csel. Valóban ez történt, és már soha többet nem lehet visszamenni ahhoz a pillanathoz, mikor még lehetett volna tenni talán valamit a fiatal érzelmeknek a kíméletlen óceán hullámaihoz hasonló, romboló hatása ellen.

I Remember

Last Base címen, Norvégiából utazott a budapesti moziterembe, a kiskörút partjára a Tribecán is megfordult film, az első nemzetközi blokk második darabja. Egy barátom kérdezte, hogy tudom-e, mit mondanak a bázisugrókról? Aki nem bír leállni, az előbb vagy utóbb bele fog halni. Éppen ez a drámai tétje Aslak Danbolt filmjének, két fiatal pasi harmadik, ugrás közben végzetes balesetet szenvedett barátjuk hamvait indulnak szétszórni egy utolsó bázisugrás keretében. Utolsó, mert nem elég, hogy a közös barát már belehalt ebbe a férfias, körülbelül a drogfüggőséghez hasonlítható, csak éppen társadalmilag egy fokkal jobban tolerált hobbiba, de ráadásul egyikük felesége gyermeket hord a szíve alatt. Ahogy a két barát felfelé tart az utolsó ugrás kiindulópontjáig, egyre több a fenyegető előjel, a grandiózus táj gyilkos ellenféllé, a szabadság önfeledt átélésének utolsó lehetősége pedig félreértelmezett kötelességgé, börtönné válik. A két barát össze is különbözik. Aki hamarosan apává válik, az az ugrás mellett van, aki pedig nem, az ellene. Aslak Danbolt filmje minden rendes vertigóban szenvedő nézőnek maga a tömény 14 perces suspense, szinte elviselhetetlenül feszültek a beláthatatlan mélység előterében lebonyolított, hétköznapi, poénkodós párbeszédek. Ugyanakkor eszembe jutott az a mondat, amit Ruttkay Zsófia mondott éppen a szintén a Friss Hús alatt megrendezett első magyar kisfilmes pitch fórumon. Idézni nem tudom, de hozzászólásának lényege számomra az volt, hogy ha pontosan tudod, hogy mit akarsz elmesélni, akkor lehet, hogy minden más körülményt elvethetsz, legyen szó helyszínről vagy formai megoldásról. A Last Base véleményem szerint ezen vérzett el. Egy férfidráma zajlik a vásznon, a fiatalból felnőtté, a kötelezettségek nélküliből felelősséget vállalóvá válás drámája. Ez a dráma már önmagában elég erős. Talán ha a stáb nem ítélte volna magát arra, főhőseihez hasonlatosan, hogy elmenjen a végsőkig, és ennyire erőt próbáló körülmények között dolgozzon, hanem megkeresi a történetnek egy ekvivalensét, egy másik helyzetet, egy másik helyszínt, miközben jobban kibontja a motivációkat és a viszonyokat, jobban megérthettük volna, hogy miről is akar a fiatal rendező mesélni. Így, bár a zsigeri hatás megkérdőjelezhetetlenül erős, a sztori szintjén nagyon sok empátiára van szükség.

Last Base

Capture címen láthattuk egy izraeli alkotóműhelyből Tamar Rudoy 16 perces kisfilmjét. A téma napjainkban, idehaza rendkívül aktuális, a képmáshoz való jog és a képkészítés jogi következményeinek szabályozása éppen radikális átalakuláson megy keresztül, egyelőre felbecsülhetetlen következményekkel járva a sajtóra vagy a dokumentumfilmezésre. A film főszereplője, Nofar rájön, hogy egy fotós engedély nélkül portrét készített róla, amit aztán ki is állított. Az izraeli film tétje azonban, bár nekünk ez volna a kézenfekvő, nem a sajtószabadság vagy a kifejezés szabadsága a személyhez fűződő jogokkal szemben. Hanem valami más. Valószínűleg éppen az izraeli helyszín hívja elő a nézőben már az első pillanatban a gyanakvást. Ha valaki sokat tud rólad, akkor ma nem alkotó, hanem romboló emberre gyanakszol. Ez a terrorveszély egyre általánosabb légkörének egyre közösebb átéléshez vezet. Nofar saját magát próbálja védeni, mikor megszerzi és széttépi a róla készült portrét. A viszonya a képhez azonban ambivalens. Igazából nem is akar megszabadulni tőle, hiszen az egy szép kép. Meg is őrzi a darabjait. A félelem ennek ellenére belé költözött, belsővé vált. A film végén Nofar otthon zuhanyzik. Bele lehet kötni, hogy ha fél, miért nem csukja be, miért csak behúzza a fürdőszoba ajtaját? A lényeg azonban pontosan ebben van. Ahonnan a betolakodó az utolsó képek alatt érkezik, ott csak Nofar széttépett portréja hever. Önmagunk elől pedig nem tudunk becsukni semmiféle ajtót. Tamar Rudoy filmje tehát egy sajtójogi kérdésen keresztül egy még ennél is aktuálisabb, egzisztenciális kérdésről beszél. Hogyan lehetne tenni valamit az ellen, hogy a félelem a leghétköznapibb cselekvéseinket is megmérgezze?

Az első blokk negyedik filmje szolgál valamiféle mozinézős feloldozással, Ilker Çatak Where We Are-ja (14 perc, Németország) mögött valóban annyit kell megérteni, amennyit a film vállal, és amit el is mesél, megfelelő eszközökkel, világosan és érthetően. Egy drogfüggő fiatal anya utolsó kalandra viszi gondozásba adott lányát. Alapvetően megszöktetni szeretné a nevelőszülőktől, az út azonban mindkettejük számára tanulsággal szolgál. A kislány, bár őszintén szereti az édesanyját, pontosan, felnőtteket, a helyzettel foglalkozó szakembereket megcáfoló módon látja annak a csapdának a rugóit is, amiben az szenved. Az anya a road movie végére pedig megérti, hogy ha valóban felelősséget akar vállalni a gyermekéért, akkor még nagyon sok tennivalója van, önmagáért, és azért, hogy a következő közös útjuk már ne szökés, ne egy újabb utolsó kaland legyen.

Where We Are

Az első blokkot záró animációsfilm igazi kivezetődarab. A brit Stephen McNally 5 perces szösszenete, a Meanwhile semmi mást nem hangsúlyoz, mint hogy ha valakikkel történik valami, azokkal közben történik az életük is. Nyilván minden karambol a sorsok ütközéséről szól.

A második blokk első darabja Oscar-díjas alkotás, The Phone Call. Mat Kirkby filmje (20 perc, Egyesült Királyság) igazán zavarba ejtő. Egy öngyilkos betelefonáló bombázza a beszélgetés fenntartásáért betartandó szabályaival a Happy-Go-Lucky (Hajrá, boldogság!) vagy a Blue Jasmine című mozikból ismerős Sally Hawkinst. Míg a telefonos beszélgetés abszolút működőképes, és az egymásért vállalt állampolgári felelősségnek is emléket állít, addig a film zárlata egy értelmezhetetlen fordulat és egy giccsparádé ötvözete. A tavalyi Pride című film a Friss Húson való szereplése után lett Oscar-jelölt, bár a díjat nem kapta meg, egy nagyon is egyszerű és hétköznapi drámában látták meg a világszintű horderőt a fesztivál előzsűri tagjai. A mostani oscaros film ennél sajnos lényegesen gyengébb.

The Phone Call

A második blokk második darabja ismét egy izraeli alkotás, Yotam Ben-David Remains című rövidje. A 30 perces kisfilm a lehető legtökéletesebben adaptál egy szokás szerint hetero kapcsolatokban ábrázolt drámai szituációt egy homoszexuális pár életére. Egyszerű és őszinte, kegyetlen és fájdalmas, és megpróbál helyreállítani egy viszonyulást, amelyik minden kapcsolatban haldoklik olykor. Az „egy csapat vagyunk” érzését. A bizalom és az egymás iránti tisztelet érzését. Az intimitást, azt a lelki és fizikai közvetlenséget, ami a leghamarabb párolog el, mikor először együtt, azután meg őszintén szólva már csak egymás mellett, egymás holmijait kerülgetve élünk. Az intimitást, aminek a hiánya csak fájdalmat szülhet. Főként a gyengébb, érzékenyebb és kevesebb eszközzel rendelkező félnek, ami ebben a filmben remek, olykor Stan és Pan-duót idéző szereplőválasztással vizuálisan is megjelent.

Emma Piper-Burket angol nyelvű, cseh kísérleti filmje volt a blokkban a felüdülés (How to Build a Terrarium a FAMU-ról). A valóság teljesen hülye, a benne helytállni próbáló ember ezt képes megoldani, éppen az alkotással. Azzal a biztos tudattal, hogy persze teljesen irányíthatatlan minden, de ez az egész káosz majd egy abszurd jelenetté fog válni, amit azon a nyelven mesélek el, amit ismerek, szeretek és értek. A film nyelvén.

A cseh szösszenetet egy brit-görög rövid követte (Killing my Girl, Tasos Giapoutzis). Rafa családja örül annak, hogy a fiatalasszony gyermeket vár, de nem tudnának egy lányt eltartani, fiúra volna szükség, aki nem csak az éhes szájak, hanem a jövő szempontjából is hoz valamit a bevándorló család életébe. Mikor kiderül, hogy a születendő gyermek lány, voltaképpen abortuszra kötelezik a fiatal nőt, akinek nincs hova menekülnie. A filmmel az a gond, hogy a téma nagyon fontos, az elbeszélés viszont nagyon felszínes, hiába a fekete-fehér, klasszikus külcsín, inkább csak technikailag veretes. Nem bontakozik ki maga a dráma, ami egy nélkülöző család és a gazdasági spekulációk bizonytalanságával szemben bizonyosan termékeny, a jövőt magában hordozó nő között feszül. Hogyan mond nemet egy család a jövőre, éppen a jövőt féltve? Ez lenne a tétje a dolognak. Milyen körülmények késztetik erre ezeket az embereket? Csupán vázlatosan látható.

A The Bigger Picture annyira kreatívan hatolt át a külföldi kisfilmek során, hogy be is vasalta a fesztivál díját. Azon túl, hogy egy testvérpár, két fiú próbál felnőni, és eközben idősödő, és elég rossz természetű anyjukról is gondoskodni, nem is kell erről többet mondani. Ez a 7 perces animáció valóban megoldotta a feladványt. Pontosan tudja, milyen élethelyzetről mesél, és milyen eszközökkel mondja el a történetét. A felnövés, az egymás ellen feszülés és az egymásra utaltság, a soha sehogy nem pótolható veszteség ötvözése ennyire röviden és szellemesen igazán kivételes.

A Misophonia és a The Noisemaker részben áldozata lett egy instant kisfilmes fesztiválnak. Mindenki azt hiszi, hogy ó, ilyen rövidke filmeket nézni könnyű. A fenét. Az a fajta negyed óráról negyed órára újraindított koncentráció, amit a folyamatos rövidfilmnézés kíván meg a film előtt ülőtől, legyen akár civil vagy szakmabeli, elképesztő. Egy idő után nagyon nehéz figyelni. Az ember agya kihagy. Ahogy az alkotás maga is nagyon komoly kihívások elé állítja a zömében kezdő, fiatal rendezőket. A Misophonia a norvég Marianne Skovdahltól ilyen szempontból önvallomásnak, ars poeticának is felfogható. Egy fiatal nő próbálja megérteni, hogy mit tehet az ellen, hogy túlérzékeny a hangokkal szemben. Ha nem tehet semmit, akkor kik a sorstársai és hogyan lehet megérteni ezt a helyzetet? Ha nem is akar tenni semmit, akkor mi a tanulság? Hát az, hogy elveszíteni az érzékenységet sokkal rosszabb volna. Ez a kisfilm voltaképpen a döntésről mesél: nem akarok meggyógyulni,  tényleg filmeket fogok csinálni.

A The Noisemakert is lehet az alkotói önreflexió felől értelmezni. Karolis Kaupinis filmje egy nagyon is működőképes szatíra. Egy iskolába egy miniszteri küldöttséget várnak, de valójában csak egy csapat gyerek érkezik pisilni. Az iskolában tanári kar van, gyerekek meg nincsenek. Mikor azt kapnák meg, amire vágytak, akkor azzal semmit nem tudnak kezdeni. Mikor azt akarják megszerezni, ami hiányzik, akkor pedig az egész film egy nagy rendezéssé válik, az iskolaigazgató centire pontosan lemásolja, milyen, amikor egy rendező egy terepszemlekor „átképzeli” és átalakíttatja a helyszínt. Egy bizonyos cél érdekében.

Barbara Ott neve nyugodtan feljegyezhető, a Sunny című német rövidfilm nagyon sok feladatot megold egyszerre. Pontosan ábrázol egy szociális, társadalmi és érzelmi helyzetet. Mindezt képes beletenni egy fordulatos történetbe, ami nem kíván meg többet elmesélni, mint a saját sztorija. Miközben olyan konfliktussal operál, ami a legtöbb nézőnél eleve kiveri a biztosítékot, senki nem szereti, ha egy csecsemő van veszélyben. Ez túl sok, ezzel nem lehet csak úgy hazardírozni. Itt nem is ez történik, egy feszes drámát látunk, pontosan és keményen, ökonomikusan és hozzáértéssel, a szereplőkre koncentrálva, nem pedig "szocióval" ábrázolva.

Sunny

Szinte üdítő volt, hogy mindezek után jött egy animációs film, ami érzelmi töltetével és állatvédelmi attitűdjével valami sokkal átláthatóbb és elsőre talán könnyebben feltérképezhető problémához vezetett. Sonia Gerbeaud és Mathias de Panafieu filmje (Faded Finery) olyan szolidaritásra tanít, ami végső soron ugyanaz, mint amit a Sunny című film üzenete is sugall. Legyen szó anilmált farkasokról vagy elvadult emberekről, a kiszolgáltatottaknak, az üldözötteknek segítséget kell nyújtani. A Sunny esetében maga a rendező fordult nyitottan és a megszokott közelítési módokat lerázva, újszerűen a társadalom peremére került pár felé. Annyiban megy tovább a francia animációs film, mint a német élőszereplős, hogy már a film története is erről az odafordulásról, szolidaritásról szól, mesébe csomagolva. Még akkor is meg kell tennünk az üldözöttekért való fellépést, hogy ha  ezzel mi magunk is közéjük állunk, célpontjává válva egy rideg és elvárásokkal teli társadalomnak. Talán változást érhetünk el. Egyszerűen puhulnia kell a viszonyoknak, és sokkal több ismeretre, empátiára van szükség, mint amennyi előzetes elképzelésre, ítéletre, elvárásra vagy tervre.

A Friss Hús és a rövidfilmes szemlék erénye éppen ez. Sokkal közelebbről szemlélik a kisfilmek a problémákat. Hamarabb fut át egy-egy krízishelyzet. Őszintébben lehet beszélni, hiszen kisebb a pénzügyi tét, és gyorsabban, hiszen kevesebb az átfutási idő a támogatási rendszereken.

Bad at Dancing

A Bad at Dancing kiváló lezárója volt a nemzetközi felhozatalnak (szintén a Berlináléról érkezett). A Lena Dunham (a Csajok kreátora) modorában megírt, megrendezett és eljátszott hétköznapi helyzet borzasztóan dühítő és nagyon szellemes. Az önzésről szól. És a magányról.

Felejtsük el a falakat. A Friss Hús nemzetközi felhozatala erre tanít. Van egy nyelv, a film nyelve, amin el lehet, és el kell mesélni azokat a történeteket, amiket élünk, amikben élünk. Amik a fejünkben vannak. Van egy nyelv, amin problémákról és örömökről, magunkról és másokról, bármiről mesélhetünk. Nagyon nehéz rövidfilmet csinálni, ahogyan rövidebb szöveget is nehezebb írni, mint hosszabbat. A rövidség nem könnyebbség, hanem kihívás. De a kisfilmek, ha sikerülnek, pontosak, szabadok és áttörnek bármilyen falat. Minden falat. Ezek a történetek ott peregtek a Toldi mozi vásznán. Hatalmas az igény erre, nem is csoda, hogy telt házzal futottak a Friss Hús vetítései.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Forgács Nóra Kinga --


További írások a rovatból

John Krasinski: Hang nélkül 2.
Viktor Kosakovskiy: Gunda
Emerald Fennell: Ígéretes fiatal nő

Más művészeti ágakról

art&design

Traumapanoráma Traumapanoráma
Lázár Kristóf: You can’t take another ache inside your body című kiállításának megnyitóbeszéde
színház

Shakespeare, amikor magyar és abszurd Shakespeare, amikor magyar és abszurd
Hamlear a Gyulai Várszínházban
Rómeó-misszió avagy Rómeó és Júlia a Kaposvári Egyetem harmadéves színész osztálya előadásában Gyulán


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés