bezár
 

zene

2016. 11. 03.
Zene, tánc, mégsem mulatság - mi az?
Tihanyi László: Fehér rózsa/ Vörös izzás - Bemutató, 2016. október 21., MÜPA, Fesztivál Színház
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A CAFÉ Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül két Tihanyi László ősbemutatónak lehettem szem-és fültanúja a Müpában. A darabok leginkább hangszeres színházként, azaz stage music-ként definiálható műfajt képviselnek, így számomra nem csak a művek maguk szolgáltak újdonságként, hanem a műfaj is.

A Wagner-féle Gesamtkunstwerk megvalósulásának egy szeletét láttam: a törekvést, hogy a különböző művészeti ágak egyidejű alkalmazásából egységes mű jöjjön létre. S mindezt minimalista köntösben, hiszen Tihanyi László darabjainál szó sem volt díszletről, de még vetítésről sem. Az utóbbi, az elsőként bemutatott Fehér rózsa című műnél hiányérzetet keltett bennem, a Vörös izzásnál azonban olyannyira lekötötte a figyelmemet az orrom előtt táncoló művészek látványa (a 2. sorban ültem), hogy a zenekarra és annak összetételére (pl. hangszerek váltakozása) már csekély figyelmet tudtam szentelni.

A Fehér rózsa című darabban a zenekar az orrom előtt volt, a színpad közepét foglalták el: az öttagú, Tihanyi László által dirigált zenekar 2 basszusklarinétból, 2 csellóból és egy nagybőgősből állt. S ahogy a zenekar játékával elkezdődött a darab, kezdtem érezni, hogy már nem is vagyok olyan biztos abban, hogy nekem most éppen erre az echte kortárs, kakofón, dodekafon zenére volna szükségem.

Kis idő múlva azonban a háttérben 2 nő, majd két férfi sétált be a színpadra és állt fel a dobogóra: bal oldalon az operaénekes Meláth Andrea, mögötte, egy szinttel feljebb Fullajtár Andrea színésznő, jobb oldalon Cser Krisztián operaénekes, mögötte pedig Máté Gábor színész. Elkezdődik az ének, majd rövid prózarészletek, majd ismét ének. Közben mindvégig szól a zene, egy történet van kibontakozóban, és azon veszem észre magam, hogy egyre jobban belemerülök a történet cselekményébe, olyasfajta feszültséget érzek, mintha egy Hitchcock filmet néznék némi Agatha Christie-s beütéssel. A feszültséget fokozza, hogy míg a női szereplő(k) naplóbejegyzéseiből barátnőjének írt múltbeli leveleibe kukkanthatunk bele, addig a férfi(ak) jelenben beszél. A két idősík „találkozási pontja” a nő halála, melynek felfedése a darab végére marad.

Fullajtár Andrea

A történet egy – valószínűleg angol területen élő – házaspárról szól, melynek női tagja nem szerelemből ment férjhez, mert úgy gondolta, hogy a szerelem majd idővel megjön. A nyarakat egy vidéki házban töltik, ahol a nő legkedvesebb elfoglaltsága saját fehér rózsáinak nevelése. A tengerpartra is gyakran kisétál, ahol a sziklákról lenézve borzalmas tériszony fogja el. Hiába fordul szakemberekhez, az orvosok sem tudnak neki segíteni. Több évnyi próbálkozás után feladja a férjével való kapcsolatba vetett hitét és rájön, hogy már sosem fogja szerelemmel szeretni a férjét, ezért úgy dönt, elhagyja. Azzal magyarázza, hogy valaki másba szeretett bele, és majd – gondolja ő – a kezdeti fájdalmak után, egy jobb kapcsolat reményében mindketten új életet kezdhetnek.

A (hangszeres) zene, az ének és a szó egymást támogatva juttatják el a nézőt ahhoz a bizonyos, darab végi katartikus pillanatig: a zene feszültséget teremt, az ének érzelmeket generál, a próza pedig a cselekményt görgeti előre. Itt egyik sem él meg a másik nélkül, hiszen ha például csak az éneket vesszük, ott csak jelzésszerű félszavak hangzanak el (pl: ’szikla’, ’eső’, ’rózsa’, ’pszichiáter’, ’szerelem’, ’magány’, ’elkeseredett’), ám azok annál nagyobb emóciótöltettel. Meláth Andrea érzelmekben dúskáló, végletekig fokozódó énekét pedig néha bizony megmosolyogtam, mert úgy éreztem, hogy ebben a klasszikus opera kifigurázása történik, Tihanyi annak paródiáját akarja érzékeltetni.

Cser Krisztián

Abban, hogy ezekre a művekre beültem, komoly szerepe volt annak, hogy Cser Krisztián is szerepelt a színlapon, mert évek óta követem a basszus operaénekes pályafutását. Ehhez hasonló, modern darabban még nem volt szerencsém látni őt. És igaz, itt nyilvánvalóan nem volt lehetősége olyan szinten megmutatni a hangjában rejlő lehetőségeket, mint egy klasszikus operában, de nem hinném, hogy bárki alkalmasabb lett volna az általa megformált gyötrődő férfi szerepére.

Mint említettem, díszlet nem volt, viszont a színpad fölött óriási szalagoknak látszó, ám valójában fából lévő lécek a darab folyamán fokozatosan közeledtek a színpad felé. Koncepciót ebben nem véltem felfedezni, hacsak azt nem – némely léc vége hegyes volt –, hogy azok is a feszültséget, a fenyegetettség érzését növelik.

A színészek (Fullajtár Andrea, Máté Gábor, utóbbi a darab rendezője is) napló- és levélrészleteken keresztül juttatják a nézőket olyan információkhoz, amiket a férj és a feleség nem tudnak egymásról, így végződik tragédiával a történet. A két páros egymástól távol, statikusan áll, kifele tekint. Két külön világban, társas magányban, illetve a mi szemszögünkből nézve más-más idősíkban élnek. Ez a meg-nem-értettség a nyugati társadalmak kapcsolatainak egyik fő konfliktusforrása, aminek csak egy tragédia vethet véget (például Rómeó és Júlia).

Máté Gábor

A Vörös izzás című darab teljesen másik kultúrából táplálkozik; a történet két japán legendán alapszik. A kiinduló probléma hasonló, ám a megoldás merőben eltérő, mint az előző darab esetében. A mű vezérfonalát 14 japán haiku képezi, melyek mintegy a történetet kommentálják, bár nincsenek olyan szoros kapcsolatban a zenével és – a darabban főszerepet kapó – tánccal, mint a Fehér rózsában.

Ha nem kaptam volna plusz információs füzetet, nagyjából fogalmam sem lett volna, miről szól a darab, inkább amolyan sejtésszerűen lehetett követni az eseményeket. A tánc a történet legfontosabb részeit körvonalazza: egy szerelmes nőt elhagy a férfi, a nő meghal, következő életében visszatér és találkozik a férfival. Aztán a kis füzetből tudom csak meg, hogy a férfi egyébként egy szerzetes, aki a nőnél szállást kér, a nő el akarja őt csábítani, a férfi azonban ellenáll, de megígéri, hogy visszafele jövet meglátogatja.

A nő sokáig várja a szerzetest, mígnem megtudja, hogy kerülő úton ment haza. A nő egy piros virágú szilvafát ültet a kertjébe, hogy a szerzetesre emlékeztesse, vele azonosítsa. A vágyódás azonban elemészti és meghal. Kígyó alakjában tér vissza ismét a földre, ugyanúgy imádja a fát, gyűjti annak virágait. Ekkor visszatér a szerzetes, felismeri a kígyóban a fiatal nőt és felolvas neki egy részt a Lótusz szútrából. A kígyó ekkor már boldogan hal meg.

Ezeket megtudva már értem, hogy miért az a címe, ami: Vörös izzás (utalva a szerelem égető tüzére). A vörös szín a darabban furcsa, számomra érthetetlen módon csak rövid ideig, a háttérben szcenírozva jelenik meg (jelezve talán a fa vörös virágait). Egyébként pedig a zöld szín a meghatározó a darab során: a főszereplő lánynak zöld szoknyája van, majd kígyóként is a zöld szín dominál ruháján, illetve a különböző természeti formákat (hol fák, hol kúszó-mászó növények, indák stb) megtestesítő táncosoknak is valamiféle zöld, harcművészetekben használatos jelmezük van. A színpadképet egy égig érő, hosszú, vékony fa uralja.

A haikukat Fullajtár Andreától hallhattuk, a zenekar 1 fuvolából, 1 klarinétból, 1 csellóból, 1 brácsából és 1 elektromos zongorából állt. Az említett Lótusz szútrát az A la cARTe Kamarakórus 6 énekese adta elő. Utóbbival csak annyi a problémám, hogy felesleges volt, pluszt nem adott a darabhoz, ráadásul a szövegből semmit nem lehetett érteni, pedig magyarul énekeltek. Maximum annyira volt jó, hogy az összművészeti alkotás így nem szenvedett csorbát, az ének is megvolt, ki lehetett pipálni.

A Budapest Táncszínház szólótáncosai százszor jobbak és emlékezetesebbek voltak annál, hogy a műsorfüzetben vagy akár a CAFe Budapest honlapján ne szerepeljen a nevük, márpedig sajnos lemaradtak. Kutakodás után megtudtam, hogy a főszereplő táncművész hölgy Sághy Alexandra.

Sághy Alexandra

A két darab, bár különböző kultúrákból táplálkozik, mégis hasonló problémákkal szembesít: a társas együttlét ugyanúgy tele lehet szenvedéssel, mint ahogy az egyedüllét. Összességében jó élményekkel tértem haza a Müpából, őszintén mondom, hogy egy percig sem unatkoztam, sőt úja megnézném a darabokat, remélhetőleg lesz még rá lehetőségem.

 

Tihanyi László: Fehér rózsa
Előadják:
Máté Gábor, Fullajtár Andrea – próza, Meláth Andrea, Cser Krisztián – ének
Közreműködik:
Szűcs Péter, Salamon György – basszusklarinét, Rohmann Ditta, Kántor Balázs – cselló, Fejérvári Zsolt – nagybőgő
Librettó:
Tihanyi László
Díszlet, jelmez:
Zeke Edit
A rendező munkatársa :
Kováts Andrea
Rendező:
Máté Gábor
 
Tihanyi László: Vörös izzás
Vezényel:
Tihanyi László
Előadják:
Fullajtár Andrea – próza, Á la cARTe Kamarakórus (karigazgató: Philipp György), Budapest Táncszínház
Közreműködik:
Ittzés Gergely – fuvola, Szűcs Péter – klarinét, Bor Péter – brácsa, Rohmann Ditta – cselló, Eckhardt Gábor – elektromos zongora
Librettó:
Tihanyi László (14 középkori japán haiku, valamint a Lótusz szútra egy fejezetének felhasználásával)
Koreográfia :
Földi Béla
Díszlet, jelmez:
Zeke Edit
A rendező munkatársa :
Kováts Andrea
Rendező:
Máté Gábor
Vezényel:
Tihanyi László

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szlávik Dóra --


További írások a rovatból

Interjú Baráth Emőke énekművésszel a hazai és a külföldi éneklés hatásmechanizmusáról, koncerttermekről és operaszínpadokról, valamint marketinglehetőségekről
Christof Kurzmann és Mats Gustaffson duója az Újbudán
Mozart in the Jungle
Interjú Tóth Kingával intermediális alkotásról, a fiatalok lehetőségeiről, szellemi műhelyekről, fordításról

Más művészeti ágakról

Az Első Budapesti Illusztrációs Fesztivál kurátori tárlatvezetése
irodalom

Történelemleckék és egyéb történetek Történelemleckék és egyéb történetek
Margó 2019 – Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve, Nádas Péter: Leni sír, Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak és Kukorelly Endre: CéCéCéPé
Interjú a FOMO című film rendezőjével, Hartung Attilával
Hartung Attila: FOMO – Megosztod és uralkodsz


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés