A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, a MASZK Egyesület és a Zsámbéki Színházi Bázis közös produkciójaként színpadra állított darabot  a Rakétabázison mutatták be. Az ütött-kopott, sajátos atmoszférával rendelkező térben ülünk Basilio királyságában, aki közülünk egyként, a népével együtt, szinte kívülállóként, bölcs objektivitással tekint az eseményekre, egyfajta mindentudó krónikásként. A hangja is erősebben, hangosabban szól, van benne valami Darth Vader-es, csak itt Luke helyett Segismundóban kell megerősítenie, hogy „én vagyok az apád.”

A Lengyelországban játszódó történet veleje szerint Basilio, a király, börtönben neveli saját fiát Segismundót, aki egy jóslat szerint a trónra kerülve zsarnokká válik. Apja mégis ad egy esélyt fiának, ám a jóslat beigazolódik, így a fiú újra börtönbe kerül. Közben azonban a Basilio ellen kitört lázadás miatt Segismundóból királyt csinál a nép, aki ezúttal szelíd és bölcs, megbocsátó uralkodóként regnál tovább. Zsarnok viselkedése után ismét börtönbe kerülve gondolkodik először azon, álom-e vagy valóság, amit éppen tapasztal, vagy a világ puszta káprázat s valójában mindent csak a végzet irányít.

A darabot dramaturgként, rendezésben, valamint díszlet- és jelmeztervezésben is Jámbor József jegyzi, feltételezem, főképp a pénzhiány miatt kellett ennyi feladatot magára vállalnia. Ám ami öröm az ürömben, hogy komoly zsámbéki tapasztalata van, így ügyesen bánik a rendelkezésére álló terekkel. A kisebb játéktérben, a legénységi épületben vagyunk, de a darab egy jelentős része mégsem a falak között, hanem a falakon kívül játszódik. Ezekre a jelentekre a nyitott ablakon át látunk rá, innen indul a kezdetben ismeretlen kilétű Rosaura története, de itt játszódnak Segismundo erőszakos altatásban történő átváltozásai, álomjelenetei is. Az ablakon kívül az élet és az álom közötti határhelyzetekben vagyunk (Segismundo veti fel a kérdést: most ébren van-e vagy csak álmodik), a szó szoros és átvitt értelmében is. Az ablakon kívüli tér tényleg határ, Basilio birodalmának határa, erre a területre jut be illetéktelenként Rosaura és cameraman segédje. Határ továbbá abban az értelemben is, melyben Segismundo öntudatlanul fekszik, s mivel hirtelen túlzottan sokszor kerül ebbe a helyzetbe, elbizonytalanodik: csak álom volt-e, amikor kegyetlen és elvetemült önmagát mutatta. Ebben a határhelyzetben, ebben a lebegő, álomszerű világban a díszletek is túlzottan pontosak, miközben minden el van túlozva: a cső, amelyen az altatófolyadék Segismundóba jut, a színes infúziózacskók és hatalmas, falméretű állványai. Olyanok, mintha Segismundo álmának óriási kivetülései volnának.

Fehérvári Péter Segismundója és Szakály Aurél Astolfója a darab legerősebb figurái. Ez a Segismundo első pillantásra igazi hipszter, vonzó és szuggesztív, az előadásban előre haladva egyre jobban belejön a játékba. Míg Balog Józsefet Basiliója túlzott teatralitás jellemzi  (főleg erős artikulálációja, különösen a szókezdőhangok megnyomása miatt), addig Fehérvári egyre jobban magára talál a szerepben. Aggódva figyeltem az éles váltásokat a patetikus és lazára vett szólamok között, de a különbség egyre halványabb lett, ha tetszik, Segismundo rátalált a saját hangjára. Még így is félő, hogy ez a hang nem túlzottan letisztult és steril a darab végére, de talán túlzás volna ezen is fennakadni. Szakály Astolfója viszont végig remek. A régimódi huligán önérzetes, könnyen dühbe guruló figurája jó választás ehhez a karakterhez, az ő szájából hallhatjuk talán a legtöbbet az eredeti szövegbe való beékelésekből, amik kifejezetten jót tesznek a súlyos, barokk mondatoknak, amiket ráadásul gyakran hadarnak a színészek. A „Te teszel engem gavallérból paraszttá” szállóigegyanús poén, ami szintén Astolfo fogainak kerítésén szökken ki számos trágársággal, beszólással együtt. Astolfo és választottja, Estrella (Pap Lujza) nagyrészt teniszruhában vannak a színen, szépen példázza a Basilio, Segismundo, Astolfo hármasában szinten teniszlabdaszerűen ide-odapattanó trónkérdést: ki kerüljön oda?

Jámbor József Calderón-feldolgozása érthető, világos a csavaros, fordulatokkal teli barokk történet szünet nélküli, egyvégtében másfél órás feldolgozása, ami mindenképpen előnyt jelent. Mégis lehetett volna bátrabb a szöveg kezelésében: több kiszólást, több vendégszöveget is megtűrt volna a darab, hiszen látszik, a színészek küzdenek a barokk mondatok szerkezetével, ezért érthetetlenek olykor a dialógusok. Jámbor jelmezeiben kevés a fantázia: a katonai egyenruhák (akkor sem elég, ha éppen egy katonai bázison vagyunk), Segismundo piros kényszerzubbonya, a női kiskosztümök unalmasak, kizárólag a teniszruhák mögött érezhető erős koncepció. (Bár nem volna fair figyelmen kívül hagyni, hogy nyilvánvalóan nem voltak tág határok a költségvetésben.) Ugyanez igaz a zenei betétekre is: a cím egyértelmű utalása mellett nem világos, miért kerültek be a darabba, hiszen élvezeti értékük egyáltalán nincs, zajnak pedig megint csak nem koncepciózusak, néha pedig az sem derül ki, hogy a hangosítással való ügyetlenkedések szándékosak-e vagy sem. Egyetlen helyen viszont nagyon jól jön ki a dolog: Astolfo harmonikajátékos antréja telitalálat, a kissé roggyant, csimbókos hajú, levitézlett nőcsábásznál ez a belépő a jól működő ripacséria csúcspontja. Nagy kár, hogy ezt az iróniát Calderón darabjával, az ott megjelenő világgal szemben nem meri bátrabban használni a rendezés.

Ahogyan egy interjúban maga a rendező fogalmaz, karnális és éteri vágyakról van szó a darabban, ezek teljes és kontroll nélküli megéléséről főképp Segismundo esetében. Ha tetszik tehát, Segismundónak nem kell megküzdenie a lét elviselhetetlen könnyűségével, hiszen ő lesz az, aki kétszer léphet szinte ugyanabba a folyóba, s két teljesen különböző döntése következményeit is megtapasztalhatja. Ez fűszereződik szerelemmel, bonyodalmakkal, titkokkal egy komoly mesében. Ebből szerettem volna még többet látni: Dsuang Dszit álom és ébrenlét között.

Don Pedro Calderón de la Barca: Az élet a-moll (álom). Létfilozófiai színmű szünet nélkül

A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, a MASZK Egyesület és a Zsámbéki Színházi Bázis produkciója

Fordító: Jékely Zoltán, Térey János

Basilio: BALOG JÓZSEF

Segismundo: FEHÉRVÁRI PÉTER

Astolfo: SZAKÁLY AURÉL

Clotaldo: BELLUS ATTILA

Clarín: BALÁZS LÁSZLÓ

Estrella: PAP LUJZA

Rosaura: KOVÁCS OLGA

1. udvaronc: BOROS ÁDÁM

1. katona: PÁSZTOR MÁRK

2. katona: LAJTER MÁRKÓ ERNESZTÓ

3. katona: ERDEI PÉTER

4.katona: ZOLTÁN ILDIKÓ

Őrmester: SELMECZI BEA

Rendező, dramaturg: JÁMBOR JÓZSEF

Díszlet- és jelmeztervező: JÁMBOR JÓZSEF

Díszlet- és jelmeztervező asszisztens: SZŰCS PETRA

Díszlet és kellék kivitelező: VADÁSZ ISTVÁN, ILLÉS ERAZMUS ANDOR

Rendezőasszisztens: LAJTER MÁRKÓ ERNESZTÓ

Bemutató: 2015. augusztus 20.

Zsámbéki Rakétabázis

Fotó: Ilovszky Béla (www.zsambekiszinhazibazis.hu)