Egy magassarkú szandálban bedagadt boka, ráncos kezek, amint unottan igazgatják a rájuk aggatott ékszerboltnyi bizsut, házimunka gyakorlatlan mozdulatai rózsaszín plüss joggingban, és vihorászó unokák, akik a mama nagy becsben őrzött hajdani aktfotóit lesegetik. A Party Girl alkotói egész történeteket sűrítenek ezekbe a jól kitalált képekbe, a középpontban egy megöregedett kabarétáncosnővel, akinek egy váratlan házassági ajánlat fenekestül felforgatja az életét. A cselekmény néhány nap alatt játszódik, mégis egy teljes életút rekonstruálható belőle. Harminc éve a kabaré Angélique mindene: itt lakik, dolgozik és tölti minden szabad percét. „Ahol táncolsz, ott az otthonod” – hangzik a mottója. A kidobóembereket, a pultosokat és a többi örömlányt érzi a családjának, a komfortzóna számára a vörös lámpás negyed széléig tart. Éppen ezért nem csak a függetlenségét érzi veszélyben, amikor egy francia csodálója, Michel megkéri a kezét és felajánlja, hogy költözzön hozzá. Úgy érzi, ha otthagyja a mulatót, azzal feladja az életét.

És nem ez az egyetlen aggodalma. Az esküvő szervezése miatt felkeresi a régóta nem látott gyerekeit, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy megtanuljon anyaként, nagyszülőként, háziasszonyként és hűséges menyasszonyként viselkedni. Csakhogy hatvan fölött már nem könnyű megváltozni és alkalmazkodni a tengernyi elváráshoz, ami az új szerepekkel jár. Főleg, ha sosem nőtt fel igazán, hanem lélekben mindig is megmaradt „party girl”-nek. A film címét adó fülbemászó dal, a fáradt-rekedtes hangú Michelle Gurevich, alias Chinawoman szerzeménye, a szöveg részletei párbeszédként is bekerültek a filmbe. A hatásosan megszerkesztett nyitójelenet alatt még egy szám elhangzik tőle, az egy szál ritmusgitárral kísért, hangulatában Nick Cave-re, hangzásában PJ Harvey-ra emlékeztető, fásult I’ll Be Your Woman (Én leszek a csajod) – találó bevezetés a kabaré világába.

A német-francia határra helyezett történetben a kétnyelvűségen túl a rettenetes sramlizenére való vonatozás és a klasszikus párizsi varieté világa is jól megfér egymás mellett. A mulató itt olyan, mint egy teljesen hétköznapi munkahely, árnyoldala csak egy pillanatra tűnik elő, amikor szóba kerül a nyugdíj és a szociális juttatások hiánya. Szemben azzal, ahogy a házasság ígérete a Cabiria éjszakái, az Éli az életét, vagy a Micsoda nő! örömlányai számára kiutat jelentett (volna) az utált éjszakai életből, a Party girlben épp hogy a kabaré jelenti a biztonságot. Innen éppen olyan nehéz nyugdíjba vonulni, mint egy parkfelügyelőnek otthagyni a szép zöld gyepet. Ráadásul az öregedés elfogadása még nehezebb olyasvalakinek, aki a testéből él, és hozzászokott ahhoz, hogy körülrajongják. Egy Angélique és egy fiatal táncosnő közti rövid szóváltás erejéig a film fel is idézi a generációváltás keserűségét. Ezt leszámítva a film csakis olyan konfliktushelyzeteket teremt, amelyekre nem számítanánk, ugyanakkor gondosan kerüli azokat, amelyek a szituációkból logikusan következnének. A foglalkozáskör negatív társadalmi megítélése még a templomi esküvő kapcsán sem kerül szóba, a szülői feladatok elhanyagolását pedig még maguk a gyerekek sem kérik számon. Ez nyilván összefügg a stáb tagjainak érintettségével: Theis a saját családi történeteiből írta a forgatókönyvet és rendezőként instruálta az önmagukat alakító testvéreit és az anyját, ezzel jól meg is kötötte a saját kezét.

A filmet érezhetően áthatja a személyesség, az érzékenység, a bámulatos képein domináló vörösek, narancsok és lilák fülledt hangulatot teremtenek. Julien Poupard úgy bánik a fényekkel, mintha rajzolna velük: főleg éjszakai képeket neonfényekkel, villódzó diszkólámpákkal az ócska kis lebujok, lepattant kocsmák sötétjében, máskor fényárban úszó nappali jeleneteket. Időnként hagyja kiégni a képet az erős ellenfényben, a szó szoros értelmében túlexponált családi idill néha igazi giccsé válik. A plánozással különös hatást ér el: mivel szinte kizárólag premier plánokat használ, nagyon közel enged a szereplőkhöz. Szinte végig csak Angélique arcát és kézfejét látjuk; mintha a kamera nem is táncosnőt, hanem egy előkelő dámát filmezne.

Angélique Litzenburger valóban elképesztő jelenség, olyan beszédes arccal, amiről a legkisebb hangulati változás is tökéletesen leolvasható. Ennek a kusza érzelmi folyamatnak, amelyen a karaktere keresztülmegy, minden egyes rezdülése ott van a szájtartásában, a tekintetében, az átrendeződő ráncaiban. Hatalmas, feltornyozott paróka keretez egy erősen sminkelt öreg arcot – már a megjelenése nyilvánvalóvá teszi: az ő tragédiája az, hogy nem tudja elfogadni a korát. Minél jobban igyekszik fiatalnak maradni, annál jobban öregíti magát a folyamatos dorbézolással. A film mégsem szánakozik rajta, ehelyett csodálni való, öntudatos személyiségnek mutatja.

A rendezés annyira átélhetővé teszi Angélique vívódásait, hogy még azt is eléri: a néző együtt aggódik vele, sikerül-e a nászéjszakája szerelem nélkül. Az irónia jellemző a filmre: az alkotók olyan poénokat szórnak a filmben, mint amikor az újdonsült ara megmutatja unokáinak az eljegyzési gyűrűjét, ők pedig visszakérdeznek, hogy melyik is az a sok közül. Megtalálni egy tűt a szénakazalban – hasonló kihívás a nézőnek eligazodni a filmbe zsúfolt rengeteg probléma között: életmódváltás, megöregedés, társadalmi elvárások, az önállóság elvesztése, párkapcsolati hűség, anyaság… Mint olyan sokszor, most is idekívánkozik a közhely, hogy a kevesebb több lett volna.

Party Girl

Színes, feliratos, francia filmdráma, 2014

Rendező: Samuel Theis, Claire Burger, Marie Amachoukeli-Barsacq
Forgatókönyvíró: Marie Amachoukeli-Barsacq, Claire Burger, Samuel Theis
Zeneszerző: Alexandre Lier, Sylvain Orel, Nicolas Weil
Operatőr: Julien Poupard
Producer: Denis Carot, Marie Masmonteil
Vágó: Frédéric Baillehaiche

Szereplők: Angélique Litzemburger (Angélique Litzenburger), Joseph Bour (Michel Henrich), Mario Theis (Mario Theis), Samuel Theis (Samuel Theis), Séverine Litzenburger (Séverine Litzenburger), Cynthia Litzenburger (Cynthia Litzenburger), Chantal Dechuet (Madame Dechuet)

Bemutató: 2015. április 23.

Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16