A bátorság a mű egyik legfontosabb kulcsszava. Ez az, amire a szerző szerint a tanárnak a leginkább szüksége van. Semmit sem ér szaktárgyi és pedagógiai felkészültség, a sokoldalú, színes egyéniség, a humorérzék, amikor (a regény első fejezetében) harminc tizenhat éves vonul be az osztályterembe, szemben az egy szál tanárral, és ott is maradnak harminc éven keresztül.

Frank McCourtnak ez a harmadik megjelent regénye. A szerző tanárként dolgozott néhány New York-i iskolában, a szakmunkásképzőtől az elit gimnáziumig, a regény egy pontján kiszámolja, hány ezer diákot okított… Nyugdíjba vonulása után végre teljesült vágya, írni kezdett. „A könyvek világában későn érőnek, friss húsnak számítok, aki majdnem lekéste a csatlakozást.” Első regénye 66, a második 69, a harmadik, A tanárember, 75 éves korában jelent meg.

Az Angyal a lépcsőn a „sanyarú ír gyermekkor” regénye, a szerző fanyar humorral írja meg valóban regénybe illően tragikus gyermekkorának történetét. A történet folytatása, az önéletrajz második kötete a De!, amely a felnőtté válásról, illetve a felnőttkorról szól, az első kötet hangnemét folytatva, de egy kevésbé meseien tragikus környezetben, közelebb a realitáshoz, éppen olyan módon, ahogy a felnőtt látja életét, míg az első kötet a gyermek szemszögéből íródott.

A harmadik kötet, A tanárember, noha szintén önéletrajzi indíttatású, nem egyértelműen folytatása az előző kettőnek. Újraír egy részt az életrajzból – tanári pályafutására koncentrál. Frank McCourt maga írja le regényének előhangjában, hogy úgy érezte, előző kötetében ez a téma nem játszott elég jelentős szerepet. A bevezető rész azt próbálja elhitetni, hogy a mű tulajdonképpen védőbeszéd a Tanár mellett („A tanítás a cselédlány a diplomával űzhető foglalkozások között.”). Ugyanakkor már itt megjelenik az az ironikus hozzáállás, amely az egész szöveget, és a Tanárnak a világhoz való viszonyát is áthatja: egyszerre, egymás mellett az ideál és valóság. Az előhang az idealizált, elképzelt, tökéletes tanári pályát vázolja fel, a végén a filmsztárrá válással, a regény terébe lépve viszont az ifjú tanárral együtt szembesül az olvasó a valósággal, belépve az állandó küzdelembe, amit a tanár folytat ideál és valóság között.

A tanárember fejlődésregény, tanári, egészen pontosan tanár-emberi fejlődésregény. Íve időben egészen pontosan behatárolt: az elbeszélő élete első tanítási órájára való várakozással kezdődik, és az utolsó óra, a búcsúztatás után az osztályteremből való kilépéssel végződik. Szimbolikus gesztus ez: az osztály tere önálló, saját törvényekkel rendelkező, organikus világ. A leírt események nagy része az osztályteremben, esetleg az iskolában játszódik, az élet egyéb eseményei (egy válás, egy félbeszakadt doktori disszertáció), sőt, a tanítással kapcsolatos, lényeges életrajzi elemek, mint iskolaváltás, vagy a kreatív írás – tantárgy tanítása szinte csak említésre kerülnek (ugyanakkor hihetetlenül pontosan fölépített a házasság lassú tönkremenetelét bemutató finom utalások sora). Mégsem ezek az életrajzi tények a regény igazán fontos elemei (ezeket már megírta a De!-ben). Az életrajz fonalára felfűzött látszólag jelentéktelen epizódok sora széles tablót ad, olyan helyzeteket mutat be, amelyeket szinte minden tanár megél pályafutása során (személyes kedvenceim a szülőkkel való beszélgetések); a szórakoztató és érdekes anekdoták mögött azonban feltűnik a személy, aki megélte őket, az ő viszonya a történtekhez, és az ő személyes emberi fejlődése (az első szülővel való beszélgetésekor még nem javítja ki a nevét rosszul kiejtő szülőt, „Úgyhogy maradjon a helyesírásnál és a szülők örökre hálásak lesznek magának.”; tíz év múlva már természetesen teszi „Meg is mondtam neki… de nem szeretném feltartani, Mr. McCord. McCourt.”). Ez az, ami miatt jelentős mű, nem egyszerű anekdotafüzér a regény. Frank McCourt mint elbeszélő (mindhárom regényében ezt a taktikát alkalmazza), saját, az események ideje alatti gondolatait mutatja be, nem utólag reflektál, mégis finom iróniával és távolságtartással egy kicsit felülről is nézi ifjúkori önmagát. A jelenhez közeledve sajnos ez a kívülálló szemszög egyre kevésbé jelenik meg, mintha az idős Frank McCourtnak már nem lenne szüksége az önmagával való szembenézésre, elérkezvén a fejlődésregény végéhez.

A regény utolsó jelenetére szinte teljesen elvész ez az önirónia; a leginkább a Holt Költők Társasága búcsújelenetéhez hasonlító részben a boldog és megelégedett, pályája csúcsára elért „tarka pöttyös tanár vonul a folyosón” ( a tanítványai konfettivel dobálják), a regény utolsó mondata pedig (nyugodtan indulhatna a leghatásvadászabb utolsó mondat – címért) így hangzik: „Valaki utánam kiabál: Hé, Mr. McCourt, írnia kéne egy könyvet.”

Ebből a szempontból tehát a fejlődésregény tétje az íróvá válás. Úgy tűnik, igazán fontos téma ez, noha kevés szó esik róla – ugyanis ez is a személyiségfejlődés részeként tematizálódik az előhangban: „Ez volt az én második felvonásom” – mondja a szerző, „az iskolán kívüli világban láthatatlan maradtam”. A cél tehát a láthatóvá válás lenne, és ebből a szempontból a három regény szintén szorosan összefűzhető. (Ha lélektani elemzést írnék, sokat emlegetném Malachyt, a szerző öccsét, aki ebben a könyvben szinte meg sem jelenik, de a korábbiak egyik főszereplője: ő az, aki bátyjánál mindig nyitottabb és sikeresebb, és aki már korábban író lett – mintha őt is le kéne győzni).

Az előhang legcsattanósabb bonmot-ja az, hogy a harminc év tanítás az, ami miatt korábban nem volt ideje az írásra. Ez azonban csak az igazság egyik oldala. Frank McCourt kapcsán azon tűnődtem, miben is hasonlít egymásra az író és a tanár feladata. Ahogyan ő éli meg, nagyon is hasonlítanak. Mindkettő történeteket mesél, hogy közönségét szórakoztassa, szinte azon az archetipikus módon, ahogy Seherezádé mesél a túlélésért – a tanítás első éveiben szó szerint ezek a történetek voltak a túlélés eszközei a szerző számára. E tapasztalatok, „gyakorlás” nélkül azonban nem válhatott volna ilyen érzékeny, jó humorú és bölcs íróvá.

Frank McCourt: A tanárember, Magvető, 2007, 316 oldal