bezár
 

irodalom

2015. 12. 07.
Ez egy love story
Gárdos Péter a bécsi könyvvásáron
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ez egy love story 2015 novemberében rendezték meg a 8. bécsi könyvvásárt, a BuchWien-t. A magyar irodalommal kerekasztal-beszélgetéseken, felolvasásokon és a magyar standon lapozható köteteken keresztül ismerkedhettek a látogatók. A programok a DONAU LOUNGE projekt részeként, a bécsi Collegium Hungaricum és a Balassi Intézet szervezésével valósultak meg. A meghívott szerzők Dragomán György, Gárdos Péter, Kiss Noémi, Ungváry Krisztián és Szilasi László voltak. Gárdos Pétert könyvei külföldi fogadtatásáról, fordításról, megfilmesítésről kérdeztem a vásáron.

PRAE.HU: Közel harminc országban megjelent a Hajnali láz című regénye – milyen különbségeket lát a fogadtatás során?

Amerikában, Ausztráliában, Kanadában, Spanyolországban (katalánul és spanyolul) is megjelent a regény, a németeknél három hete adták ki a Hajnali lázat, az első két hétben 18ezer példány fogyott el belőle, november végén pedig Olaszországban is megjelenik. Nagyon sok fordítóval tartom a kapcsolatot, most éppen az északiakkal, a svéd, a norvéggal és a dánnal, többé-kevésbé ugyanazokat kérdezik. Mondok erre egy példát: a szüleim folyamatosan írnak a levelekben a Lotta nevű szervezetről. Én úgy írom, ahogy az apám meg az anyám írta, tehát nagybetűvel, a „Lotta ezt adta, azt adta”. Később kiderült, hogy a Lotta nem személy, hanem egy svédországi speciális, nőkből álló segélyszervezet, akik a hivatalos Vöröskereszt mellett dolgoztak és segítették a rászorulókat. Ez például egy fontos kérdés, a fordítók csillag alatt jelzik az olvasóknak.

PRAE.HU: Mi ragadta meg őket inkább: a holokauszt-feldolgozás vagy a szerelmi szál?

Mindig keményen tiltakozom, hogy ez nem holokausztregény, ez egy love story. Amikor tizenvalahány évvel ezelőtt elolvastam a leveleket, éppen az volt benne a legpofáncsapóbb, hogy egy ilyen hétköznapi kifejezéssel éljek, hogy micsoda életöröm sugárzott belőlük, nyoma sem volt annak, hogy ők fél évvel ezelőtt átestek egy ilyen traumán, hogy a halálból jöttek vissza. A mamám 27, a papám 26 kilós volt, amikor Bergen-Belsen felszabadult. A mamámnak, aki tizennyolc éves volt akkor, mikor leemelték Malmöben a kórházhajóról és bevitték egy sátorba, a svéd ápolónők azt mondták, hogy kislány, emelje fel a bal kezét, kislány, emelje fel a jobb kezét. Kérdezte, hogy miért hívják őt kislánynak, hány évesnek nézik. Kiderült, hogy nyolcévesnek nézték.

A kiadókat mi ragadta meg? Szerintem ez a végtelen életigenlés, a szerelemnek ez a mindenen túlmenő akarása. Valószínűleg, ha úgy tetszik, ez egy posztholokauszt történet, a holokausztirodalomban erre nagyon kevés példa van, s azok inkább a halálról szólnak és arról, hogy nagyon nehéz vagy lehetetlen újrakezdeni. Ez meg arról szól, hogy újra KELL kezdeni. Ez egy döntő különbség.

Gárdos Péter

PRAE.HU: Mennyire volt ebben benne a saját identitáskeresése?

Biztos, hogy benne volt, én azt gondolom, hogy az első- és második generációs holokausztnemzedék pontosan azért érdeklődött a téma iránt, mert nem nagyon tudta, hogy honnan jött – a mi családunkban erről ötven évig nem beszéltek. Egy drámai esemény folytán megtudtam tizennégy éves koromban, hogy zsidó vagyok, görögkeletire vagyok egyébként keresztelve, tehát nem volt ez nálunk téma semmilyen értelemben. Azt például tudtam, hogy a szüleim Svédországban esküdtek össze, de valahogy úgy képzeltem, hogy egy kórháznak a lépcsőfordulójában találkoztak, egymásba szerettek és pikk-pakk összeesküdtek. Nos, ehhez képest, ami történt, az történt, és amikor először szembesültem ezzel, én is kerestem az azonosságomat a történetben. Kiderült számomra, hogy az apámat ezek szerint nem ismertem. A halála után kaptam meg a leveleket, nem tudtam vele élőben semmit megbeszélni. A mamámmal igen, azóta nagyon sokat beszélgettünk erről, hat hónapon keresztül róttuk az utcákat és csak mesélt-mesélt, minthogyha kihúztak volna a kádból egy dugót: nagyon megrendítő, nagyon szép, fontos dolgokat mesélt el. Az apám esetében ez az identitáskeresés nagyon pontos kifejezés, mert róla egy csomó olyan dolgot tudtam meg, amit álmomban sem gondoltam volna és ha benne megvolt és ezeket a történeteket ő hordozta, akkor valószínűleg valamilyen módon átadta nekem génben vagy máshogy. A halála után üzent, és ebben van valamilyen transzcendens, valami kísérteties.

PRAE.HU: Miért regényként dolgozta fel a történetet és nem filmet készített belőle?

Először filmet szerettem volna csinálni a történetből, tizenhét évvel ezelőtt. Amikor elolvastam ezeket a leveleket egy augusztusi éjszakán, '98-ban, akkor meggyőződésem volt (tudtam, hogy ez egy nagyon nagy anyag), hogy ebből filmet kell csinálnom. Filmrendező vagyok, regényt még soha életemben nem írtam, eszem ágában se volt írni. Hét évig nem bírtam hozzáfogni, nem ment, teljesen meddő voltam. Hét év után végre egyszer sikerült egy jelenetet leírnom, és akkor két év alatt megírtam a forgatókönyvet, de mire megírtam a forgatókönyvet, addigra összedőlt a magyar filmtámogatási rendszer. Ott álltam egy nagyon hosszú küzdelem után végre valamivel és tele voltam dühvel, kétségbeeséssel. Ebből a dühből, kétségbeesésből született meg a regény. Mert azt mondtam, hogyha nem tudom megírni forgatókönyvnek, akkor megírom regénynek. És mint egy hályogkovács, nekifogtam. Úgy érzem, hogy forgatókönyvet megtanultam írni harminc év alatt, regényt nyilván nem, és egy teljesen más műfajról van szó. A forgatókönyv sokkal szikárabb, sokkal merevebb, sokkal kiszámítottabb, sokkal tervezhetőbb műfaj, mint a regény, és akkor valahogy három hónap alatt mégiscsak megírtam, amit 2010-ben ki is adtak, még azt sem mondom, hogy visszhangtalan volt. 5000 példányban jelent meg, el is fogyott, de amikor Halmos Ádám, a Libri igazgatója 5 évvel később elolvasta és azt mondta nekem, hogy ő ebből világsikert csinál, én nem hittem neki, fantasztának tartottam. Most már utólag azt gondolom, hogy neki volt igaza.

PRAE.HU: Ha elsőre filmet csinál, vajon akkor is sikerült volna ez a dobbantás vagy ehhez kellett az új műfaj kihívása?

A filmet most mutatták be a napokban, Thesszalonikiben, egy nemzetközi filmfesztiválon. Most fog kiderülni, hogy elindul-e a világba vagy nem. De ha egy szóban kell a kérdésére válaszolnom, azt hiszem, nem, nem sikerült volna. Nem, mert nekem nagyon sokat segített a regény, egy csomó képi, dramaturgiai és egyéb ötlet kidolgozásában és amikor visszaírtam később forgatókönyvbe, az teljesen más forgatókönyv lett, mint amit előtte elkészítettem. A filmet döntően befolyásolta a regény.

PRAE.HU: Habár a beszélgetésünk elején azt mondta, a holokausztirodalomba nem illeszthető be a Hajnali láz, de a napokban bemutatott A holokauszt és a családom című könyv is mintha azt bizonyítaná, hogy ez a téma most kerül igazán előtérbe: a mikrotörténetek felől megközelíteni a holokausztot. Nem látja úgy, hogy valahogy ebbe a sorba a Hajnali láz is beleilleszthető?

Valószínűleg igen, de azért tudnia kell, hogy emögött a magyar társadalom egyik nagyon súlyos mulasztása áll. Úgy tűnik, az említett első és második generáció most kezdi el feltérképezni a szülei, nagyszülei múltját. A magyar társadalom gyakorlatilag 50-60 éve elkeni, elmismásolja ezt a történetet, a magyar holokauszt történetét, ennek megvan a maga komoly szakirodalma, amibe most nem mennék bele. Az viszont lényeges, hogy mint ahogy egy ember is megbetegszik attól, ha eltitkolja vagy tudat alá nyomja a saját bűneit, elkezd mondjuk dadogni vagy rosszul aludni vagy depressziós lesz, ugyanúgy egy társadalom is depressziós lesz. Szerintem ennek a feltörő buzgárnak vagy ennek a csomó dolognak, ami szép lassan előszivárog a múltból, az egyik oka, hogy a társadalom megpróbálja szinte reflexszerűen vagy öngyógyító módon önmagát megjavítani. Szembekerül azzal a múlttal, amit elhallgatott, és ennek valahol ki kell jönnie. Ez most a privát történetekben jön ki, és meg fogja látni, hogy elindul egy olyan történelmi, társadalomtudományi kutatás is ebben a témában perceken belül, ami egy csomó olyan dolgot fog felszínre hozni, amiről eddig nem beszéltünk és nem is sejtettük, hogy ott van a mélyén. A Park könyvének bemutatóján én is ott voltam, ugyanerről szól: előjönnek a privát történetek, amelyek a személyes üzenetükkel megrendítőbbek, mint egy tanulmány. Mindezt a svéd, német társadalom, Európa sok országa korábban már elvégezte. Talán utoljára most rajtunk sor.

Fotó: Árvai András

A könyvásárra a Donau Lounge és a Balassi Intézet meghívására látogattunk el. Köszönet Méhes Mártonnak és Lipka Alexának a vendéglátásért.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benedek Anna --


További írások a rovatból

irodalom

Puncsos válságregény Puncsos válságregény
Mucha Dorka: PUNCS, 21.Század Kiadó, 2019
irodalom

Sosem hal már meg Sosem hal már meg
Brandon Hackett novellája a Prae spekulatív fikció témájú lapszámából
irodalom

Önmaga számára elégséges Önmaga számára elégséges
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 3. nap
irodalom

Értékelés, felolvasás, lazulás Értékelés, felolvasás, lazulás
SZÍN Szépírónők Évadzáró Buli

Más művészeti ágakról

színház

Mindig bennem volt a játék szeretete Mindig bennem volt a játék szeretete
Interjú Szabó K. Istvánnal marosvásárhelyi tanulmányairól, külföldön szerzett rendezői tapasztalatairól és további terveiről
Rómeó-misszió avagy Rómeó és Júlia a Kaposvári Egyetem harmadéves színész osztálya előadásában Gyulán
Michel Franco: Új világrend
Gyerekkönyvek a koronavírusról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés