bezár
 

film

2017. 05. 10.
A lengyel filmben lekapcsolják maguk után a villanyt
Jan P. Matuszynski: Az utolsó család
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szélsőségesen különböző témák és minőségek keverednek Az utolsó családban, ettől válik minden várakozást felülmúlóan lebilincselővé a különös családi tabló.

A híres művészekről – esetenként komplett művészcsaládokról – szóló  kvázi-életrajzifilmek könnyen fulladnak a zsenikultusz öncélú éltetésének unalmába. Szépen szűrőzött képeken keresztül látjuk alkotni a kivételes művészt, támad valami kisebb-nagyobb konfliktus vagy dráma, amelyen a nagyszerű zseni felülemelkedik, vagy ha nem, akkor halálában lesz halhatatlan, az utókor hálája megadja neki az öröklétet és a babérkoszorút.

Távolról sem ez történik Az utolsó családban, amely a híres lengyel művészfamília életéből villant fel jeleneteket. Beksińskiék történetében a romantikus tradícióban gyökerező lengyel filmre jellemző parabolikus-apokaliptikus hangnem vegyül a keleti blokk mindennapjainak hangulatával és a konkrét család belső konfliktusain keresztül láttatott társadalmi problémák tematizálásával. Mindezek együtt egészen meghökkentő elegyet alkotnak. Az apa, Zdzislaw Beksiński, egy szinte látnoki erővel megáldott festő a korának élvonalába tartozó életművet hoz létre, munkái mélyen gyökereznek egy a XX. századi kataklizmák tapasztalatával megsejtett, mélyen transzcendens világban. Idegileg és érzelmileg labilis egyetlen fia hasonlóan finomra hangolt szenzorokkal képes letapogatni a kortárs tömegkultúra legújabb irányait, majd a nyugati könnyűzenében elmélyülve hamarosan ünnepelt, kultstátuszú DJ lesz belőle, aki azonban a magánéletében képtelen boldogulni, emberi kapcsolatai fenntartásával, érzelmei kifejezésével, sőt azok megfelelő kezelésével is súlyos problémái vannak. Apjával ellentétben, aki sikerrel tagozódott bele a társadalomba, Tomasz nem képes megtalálni a maga helyét a zenén és más kultúrtermékeken kívüli valóságban.

Az utolsó család

A művészalkat és a realitás ütközésének problémáihoz a keleti blokk innen, Magyarországról elemien ismerősnek és hétköznapinak ható tárgyi kultúrája társul. Beksińskiék a hetvenes évek folyamán épülő, minden kontextust nélkülöző, üres semmi közepére helyezett, gigantikus paneltelepek egyikében vesznek lakást. A neonfényű folyosók, szűk, linóleummal burkolt helyiségek, jellegzetes korabeli bútorok az apró konyhákban, de még a fregoli is döbbentes módon hétköznapi és kisszerű hatást keltenek. A delejes erővel rendelkező festményekkel telezsúfolt lakásban, annak magasan kvalifikált, kulturális javakkal élő lakói minden apró mozzanatukban ismerősen átlagosak: ebben a filmben, ha valaki kilép a helyiségből, lekapcsolja maga után a villanyt, éppen azzal a “szóra sem érdemes”, magától értetődő mozdulattal, ahogyan a néző maga is teszi. Itt nincsenek díszletek, csak maga a nyers, pőre valóság. Az utolsó család azonban semmiképpen nem akar politikai-társadalmi tablót nyújtani a korabeli Lengyelországról, annak ellenére, hogy vállalása nem kevesebb, mint a hetvenes évektől a kétezres évek elejéig végigkövetni a család életét. A nagy időtartamot átfogó cselekmény alkalmas lenne ugyan rá, az alkotók mégsem tolják el ebbe az irányba a törékeny egyensúlyt. Sokkal inkább törekednek arra, hogy folyamatosan játékban tartsák e szélsőségesen különböző minőségeket.

Az utolsó család

A fentiek mellett fontos vonulata a filmnek a család tagjai között kibontakozó konfliktusok bemutatása is. A szülők legnagyobb fájdalma, a magánéletében diszfunkcionális fiúgyerek tragédiája mellett hangsúlyt kap az is, hogyan redukálik a különben maga is egyetemet végzett, egykor élénken gondolkodó és kultúrát fogyasztó Zofia eleven személyisége a család többi tagját kiszolgáló, hagyományos “asszonyi szerepre”. Ő az egyetlen, aki minden körülmények között azt cselekszi, amit elvárnak tőle, és ami a többiek érdekeit szolgálja, a saját igényei és vágyai félrehelyezése árán. Mos, súrol, főz a csöpp konyhában – a film legabszurdabb jelenetében a frissen kifőzött tésztát kis, műanyag ventillátorral hűti, hogy meg ne égesse magát egyetlen becses férfinyelv se –, a kis lakótelepi lakásban velük együtt élő, már rendkívül idős anyját és anyósát is ápolja, mosdatja, pelenkázza, miközben az egész film folyamán egyetlen dolog történik vele és csak vele: halálos betegséget diagnosztizálnak nála. Ennek ellenére még a klinikáról is maga vezet haza, férje az anyósülésen keresgél a biztatónak szánt szavak között, mire Zofia türelmetlenül leinti: hagyja a lehetőségek latolgatását, ahogyan mindennel, ezzel is egyedül fog megküzdeni az egyetlen elképzelhető módon, csendes beletörődéssel.

Az utolsó család

Mindezek a felszín alatt működő dinamikák teszik rendkívülivé Az utolsó családot, melynek már a címe megnyit egy absztraktabb értelmezési horizontot, mielőtt akár csak egy kockát is látnánk a filmből magából. Az alkotás képes ehhez a vállaláshoz felnőni, mindvégig őrzi a szó szerintitől elemelt, tágabb értelmezés lehetőségét: ennek a családnak a története általános emberi és művészi sorsok gyüjteményeként is olvasható. Két markánsan eltérő művésztípust testesít meg apa és fia. Az egyik a termékeny alkotó példája, aki a polgári életétől elválasztva, fáradhatatlanul alkot, tehetsége megállíthatatlanul és áradóan tör utat magának. Míg a másik képtelen lavírozni civil feladatai, mindennapi működése és az alkotás, az ihletettség egzaltált állapota között, ezért önmaga ellen fordul, és felemészti saját magát. Közöttük pedig ott áll a nő, aki kiszorult a Parnasszusról. Ő a mindenkori áldozathozó, aki a saját vágyait feladva feloldódik a kötelességteljesítésben és a nagy emberek útjának hétköznapi egyengetésében. A köztük lévő dinamika örök és meghaladhatatlan emberi viszonyokat mutat be, eképpen értelmezhetőek az "utolsó családként". 

A cselekmény az utolsó családtag haláláig tart. Az pedig a fentiek után magától értetődő, hogy a halálnak is önmagán túlmutató jelentése van, minden esetben magában hordozza a filmet mozgató, esszenciális kettősséget. Az élet befejeződésének mikorja és hogyanja egyszerre nagyon kisszerű és hétköznapi, s tágítja univerzálissá az értelmezés kereteit a halál, azaz a végesség felől szemlélt élet narratívája által.

Az utolsó család  (Ostatnia rodzina)

Színes lengyel életrajzi dráma, 123 perc, 2016

Rendezte: Jan P. Matuszynski

Forgatókönyv: Robert Bolesto

Fényképezte: Kacper Fertacz

Producer: Leszek Bodzak

Zene: Atanas Valkov

Vágó: Przemyslaw Chruscielewski

Főszereplők: Andrzej Seweryn, Dawid Ogrodnik, Aleksandra Konieczna, Andrzej Chyra, Zofia Perczynska

Forgalmazza: Mozinet

Bemutató: 2017. május 11.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

 
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Dombai Dóra --

Dombai Dóra az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint filmtudomány és esztétika szakán végzett. Rendszeresen publikál filmkritikákat, társadalmi témájú esszéket, alapítója a kortárs magyar divatot szemléző Sikk Projekt portálnak, illetve a gasztronómiai és belföldi turisztikai témákkal foglalkozó Kalandjárónak. Érdeklődési területe a feminista kritika, a narratológia és a rituális művészetek.


További írások a rovatból

Interjú Erdély Mátyással az operatőri hivatásról, a siker kérdéseiről, a kamera mögött álló művész hazai és külföldi lehetőségeiről
Muhi Klára és Dér András A szabadság bolond körei című filmje a 16. Verzió filmfesztiválon
Bogdán Árpád Gettó Balboa című filmje a 16. Verzió filmfesztiválon

Más művészeti ágakról

Két Bohémélet rendezés az Operában
irodalom

Egy szamosújvári polgár karikatúrája Egy szamosújvári polgár karikatúrája
Törös Tivadar Áfgánistán Vártán levelei című tárcagyűjteménye elé (Romanika Kiadó, Budapest, 2019.)
(Utóhang egy kerekasztal-beszélgetéshez)
art&design

Au revoir, Au Revoir! Au revoir, Au Revoir!
Véget ért a fotókiállítás a BTM Vármúzeumában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés