bezár
 

zene

2007. 11. 29.
Jazz + ez + az
Fassang László, Palya Bea és Vincent Lé Quang estje a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben 2007. november 22-én
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Jazz + ez + az Közös estjükön Fassang László példás Bach-orgonálással örvendeztetett meg, Palya Bea népdal-interpretációival szokásához híven elbűvölte és lebilincselte a közönséget, Vincent Lé Quang pedig olyan jazz-szaxofonozást mutatott be, amitől a legsüketebb fülek is kettéálltak. De hogyan lett egy műsor a három stílusból? A potpourri jellegű (crossover?) est a vélhetőleg Palya Bea nevére mozgósult nagyszámú közönség tekintélyes részének alighanem megfeküdte a gyomrát, a hozzám hasonló elvetemültek azonban kiválóan szórakoztak! Sőt…
Az est némileg rendhagyó műsorfüzetének első oldalán a következőképp vall Fassang László a formációról: Nem a stílusok keverésének a szándéka vezérelt […] nagyon szeretünk együtt játszani, és Bea történetesen énekel, Vincent szaxofonozik, én pedig orgonálok. Ilyen felütés után nem csoda, hogy a hallgatóság némi szorongással várja az első hangokat.

prae.hu

Amikor tehát a két fiú a félhomályos színpadra lépett és megszólaltatta azokat a bizonyos első hangokat, a körülöttem ülőktől a középhangos „csak hangolnak, ugye?” „itt bármi megtörténhet” „én hazamegyek” beszólásokat jegyezhettem fel, majd hamarosan – nyilván az influenzajárványnak betudható – heveny köhögési inger futott végig a hallgatóságon. A feltehetően Palya Bea nevére becsábult közönség ugyanis kénytelen volt az egész első félidőt kedvence nélkül kibekkelni, s jó kis világzene helyett a Fassang László-Vincent Le Quang duó (lásd legfrissebb lemezükről [a]http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=MUBIRALAT0727&article=2007-0708-2244-35FOUM) [text]Végső Zoltán kritikáját[/a]) absztrakt, és ezúttal Bachhal terhelt improvizációs művészetében gyönyörködni. Mi ez, ha nem profi – ám kockázatos – árukapcsolás a javából!?

A két fiatal művész – a párizsi Conservatoire-on kötöttek barátságot – közös improvizációi a káosz-zene, a meditatív kígyóbűvölés, az effektgazdag dzsungelzene és a vegytiszta barokk hangszeres muzsika palettájáról csemegézett. Előadásuk ennek megfelelően erősen hullámzó volt. Persze erre Fassang szintúgy figyelmeztetett a műsorfüzetben: el kell fogadni, hogy vannak pillanatok, amelyek kevésbé sikerülnek, amikor érződik, hogy éppen keresési állapotban vagyunk, de aztán jön a megtalálási állapot, ami értelmet ad az üresebb részeknek. Szerencsénkre a nyögvenyelős első szám után rövid, összefogott és szünettel (tapssal) elválasztott blokkokban zenéltek.

Fassang László és Vincent Lé QuangA számok egy részében Bachtól idézett, vagy csak egyszerűen bachos dallamtöredékek alapvetően homofón felfogásban; variációs formára hajazó 3-4 féle feldolgozásban, vagy pedig az eredetileg is improvizációhoz közeli korálfantázia, illetve korálelőjáték stílusban szólaltak meg. Le Quang játszotta a dallamot (cantus firmus), persze kellően „cifrázva”; Fassang pedig tette a dolgát (kísért), kissé talán a kelleténél jobban is a templomi orgonálást idézve. A jobbára lassú számokon a közönség jólnevelten unatkozott – nem úgy a Bachtól messzire távolódó pillanatokban, amelyekben egészen frenetikus dolgok történtek.

Vincent Lé Quang ugyanis igazi mágus: szinte összenőtt hangszerével, és elképesztő természetességgel szólaltatja meg a leglehetetlenebb hangokat. Szopránszaxofonja hol tárogató, hol pánsíp; egyszer indiai, másszor indián hangszínnel szól; de ha kell, barokk furulya, fagott vagy trombita-hangot is képes kiadni. No és emellett a legkülönfélébb effektekkel szór meg Lé Quang: csipog, burrog, trilláz és bugyborékol – egy egész állatkertet képes egymaga utánozni! Mindemellett pedig zseniálisan díszít és formál.
Fassang László a kötetlen muzsikálás során párizsi improvizáció-tanára, a nemrég ([a]http://prae.hu/prae/articles.php?aid=801[text]némafilmet kísér(t)ő Thierry Escaich-ére hasonló[/a]) felfogásban használta az orgonát. A hangszín-orgia egyik csúcspontja kétségkívül az volt, amikor az orgonán is megszólalt a „szaxofon-regiszter”, vagyis a vízszintesen elhelyezett harsonasípok concertáltak Vincent Lé Quang hangszerével. Az első félidő lezárásaként pedig – amint még a műsor elején ígérte: talán fognak hallani Bach-kompozíciókat is, kérem, fogadják szeretettel, eljátszott egy átdolgozatlan és makulátlan Bach-prelúdiumot. Kézzel-lábbal játékát szent borzadállyal nézte a közönség orgonaszkeptikus fele is, s az ováció nem maradt el. Milyen jó is, hogy az orgonisták leköltöztek a templomok jéghideg karzatairól a koncerttermek pódiumára, és ezáltal látvánnyá lényegültek át!

(Halkan vetem fel, hogy talán szerencsésebb lett volna különválasztani a szabad improvizációt és a Bach-feldolgozásokat. Sőt, szerintem az sem kisebbítené érdemeiket, ha ez utóbbiakat végiggondolt, netán leírt formában művelné a Fassang-LéQuang duó.)

Az est második fele Palya Beáról szólt: síri csend és feszült figyelem fogadta produkcióját. A második félidő műsorát az énekesnő válogatta össze Kárpát-medencei és szefárd népi dallamokból (egyébként ezek voltak hallhatók szaxofon nélkül Fassang és Palya legutóbbi közös koncertjén, a Zsidó nyári fesztivál keretében, a Dohány utcai zsinagógában). A szakrális keretek közé illő istenes és melankolikus énekek hátborzongató intenzitásukkal hipnotizálták a közönséget – az a néhány tucat ember, aki nem állta a Palya-varázst, egyszerűen hazaindult.

Palya Bea és Fassang LászlóS ha az orgona az első félidőben a szaxofon hátterébe szorult, most mindkettő a kísérő-szerepbe lépett vissza. (Főként, hogy az énekszólamot hangosítás emelte ki.) A népdal-arranzsokban Fassang László az orgonistának nyilván szokatlan bőgő/basszgitár és ritmusszekció szerepét próbálta eljátszani. LéQuang vietnami-francia származását megszégyenítve, figyelemre méltó módon birkózott meg a magyar népzene lekísérésének feladatával, igazi nagy formáját azonban egyik utolsó számként előadott saját kompozíciójában nyújtotta. Ezúttal igazi jazz-elemekkel megbolondított tüzes szólóra került sor, s a kis szaxofonos akkorát zenélt, hogy akik eddig nem értették-értékelték produkcióját, azok is könnyet morzsoltak el a szemük sarkában. Épp csak a konga meg a dobszerelés-seprű párosítás hiányzott – itt az ideje, hogy felszereljék ilyen regiszterekkel is az orgonát!

Az utolsó számnak választott szefárd lakodalmas aztán végre csempészett egy kis felhőtlen vidámságot is az eddig nem túl oldott hangulatú estébe. A ráadás aztán végleg közel hozott előadót és hallgatót: Palya Bea ugyanis egyenesen megénekeltette a közönséget. Vezényletére két hangot zümmögve mi váltunk a MÜPA orgonájának igazi „Vox humana” regiszterévé – szerencsére nem úgy, ahogy a címszereplők Jules Verne Disz úrfi és Esz kisasszony című novellájában.

A koncert tehát tulajdonképpen két korábbi produkció összeházasítása volt (Fassang László és barátai jeligére), de minden – támadható – eklektikusságától eltekintve varázslatos pillanatokat szerzett, s talán nem csak e sorok írójának. Az improvizáció viszont továbbra sem hívószó és divat kis hazánkban, s ezen – egyelőre – Fassang László sem tudott változtatni.

nyomtat

Szerzők

-- Végh Dániel --


További írások a rovatból

A 180-as Csoport című kötet bemutatója
Simon Géza Gábor: A magyar jazztörténet ösvényein. A magyar jazztörténeti kutatás hatvanöt esztendeje 1958–2023
A Pécsi Jazz Napok négy koncertjéről

Más művészeti ágakról

art&design

Vetlényi Zsolt FOLYÓÍRÁS című kiállításának kritikai szemléje
Kritika Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regényéről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés