Látunk egy montázst, amelyben meztelen férfiak néznek a kamerába, mozdulatlanul, egyik a másik után. Vannak köztük ráncosak, tetováltak, megviseltek, csupaszak, szőrösek. És nagyon sokan vannak. Ők azok, akikből összejön Andrea (Nancy Talamantes) mai keresete. Ötszáz peso egy menet, és ‒ mint a házban minden lánynak ‒ neki is napi hatezret kell megkeresnie, különben kiadós verésre számíthat. Inkább ki se számoljuk, hogy ez hány aktust jelent egy napra. Andrea még kezdő, ezért egyelőre ahelyett, hogy a pénze gyarapodna, csak a véraláfutások gyűlnek a hátán. A többi lány már ismeri a szabályokat: tudják, hogyan fessék ki magukat, hogy idősebbnek nézzenek ki, megtanultak mosolyogni a férfiakra, akik minden nap eljönnek, hogy válasszanak közülük. Andrea nem törődik bele a helyzetébe, inkább megpróbál megszökni. Azt ismételgeti, hogy neki semmi keresnivalója nincs itt. Igazság szerint őt nem is Andreának hívják. És csak négy év múlva lesz nagykorú.

Az igazi neve Sofia, és úgy került ide, hogy beleszeretett egy Ulises (Óscar Torres) nevű srácba. Randizgattak, összejöttek, a fiú még haza is vitte bemutatni a barátnőjét a családjának. Ulises apja (Edward Coward) nagyon kedves volt, érdeklődött Sofia szüleiről is. Ekkor még nem tudta, hogy épp castingolják, és ugyanezeket a kérdéseket fogják feltenni a következő lánynak is, akit Ulises hazahoz. A család férfi tagjai ugyanis abból élnek, hogy nőket szednek fel, aztán prostitúcióra kényszerítik őket, és az utolsó fillérig elveszik tőlük, amit megkeresnek. Ulises most abba a korba ért, hogy apja és a bátyja után ő is beálljon a sorba, és saját barátnőjét kezdje futtatni. Ő is megpróbál kiszállni, de nincs választása: azt kell tennie, amit a család akar. A bátyja elhalmozza őt tanácsokkal: először a csábítás mikéntjét magyarázza, később arra is kitér, hogyan kell érzelmi függésbe hozni, majd lelkileg megtörni a barátnőket. Ez az ő belső kézikönyvük, amelynek segítségével a „technika” bármikor továbbadható. A folyamat végső célja az ellenállás teljes kiiktatása, elérni, hogy a lányok elveszítsék az egyéniségüket. Amikor erre a pontra érnek, már nem is használják az igazi nevüket, csak azt, amit a madam kitalált nekik.

Tehát Sofia és Ulises beavatása párhuzamosan zajlik. Ismétlődő jelenetek mutatják meg, milyen hamar rutinná válik számukra mindaz, amit rájuk kényszerítenek. Az egyik visszatérő jelenetben Sofiát és a többi lányt este munkába fuvarozzák. Ülnek egymás mellett, komoran maguk elé meredve, teljes némaságban. Ahogy a busz kanyarodik, mindannyian egy irányba dőlnek, dolgozik a tehetetlenség törvénye. Máskor egy vízszintesen kettéosztott képernyőn látunk egy montázsszekvenciát, amelyben Ulises a városban járkálva mustrálja a lányokat, és megkörnyékezi a következő áldozatát. Ezek a szekvenciák nem épülnek be a film szövetébe, hanem különálló zárványokként működnek, átvezetés nélkül kezdődnek és így is érnek véget, ami a nézőt érzelmileg érzelmileg kizökkenti a történetből. Valójában sem szexet, sem erőszakot nem látunk a filmben, csak ezek előzményeit és következményeit. Az elliptikus szerkesztés lehetővé tesz olyan megoldásokat is, mint a már említett idősűrítő montázs, amely a kuncsaftok hosszú sorát mutatja, és nemcsak eredetibb, hanem súlyosabb is, mint amilyen egy aktus naturalista bemutatása lett volna.

A Los Elegidas vizuális világa jellegzetes méregzöld-sötétkék-narancssárga színkombinációra, erős, reflektorszerű világításra és a szokatlan beállításokra épül. Visszatérő megoldás a filmben, hogy a párbeszédeket ansnittben mutatja, de olyan szögben, hogy a háttal álló szereplő félig kitakarja a szemközti arcát. Az apa mindig háttal tűnik fel a vásznon, arctalanul, de az az igazság, hogy Edward Coward nem volt a legjobb választás a szerepre, mert az ellenfényben még feltűnőbb köpcös alkata és elálló fülei. Ráadásul magával cipeli két csivaváját, ezért inkább ficsúrnak tűnik, mint gengszterfőnöknek, nem könnyű elhinni róla, hogy több tucat embert tart a markában.

Aina Calleja és Miguel Scheverdfinger vágók párhuzamos vágással kapcsolják össze a Sofia pénzkereséséről szóló snitteket azokkal, melyeken Ulises a frissen vett cipőjével és aranyláncával villog új barátnője, Marta előtt. Ennyi elég is, hogy értsük: a lány rabszolgaságba kényszerítése csak arra való, hogy Ulises egyre jobb cuccokat engedhessen meg magának, így több és több lányt magába tudjon bolondítani: a folyamat önfenntartóvá válik. A film rendkívül keserű hangvételét az adja, hogy semmi kilátást nem mutat a jövőre nézve. A rendőrség a Don oldalán áll, a környékbeliek pedig nem mernek beavatkozni, holott jól tudják, mi zajlik a házban. A család még a helyi utcagyerekeket is bevonja a hálózatba: némi aprópénzért cserébe az ő feladatuk az, hogy fenntartsák a lányok félelmét, és kövessék őket, valahányszor elhagyják a házat.

A lányokat csak a ritka kimenők éltetik, amikor pár órára találkozhatnak a szeretteikkel. A hozzátartozóik megdöbbentő beletörődéssel kezelik a helyzetet, tudják, hogy nem menthetik meg őket.

Éppen attól válik a Las Elegidas tragikusabbá a külföldre hurcolt, prostitúcióra kényszerített tinédzserlányokról szóló filmeknél (Lilja 4-ever (2002, Lukas Moodysson), Ígéretek földje (2004, Amos Gitai), Eden (2012, Megan Griffiths) stb.), mert Sofia és a többi mexikói lány a saját otthonában sem találhat már menedéket.

A film adatlapja a fesztivál honlapján és az imdb.com oldalon.