A PUF a ’80-as évek mára legendássá vált underground zenekarainak első sikerei után alakult és töltötte meg az agglomerációból, Szigetszentmiklósról indulva a Fekete Lyukat és más budapesti klubokat, a ’90-es években aztán előbb futott be, mint a vele nem csak a személyi átfedések miatt is rokonítható Kispál és a Borz. A meredeken felfelé ívelő pálya kellős közepén, de talán még a generációs hőssé válás előtt, a Lovasiék népszerűségéhez mérhető igazán nagy sikerek kapujában aztán annyira visszavett a tempóból, hogy az utóbbi húsz évben mindössze két stúdióalbumra futotta. De talán senkinek sem hiányzik néhány izzadságszagú lemez, ha a koncertek teljesen rendben vannak.

Mindössze annyi látszik a másokhoz képest lassú alkotómunkából, hogy a számlisták gerincét még ma is a meglehetően sűrű első évtizedben íródott, élettel teli dalok teszik ki, de ezeket a zenekar – még ha természetes módon csillapodott is a huszonéves láz – egyáltalán nem nyugdíjas tempóban adja elő. A Fekete Lyukat egyébként nem véletlenül említettem: ha földrajzi és életkori sajátosságok miatt nem is volt sok esélyem ott lenni a ’80-as évek végének fülled levegőjű koncertjén, az egyik videómegosztón teljes egészében megtekinthető felvételt előveszem néha, és az ott eljátszott dalokat a mostanival összehasonlítva talán nem túlzás azt mondani, hogy nem sok minden változott. Miközben változott, persze, voltak hullámvölgyek, de volt már újjászületés is.

A frontember, Leskovics Gábor mellett és mögött állók nagyrészt kicserélődtek, a régi lakótelepi haverok eltűntek, egyedül a közvetlenül az indulás után csatlakozó Potondi Anikó énekes-vokalista, Lecsó felesége maradt. Molnár Balázs, a zeneszerzőként és dalszövegíróként is aktív szólógitáros, és Farkas Zoltán, a Vidámparkban, a ColorStarban, a Másfélben és az Amorf Ördögökben is megforduló dobos már a ’90-es évek végén lett a zenekar tagja, a Hiperkarmából ismert bőgős, Varga Laca pedig jó tíz évvel később hozott új lendületet. Ez a felállás viszont azóta is remekül működik, olykor megtámogatva szintén tapasztalt zenészek játékával: most is Dióssy D. Ákos ül a billentyűk mögött, a trombitát pedig Szűcs Krisztián Qka fújja.

A házibuli-, fesztivál- és stadion-kompatibilis dalok jól érzik magukat egy olyan se nem kicsi, se nem nagy helyen, mint a Kobuci Kert, ideális tehát a koncerthelyszín, még ha a hosszas várakozás miatt úgy is tűnik, hogy Budapesten itt kell a legtöbbet sorba álli egy italért, de talán azért alakul ki ez az érzet, mert itt valóban sorok vannak a máshol megszokott tolakodós rendszer helyett. Lehet, hogy ez a kulturáltság a közönség érdeme is, amely tehát – ellentétben egy PUF-koncertalbum címével – egyáltalán nem közönséges, viszont hűséges, a zenekarhoz hasonlóan kortalan, és masszívan kitart, még ha nehéz is megállapítani, méretét tekintve vetekszik-e a mai alternatívnak nevezett szcéna sztárzenekarai, a Quimby, a 30Y vagy a Kiscsillag (Lecsó másodállásban utóbbi formációban is énekel és pengeti a gitárt) rajongótáboraihoz képest.

Aki esetleg ott volt az említett, majdnem harminc évvel ezelőtti koncerten, és hallgatta az akkor újnak számító slágereket (Bál, Csak úgy csinál, Fiatal lányok, Gyilkos szerelem, Ha jön az álom, Hajsza, Nehéz idők, Régi évek, Utolsó év, Visszafordulnék), most is hallhatja őket, aki pedig kihagyta, annak is meglehet az illúziója, hogy nem maradt le semmiről, átélheti szinte ugyanazt. Az újabb kori dalok közül megkapja többek között a 2000-as Ha jön az élet albumról a Tréfát és a Kisbolygót, a 2008-as Legelőről pedig felcsendül a Mi kell hozzá, a Milyen állat, a Bárány, a Gólya és a címadó rádiós sláger.

És egy új (oké, több mint fél évtizede rögzített) szerzemény, a Balatonszepezd is elhangzik, az a dal, amivel kapcsolatban néhány éve betiltásról cikkeztek: állítólag a „felhők jönnek Magyarországra” sor verte ki a biztosítékot… A bónuszok között ott van még a Partizán, valamint a ’80-as évek undergroundjának egyik legeredetibb zenekara, vagy a Neurotic Adj gázt című nótájának feldolgozása – Lecsóék ugyanolyan felszabadult örömmel játsszák ezt is, mint a többit. A PUF tehát, túl a zajos sikereken és a kríziseken, ma is azt csinálja, amit a legelején is csinált, amit azóta is a legjobban szeret, és ami a legjobban is áll neki: koncertezik. Hiába olcsó poén – ha nem is konkrét, de megnyugtató – választ adni a Bálban feltett kérdésre („hány évig tart még a nyár?”), mégis megteszem: még tart.

Fotók forrása: a Pál Utcai Fiúk Facebook-oldala