Goldmark Károly német anyanyelvű, zsidó családban született, gyermekkorát Nyugat-Magyarországon töltötte, majd életének jelentős részét Bécsben élte le. Nem beszélt magyarul, de – saját bevallása szerint – szülőföldje iránti „mélyen gyökeredző” érzelmei egész életében elkísérték. Ennek következtében nem túlzás, ha a magyar zenetörténet részének tekintjük munkásságát. Sajnos azonban az utóbbi évtizedekben műveit (elsősorban operáit) inkább Németországban és Ausztriában adták elő, nem pedig Magyarországon. Világsikerű első dalművét, a Sába királynőjét utoljára 1961-ben újította fel a Magyar Állami Operaház, tíz évvel később a debreceni Csokonai Színház is műsorra tűzte a darabot, de azóta mindössze egyetlenegyszer adták elő az ország határain belül – 2004-ben a Nyári Zsidó Fesztiválon koncertszerűen. Ugyanakkor az is igaz, hogy a világsiker után a huszadik század második felében a Sába fokozatosan eltűnt a világ opera színpadairól. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a darab miért került mindenhol a süllyesztőbe.

A történet ugyanis számos lehetőséget rejt magában akár a rendezői színház számára is. A királynő testesíti meg a sötétség erőit, amelyek bűnbe viszik az ártatlan Asszádot. Sába mintegy a tudatalatti, elfojtott vágyak képviselőjeként jelenik meg a férfi előtt, Szulamit pedig a tiszta szerelem lehetőségét jelenti számára. A tiszta és a bűnös szerelem között őrlődő hős végül szükségszerűen elbukik, hiszen Salamon király és a társadalom elítélte és magára hagyta. Így végül csak a halál által tisztulhat meg, és a sivatagban bolyongva válik igazi hőssé. Előtte csak vágyainak kiszolgáltatott esendő, kisszerű figura volt.

Látható tehát, hogy a szövegkönyv számos lehetőséget ad a pszichologizálásra. Ehhez jön a zene, melynek végletekig fokozott érzékisége és magával ragadó szenvedélyessége, keleties koloritja a romantikus operastílus hagyományait folytatja, ugyanakkor a zeneszerző az átkomponáltság érzetét igyekszik kelteni, amely a wagneri zenedrámához közelíti a darabot, akárcsak a deklamáló dialógusok és elbeszélések. Emellett Verdire emlékeztető áriákat, valamint a francia operahagyományokat felelevenítő kórustablókat és balettot is találunk a partitúrában. Goldmark zenéje tehát eklektikusan sokszínű, és nagy érdeme, hogy ezt a sokfajta stíluselemet egységes egésszé tudta ötvözni. A közönség hamar kegyeibe is fogadta a bibliai történetet feldolgozó darabot, míg a kritika egy része a kezdetektől fogva kifogásokat emelt vele szemben.

Tény, hogy Goldmark elsősorban a címszereplő jellemének ábrázolását oldotta meg árnyaltan. Asszád énekléséből csak a tébolyt és a kétségbeesést halljuk, Szulamit is egysíkú zenei mondanivalót kapott, a többi szereplőhöz hasonlóan. Az előadása nagy létszámú énekkart és tánckart igényel, amiben sokan csak üres látványosságot láttak. Egy idő után tehát a szakma elavultnak, idejétmúltnak érezhette a darabot. Viszont Goldmark minden főszereplő számára impozáns szólószámokat komponált, emellett a kórusrészletek és a zenekari részek is hatásosak. Az opera jól sikerült részletei drámai erő tekintetében vetekszenek Verdi operamuzsikájának hatásosságával. Kisebb hibái és egyenetlenségei ellenére tehát a Sába királynője ma is élvezetes operamuzsika és ma is helye van a repertoárban.

Káel Csaba rendezése pedig kétségtelenül látványos, szép kiállítású előadást eredményezett. A monumentális díszletek, a forgószínpad alkalmazása, a szép és dekoratív jelmezek mind-mind a régi, hagyományos operajátszás fénykorát idézték. A színpadra állítók az ókori történetet a szecesszió keretei közé helyezték. A rendező elmondása szerint azért, mert olyan stílust akartak keresni a színpadkép számára, amelyben „különféle művészeti vonulatok találkoznak” és amely „orientális stílusjegyeket is magában foglal”. Az ötlet illett az opera eklektikusságához és keleties hangulatvilágához, ugyanakkor nem tekinthető túl eredeti megoldásnak. Mindenestre a díszletek jól funkcionáltak: a palotát és némi átrendezés után a Salamon-templomát megjeleníteni hívatott épületbelső lehetővé tette a látványos felvonulásokat és a nagy, tablószerű beállításokat. A palotakert buja, zöld vegetációját pedig Henri Rousseau képi világát megidéző díszlet varázsolta elénk.  

Maga a rendezés semmi extrát nem tartalmazott: a színpadon az történt, aminek a szövegkönyv, a szerzői utasítások szerint történnie kellett. Káel alapvetően a keleti hangulat megteremtését és a régi előadások látványosságát igyekezett visszaadni – ezzel a korábbi színpadra állítások során kialakult rendezői gyakorlathoz csatlakozott, ahogyan az is, hogy nem húzták ki a balettjeleneteket sem. Venekei Marianna koreográfiája nem mutatott túl nagy változatosságot. A királynő bevonulási jelenetében állatnak öltöztetett táncosok parodisztikusak voltak, és kilógtak az előadásból, mert a színpadra állítás egyébként nélkülözte a paródia eszközeit. A rendező a tömegmozgatást is ötlettelenül oldotta meg. Az énekesek pedig alapvetően sematikus gesztusokkal, komolyabb színészi teljesítmény nélkül adták elő szerepeiket. Az Operaház persze kitett magáért, hiszen a legjobb erőit igyekezett felvonultatni, csak sajnos megfelelő tenort nem sikerült a magyar művészek között találni. De a többi énekes rutinosan mozgott a színpadon, és éneklésével elvitte a hátán az előadást. A rendezésnek a látványos kiállítás mellett a legnagyobb előnye az volt, hogy hagyta érvényesülni Goldmark zenéjét.

A címszerepet éneklő Gál Erikának nem volt könnyű dolga, de precízen és magas színvonalon teljesítette feladatát. Énekléséből nem hiányzott az érzékiség és a drámaiság, miközben végig hitelesen jelenítette meg a gőgös, féltékeny nagyvilági nő alakját. Hasonlóan színvonalas produkciót nyújtott Szulamit szerepében Sümegi Eszter, aki kihozta a maximumot szólamából, és életszerűen formálta meg a vőlegényéért küzdő fiatal lány figuráját. Vokális produkciója az est elején erőtlenebb volt a tőle megszokottnál, de aztán hamar magára talált a hangjához nagyon illő szerepbe. Nutthaporn Thammathi alapvetően lírai színezetű tenorja nem bizonyult minden tekintetben ideálisnak Asszád szerepére. Biztosan és erőlködés nélkül mozgott a magasabb regiszterekben, és technikailag kifogástalanul uralta szólamát, de éneklése nélkülözte az igazi drámaiságot. Alapvetően ugyanis nem hős-, hanem inkább lírai tenor, de majd meglátjuk, milyen teljesítményt nyújt ősszel a kőszínházban mikroport nélkül. Kelemen Zoltán üzembiztosan énekelte végig az estét Salamon király szerepében a tőle megszokott színvonalas vokális produkciót nyújtva. Hitelesen formálta meg a szilárd és rendíthetetlen uralkodót. A kisebb szerepekben Töreky Katalin nyújtotta a legemlékezetesebb alakítást Asztarót szerepében. Szólószámát kellő erotikával és egzotikummal, hajlékony szoprán hangon adta elő, törékeny rabszolganőnek ábrázolva a figurát. Fried Péter basszusa is kiválóan illett a Főpap szerepéhez. Kisebb intonációs ingadozások előfordultak éneklésében, de így is élvezetes produkciót láthattunk tőle, kellő súllyal és jelentőséggel ruházva fel a figurát. Héja Domonkos karmesteri pálcája alatt a zenekar fegyelmezett teljesítményt nyújtott, néhány jobban sikerült zenekari részlet magával ragadó líraisággal szólt. Az énekkarra is nagy feladat hárult, de szépen vette az akadályokat, és nagyszerű kórustablókat varázsolt elénk.

Egy szabadtéri előadás esetében nagyon fontos, hogy látványos színpadra állítást valósítson meg, mert manapság ez jobban bevonzza az embereket egy-egy nyári előadásra. Ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy a látványos díszletekhez és jelmezekhez profi zenei megvalósítás társuljon. A Budapesti Nyári Fesztivál Sába királynője előadása – amely a Magyar Állami Operaház októberi produkciójának előbemutatója volt – a kisebb hibák ellenére színvonalasan teljesítette ezt a két elvárást, és bebizonyította, hogy Goldmark első operájának ma is helye van az operaszínpadokon.

Goldmark Károly: Sába királynője

Salamon király: Kelemen Zoltán
Főpap: Fried Péter
Szulamit: Sümegi Eszter
Asszád: Nutthaporn Thammathi
Baal-Hanan: Rezsnyák Róbert
Sába királynője: Gál Erika
Asztarót: Töreky Katalin
Templomőr: Cserhalmi Ferenc

Közreműködik: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara – az Opera együttese, Magyar Állami Operaház Énekkara, Budapesti Stúdiókórus, Honvéd Férfikar, Magyar Nemzeti Balett

Zeneszerző: Goldmark Károly
Szövegíró: Salomon Hermann Mosenthal
Koreográfus: Venekei Marianna
Jelmeztervező: Németh Anikó
Díszlettervező: Szendrényi Éva
Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Orbán Eszter

Karmester: Héja Domonkos

Rendező: Káel Csaba

Szabadtéri bemutató előadás a Szabad Tér Színház és a Magyar Állami Operaház együttműködésével.

Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2015 július 3.

Fotó: Nagy Attila (Fanatics Film)

Képek forrása: http://szabadter.hu