bezár
 

színház

2016. 08. 22.
Elmegyünk meghalni?
Rosalie a Thealteren
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Rosalie már elmúlt hetvenéves, nyugdíjas tanár, negyven év tanítással a háta mögött. Rosalie hasnyálmirigyrákban szenved. Rosalie csak egy báb. Azért teremtették, hogy elkísérhessük utolsó útján.

Felnőtt bábelőadás. Különlegesesen hangzó kategória, hiszen a színházba járó közönség a bábdarabokra elsősorban mint gyerek, esetleg ifjúsági előadásokra tekint. Habár a forma és technika tulajdonképpen egyáltalán nem indokolja a bábszínház ilyenképpen több értelemben vett infantilizálását. Olyan közegek, mint amilyen az idei Thealter fesztivál volt, ahol a műsorfüzetben egyforma hangsúllyal szerepelhettek élőszereplős és bábdarabok, remek lehetőséget adnak az ilyen előítéletek lebontására. Hogy hogyan lehet levetni ezt a gyerekcipőt, arra többek között a Manna Produkció támogatásával fiatal rendezők egészen eltérő, színes megoldásokat mutattak. Közülük egyik Szilágyi Bálint Daniel Kehlmann novellájából maga által fordított és színpadra adaptált darabja: Rosalie elmegy meghalni.

Szkéné színház

„Elmegyek meghalni”. Egy egészen abszurd kifejezés középkori első nyelvemlékeink közül. Performatív jelentése azt sugallja, mintha lehetséges lenne felfüggeszteni az időt, hogy az élet „után” és a halál előtt még valamit cselekedjünk, egy utat megtegyünk. Vagy éppen ellenkezőleg: egyszerűen csak nehéz, szinte lehetetlen emlékezetbe vésni, hogy ez a mondat az egész élet idejére kiterjedő jelleggel bír, bármit is teszünk, végeredményben az is csak elmenésünk egy részlete.

Rosalie

De maradjunk csak az első, „fölfoghatóbb” és kényelmesebb koncepciónál: tegyük föl, hogy fel lehet függeszteni az időt. Erre a célra szolgál a színház, ez a – jelen esetben elég kicsi – fekete doboz. Benne, akit megnézünk, hogyan megy el meghalni, legyen minél érdektelenebb, hogy a megfigyelésben ne zavarjanak meg érzelmek: legyen egy ismeretlen öregasszony, sőt ne is legyen ember, legyen egy báb.

A fenti elgondolás rekonstruált váza nem egészen a tárgyalt előadásé, hanem a narrátor-bábmester elképzelt műalkotása. Amit a közönség lát, az ennek egy megvalósulási kísérlete, melynek azonban maga a bábmester (Nagypál Gábor) és egy látszólag a színházhoz mint épülethez jobban, mint intézményhez kevésbé tartozó kellékese (Spilák Lajos) is szerves részévé válik. Ami színre kerül tehát: bábszínház a színházban. 

A Rosalie nehézkesen kezdődik. A művészúr késik. A közönséget a csapzott hajú ügyelő tartja szóval; az előadó számára egy pohár italt is kikészít. Mikor végre megérkezik, még „civilként” egy késő repülőről panaszkodik, kicsit átrendezi a színpadot, elhelyezi bőröndjét, majd csak ezek után húz elő fekete zsákjából egy ezer ránc karistolta bábut. Minden figurája közül ő a legokosabb – mutatja be nekünk a főszereplőt, s ez az egészen tárgyilagos, a fent vázolt eredeti tervhez hűen ragaszkodó leírás egyben meg is töri azt: hiszen kifejezi és fel is keltheti a szimpátiát.

Rosalie

A bábu maga bár kellően gyűrött, megereszkedett, a fekete színpad, fekete inges férfijai, szürke bőröndök és néhány apró fehér kellék között viola és sárga pasztellszínű ruháival ő az egyetlen színfolt a színpadon. Egyszínű, hosszú lila kabátja bűnbánó papi, liturgikus öltözetet is felidéz, teátrális jellege nélkül. Bár mosolyogni nem tud, szeme sem mozdulhat, nincs benne fény, mozdulatai, feje hajlításából, mestere kölcsönözte szelíd, réveteg hangjából az élet utáni vágy sugárzik. Mivel a hasnyálmirigyrák nem gyógyítható, a történeten belül erre egyre fogyó idő és lehetőség kínálkozik, az okos Rosalie egyre-másra könyörögni kezd bábmesterének, változtassa meg a történetet. Ennek persze, még ha talán nem is lehetetlen, de nem lenne értelme.

Miután a darab legelején Rosalie értesül orvosától a megváltoztathatatlanról, hogy már csak pár hete van hátra, úgy dönt, az utolsó napok szenvedése helyett igénybe veszi egy neves zürichi intézmény szolgáltatását, ahová elutazva, a megfelelő papírmunkákat kitöltve csak egy pohár nátrium-pentobarbitált kell majd meginnia. A mesélés során kíméletlen pontossággal körülírt, de soha ki nem mondott az "eutanázia" szó. Mert talán ha meghallanánk a görög eredetű szót a magyarázat során, lehetőségünk adódna elkalandozni jelentése, etimológiája felől filozófiai, jogi megítélése, politikai és történeti vonatkozása felé, de a bábmester remekül kirajzolódó – bár végül nem megvalósuló – koncepciója nem hagy efféle egérutat a nézők számára. A novellaeredetre mutató ilyen aprólékos nyelvi pontosság, tükörképe a rendezői rendszeralkotás, és a bábmozgatás precizitásigényének. Ezt a már-már gépies menetet azonban fentebb már utalt váratlan közjátékok zavarják meg. Kezdetben úgy tűnik, csak a faragatlan, pátoszhoz érzéketlen kellékes telefonálása, zörgése, hozzá nem értése a zavaró, valójában azonban az előadóművészi allűrjei, késése, sértődékenysége és figurájához fűződő szeretete is legalább ennyire "bűnös" a belső előadás megtörésében. Mindennek a tetejében – vagy inkább ennek következményeként – az életre lehelt Rosalie is kiszól mozgatójához, már ezzel visszavonhatatlanul megváltoztatva saját történetét.  

A kis, szűk, fekete, kevés kellékkel ellátott színházi tér, ami mind a Stúdio K-ban, mind a szegedi Kövér Béla Bábszínházban adott volt, jól referál a novellaadaptációra. Nemcsak terjedelmében, hanem azzal is, hogy a színházon kívül nagyon közel van: kint és bent egymásba csúszik. A színészek kijárkálnak az utcára vagy a ruhatárba, egy képernyő az utcasarkot, vagy a nézőteret vetíti vissza ránk. A tértágítás varázslata szinte tapintható. 

Az előre felvázolt kísérlet, a kegyetlenség színháza végül most sem valósul meg. Az előadás ellenben véget ér egyszer. Ahogy Rosalie a fekete zsákban, úgy a bábmester is eltűnik a színfalak mögött. Mivel minden darab így ér véget, úgy tűnik, az összesben meghúzódik ez a kísérlet. Az egyszerű történet színrevitelének szembesítésével, azaz a kísérlet színrevitelével egy olyan előadás született, amely megakaszt, és ráébreszt ebben a minden lépésünkben benne rejlő elmenés jelentőségére. 

 

Daniel Kehlmann: Rosalie elmegy meghalni

Szereplők:
Nagypál Gábor
Spilák Lajos

Fordította: Szilágyi Bálint
Dramaturg: Hársing Hilda
Látvány: Hoffer Károly
Báb: Vörösné Rácz Anita és Raffai Péter
Asszisztens: Fazekas Anna

Rendező: Szilágyi Bálint

A Stúdió K előadása.

Fotó: Révész Róbert

 

Thealter - Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója

2016. július 22. - július 30.

Szeged

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Takács Emma --


További írások a rovatból

színház

A jó, az aktuális, a kortárs színházat keressük A jó, az aktuális, a kortárs színházat keressük
Háttérbeszélgetés Kulcsár Edit fesztiválszerzővel a MITEM létrejöttéről, létjogosultságáról, egyedi, sikert generáló ismertetőjegyeiről, motivációról, célokról
színház

A végtelenből kihasítva A végtelenből kihasítva
Évadvisszatekintő: Hegymegi Máté Woyzeckje a Szkénében
színház

A hetedik te magad légy A hetedik te magad légy
Mérlegen a VéNégy Fesztivál és Színházi Találkozó
színház

Minek nevezzelek? Minek nevezzelek?
A Színház- és Filmművészeti Egyetem szinhazinevelés.SZFE című szakmai konferenciájáról

Más művészeti ágakról

Lábjegyzetek a kortárs autódesignhoz
Bánkitó, fesztiválemlék
irodalom

Thaiföld és Peru közt félúton – otthon Thaiföld és Peru közt félúton – otthon
Görömbölyi Dávid Haverok, buli, Buddha című kötetének bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés